Bikácsy Gergely
Az igazi botrányhős a síron túlról is üzenget. A Magyar Televízió Ferreri-sorozata.
Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elől menekülő értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írjuk. Négy év múltán Michel Piccoli és három barátja „gasztronomiai szemináriumra” menekül otthonról, mindegyik figura a civilizáció és önmaguk elől. Mesterszakácsként és mesterfogyasztóként halnak meg. Nagy villában, szépen terített polgári asztalnál, egy rubensi termetű, sok finom étket és sok férfit tapasztalt gyengéd tanítónő segédletével. 1973-at írtuk, a kilátástalan jólét nyugat-európai reménytelenségét. A fogyasztói társadalom torta- és pástétomhegyét. Jómódú és szomorkás vagy agresszív kisegerek társadalma; kisegereké, akiket nem a macska fal fel, de maga a sajthegy nyom össze.
Az új hullámoknak, mint mindenféle egyéb kis forradalmaknak vége. Az európai film koronázatlan királya ekkor Fellini. Ő három év múlva készíti kicsit hasonló hangulatú Casanováját: a nőfaló kalandor nála üresfejű, felfújt hólyag, és minden módon fogyasztó-rekorder. Godard ekkor épp szünetelt, filmet évek óta nem rendezett, és még évekig nem is fog. Néhányan még emlékeznek a Bolond Pierrot-ra, abban menekül el egy párizsi értelmiségi szerelmi érzületbe hajszolva magát a civilizációból. A végén játékból dinamitrudakat kötöz a fejére, de a gyújtózsinórt már nem tudja eloltani. Hinnénk, ennél groteszkebb öngyilkosság nem létezik. Ferreri A nagy zabálással megmutatta, hogy mégis.
A film jókora botrányt keltett Cannes-ban, és még nagyobb botrányt keltett volna Tiranában vagy Karacsiban, Csádban, Közép-Afrikában, élelmiszer-jegyes és mindennapos éhhalállal együtt élő társadalmakban. (Néhány év múlva a lengyel játékfilmekben tilos volt húst mutatni – A nagy zabálást is betiltották.) A film kísérőzenéjét elnyomja a szellentések sortüze, a rubensi tanítónőt érzéssel és gyermekien hágják meg a halálbaevés ínyencei: ma már ez semmiféle botrányt nem keltene sehol. A film valódi, mélyebb botránya olyan egyszerű és nyilvánvaló, hogy az viszont még ma is, és talán mindig botránykeltő marad, immár valami bibliai értelemben, hogy ugyanis „szükség van botrányra”: az éhezés-túlfogyasztás kereskedelmi dialektikájára épülő civilizáció diszkrét bája. Nem érdektelen a forradalmi utópiákat végelegesen lezáró hetvenes évek eleje-közepe: Buñuel is ekkor készíti kései trilógiáját: A szabadság fantomja nagypolgárai mellékhelyiségbe húzódnak, ha enni vágynak, és nagy, fényes terembe, asztalhoz telepszenek ürítkezni. Pasolini két év múlva rendezi a Salò, avagy Sodoma 120 napját, amelyben jóízű ürülékvacsorát szolgálnak fel rituális ünnepélyességgel a szépen terített asztalnál. Ennek a sokféle fajta kiábrándult értelmiségi halálvíziónak mintha csak Greenaway-nél lett volna folytatása később egy másik szakács másik vendégeiről szóló, ugyancsak a civilizáció értelmét faggató, máig legnagyobb filmjében.
Ferreri, a tehetségesnek mondott fiatal olasz rendező, a neorealizmus lehanyatlásakor váratlan ötlettel Spanyolországba megy, és ott kezdődik igazi pályája. Sokszor hasonlították Buñuelhez, ő maga sem tagadta nyilvánvaló rokonságukat. Nem véletlen, hogy a mester mellett is dolgozó Rafael Azcona volt Ferreri legtöbb filmjének forgatókönyvírója: majdnem olyan a szerepe, mint Jean-Claude Carrière-é Buñuel kései pályaszakaszán. Sokféle összevetés kínálkozhat a két rendező munkássága között, válasszunk egyet. Nőkről (női szerepekről) elmélkednénk, de miként Buñueléi, Ferreri filmjei is igazából férfi-filmek. Ne nyúlj a fehér nőhöz – ez ugyan egyik sikerült szatírájának indiánregényekből kölcsönzött és kiröhögött jelszava, olyan, mint Ottliknál a komolyan veendő „Ki szavatol a lady biztonságáért?”: azon mosolyogni lehet, ezen fröcsögve röhögni. Röhögött is a néző: Mastroianni mint a híres indiánfaló Custer ezredes „Európa legnagyobb gödrében” Párizs közepén forgatta, egy körülbelül 300 méteres hatalmas gödörben, a mai Les Halles helyén. Ferrerinél az ember utálatos lény – mintha csak állatorvosi tanulmányaiból ezt szűrte volna le. Mivel férfirendező, mindig a férfiak a legutálatosabbak nála. (Ebben a szatírában Catherine Deneuve fontos szerepe ellenére megjegyezhetetlen.)
*
Ferreri számára érdekes művészi találkozás volt a nyolcvanas évek elején Charles Bukowskival, az alkoholista, drogos íróval, akinek szesszel átitatott önéletrajzi könyvéből (A mindennapi élet őrülete) inkább érdekes, mint jó filmet csinált, talán mert Ornella Muti olyan tehetségtelen benne, hogy még állítólagos világszépsége is elcsúful. Így aztán a tajtrészegen is tartásos Bukowski-figurát kiváló eleganciával játszó Ben Gazzara marad meg bennünk, meg néhány keresetten, Buñuelhez méltatlanul rideg és kimódolt aberráció.
