Zachar Balázs
A reklám úgy látszik, szárnyakat ad a játékfilmezéshez. Vagy inkább pontosságot, humort és találékonyságot. Beszélgetés Herendi Gáborral és Kapitány Ivánnal.
Az utóbbi évek legnagyobb magyar játékfilmsikerét egy reklámfilmrendező követte el. Herendi Gábor példája nem egyedi. Egy évvel korábban Kapitány Iván, akit a szakma szintén reklámfilmrendezőként tart számon, ugyancsak játékfilmmel aratott sikert. A színész–rendezők – Koltai Róbert, Kern András – után a reklámfilmesek rázzák föl a lassan ébredező magyar közönségfilmet?
*
A Valami Amerika egyik jelenetében a főszereplő reklámfilmet forgat. Az élete első nagy dobására – természetesen egy játékfilm elkészítésére – készülő rendezőpalánta éppen azt próbálja elmagyarázni egy motoron ülő szőke cicának, láthatóan teljesen reménytelenül, miképpen hitesse el a nézőkkel, hogy az általa használt dezodor a lehető legjobb. A jelenet szándékosan túloz, méghozzá igen alaposan: itt látszólag mindenki rettentő komolyan veszi, amit csinál, ha mégoly átlátszó is az ámítás, és nyilvánvaló a hamisság. Ez a „tegyünk úgy, mintha, hisz ebből élünk” világa, ahol néha bizony alaposan kilóg a lóláb. Ki tudná ezt jobban annál, aki maga is a reklámfilm műfajából érkezett? Herendi Gábor jó néhány hasonló forgatást csinált végig, és nem is tagadja, hogy a Valami Amerika említett jelenete célzott fricska volt mindazoknak, akik ebben a szakmában dolgoznak. Sértődésre nem került sor, de a reklámműfajban egyébként is elengedhetetlen a humorérzék.
A Valami Amerika alaphelyzete arról szólt, amiről valószínűleg a legtöbb reklámfilmrendező pályája – a reklámok után előbb-utóbb el kell jönnie a pillanatnak, amikor a rendező végre egy játékfilm forgatásának is hozzáfoghat. Kapitány Iván számára két évvel ezelőtt jött el ez a lehetőség, s megszületett belőle az Üvegtigris, Rudolf Péter társrendezésével. Ha jelenük hasonló is, Herendi és Kapitány két teljesen eltérő utat járt be. Kapitány Iváné a klasszikus állomásokat követte: televízió, főiskola, újra tévé, hogy azután a rendszerváltás környékén belevágjon reklámfilmezésbe. Herendi Gábor a fogorvosi szakmából nyergelt át a filmgyártásba, és neki a kezdetektől a reklámfilm lett az igazi iskola. Ma már mindkettőjük saját filmgyártó céget működtet, a reklámügynökségek menedzsereinek filofaxában bizonyosan a legfontosabb partnerek között szerepel a nevük, s éppen vállalkozásaik anyagi biztonsága tette lehetővé, hogy a játékfilmes műfajban is kockáztatni mertek. A játékfilmek persze nem jelentik azt, hogy leépítik reklámfilmes profiljukat. Beszélgetésünk ideje alatt is mindkét rendező javában dolgozott. Kapitány vélhetően egy megrendelő kívánságait hallgatta telefonján végtelen türelemmel azzal kapcsolatban, miképpen nézzen ki a reklámfilm a vágás után, Herendi pedig épp cége, a Skyfilm irodájában berendezett vágószobából ugrott ki a beszélgetésre egy félórára, ahol várakozásom alatt úgy hatvanhatszor nézték újra ugyanazt a snittet, nagy valószínűséggel szintén egy készülő reklámfilmből. Kapitány Iván szerint ebben a szakmában épp ez az egyik hatalmas előny: lehet dolgozni. „A rendezés csakis empirikus módon működtethető folyamat – mondja –, vagyis a lényeg csak úgy tanulható, ha a gyakorlatban tapasztalod, hogyan működik, feltéve persze, hogy valamelyest van hozzá érzéked. Bármilyen tehetséges valaki, ha nem űzheti ezt a szakmát, nem állhat rendszeresen kamera mögé, akkor nem sokra megy vele.”
Az Üvegtigris rendező-operatőre annak idején épp azért választotta a reklámfilmezést, mert oly sokan várakoztak előtte lehetőségre, munkára, hogy úgy érezte, keresnie kell egy helyet, ahol naponta megmérettetheti magát. Mindez 1987-ben történt, amikor elkezdődött a mai értelemben vett reklámfilmezés Magyarországon. Addig ugyanis – ahogy Kapitány fogalmaz – a reklámfilm különböző ideológiai és egyéb okok miatt megtűrt és lenézett műfaj volt, ráadásul meglehetősen távol állt attól, amit Nyugat