Az utolsó nő – jellegzetes filmcíme ez a rendezőnek; ennek kapcsán idézték gyakran: „a férfi sorsa a nő” – és Ferreri valóban e gondolat jegyében forgatta legtöbb filmjét, mindig az átlag fölött, mégis változó eredménnyel. Az utolsó nő legvégén – híresen elborzasztó jelenet volt – Depardieu elektromos kenyérvágókéssel vágta le a farkát.
Most visszanézve Ferreri sok filmjét, megerősödött bennem a régi, húsz-harminc évvel ezelőtti érzés: az gyengítette, hogy rengeteget beszéltek és fecsegtek filmjeiben, mindig túl szellemesek akartak lenni, mindig kicsit túlfeszítette a humor fekete húrját. Gazzara–Bukowski végigfecsegi a filmet, ami jó Bukowski regényében, kevéssé jó a vásznon. Sok a hangjegy a Ne nyúlj a fehér nőhöz és Az utolsó nő leleményes képsoraiban is. Ahol hallgatott, ahol lassabb és türelmesebb volt, a Dillingerben és A nagy zabálásban, ott ma is remekműnek ható film pereg a vásznon.
*
Végig kísértette a nagyvárosi civilizáció feltételezett pusztulása. Erről (is) szól a Les Halles hatalmas gödrében indiánokat üldöző idióta Custer ezredese. New York határán, New York romvidékén vegetál Depardieu és „az utolsó asszony”. Jobb rendező volt annál, mintsem hogy ezt meghatottan és hamis hódolattal ábrázolta volna. Soha nem hatódott meg, a negatív utópiákon is röhögött, de a civilizáció pusztulása a filmjeiben elhülyült férfiakat még megmenteni tudó „utolsó asszony” pusztulását (vagy ennek félelmét) jelentette.
A Dillinger előtti szellemes filmjét (Hárem) nálunk csak később, tévében játszották, ahol egy határozott nőszemély tart négy férfit nemcsak hálójában, de elrabolja és összezárja őket, meg kell tehát ölniük. Meg is ölik. Mint Buñuelnél, a vicces férfi–nő játék mindig halálos kimenetelű, és – mint A nagy zabálásban – van ennek valami megnyugtató hangulata. Kevéssé méltányolt, bár érdekes film a Liza (eredeti címén La cagna – A szuka), amely mintha a Dillinger folytatása, utójátéka volna. Mastroianni, a polgári otthonából elmenekült értelmiségi egy szigeten él kutyájával. Azt hazudja önmagának, hogy boldog, de nem az, még kevésbé elhagyott felesége, aki utánamegy a szigetre. Férje szívében azonban már rég a kutyája fészkelte be magát, a polgárnő tehát megöli riválisát, és a kutya helyébe lép: négykézláb szaladgál, vinnyog és pacsit ad. Catherine Deneuve mint szűkölő eb? A feministák csak azért nem törtek rá erre a filmre iszonyú és butaságtól átitatott ideológiai haraggal, mert az idő tájt Fellini és A nők városának megsemmisítésével voltak elfoglalva.
Érdekesen provokatív nőalakjai közül nem a páratlan Deneuve, nem a szép és súlyosan tehetségtelen Ornella Muti, hanem a kövér és a halálos ágyon jóságosan paráználkodó Andréa Ferreol marad meg a néző emlékezetében: nemcsak, mert ez a színésznő tehetséges volt, hanem mert az ő slicc-gomboló keze sliccgomb-felvarró kéz is, az ő hatalmas feneke nemcsak profanizálta, de meg is szentelte a nagy tortaszeleteket és pástétomokat, melyekbe jó súllyal beleült. Segg és torta egybekeltek, e két gyönyörforrás nem véletlenül találkozott A nagy zabálás mesterkonyhájának boncasztalán.
*
Ferreri váratlanul és minden előzetes értesítés nélkül halt meg, miután utolsó filmjét leforgatta – nagyrészt Budapesten. Az Ezüstnitrátból kiviláglott, hogy ő maga is egyetértett azzal a közhellyel, miszerint egyetlen igazán nagy, maradandó remeklése A nagy zabálás. A mindvégig mozitermekben játszódó és a XX. századot filmekkel megidéző opusban, amelyben láthatjuk a régi Urániát, visszarévedhetünk a régi Filmmúzeum barlangmozijának varázsára, néhány szellemes, de filmmé alig összeálló finom bizarréria mellett számomra két jelenet különösen emlékezetes. Egyikben egy nagyon ritka werkfilmben Vittorio de Sica forgatja a Biciklitolvajokat: a húszéves Ferreri is a stáb tagja volt. Mindannyian meghatódtunk a nagy remekmű ebéd-jelenetén, amikor a szegénysorsú kisgyerek próbálja úgy enni a spagettit, mint a polgár-gyerekek. Az Ezüstnitrát kellős közepén meg természetesen A nagy zabálás leggusztustalanabb jelenetét láthatják a fikción belüli és a fikciót „kívülről” szemlélő nézők: tessék felháborodni, tessék röhögni. Ferreri nagy találmánya, és ebben csak Makavejev Sweet Movie-ja vette fel vele a versenyt: hányingerrel küszködve is tudunk visítva röhögni, sőt, csak így érdemes. És az sem árt, mondja e feministákat gyűlölő rendező, ha egy jóságos nőszemély halálos rosszullétünkkor is a közelünkben marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 23-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2604 |
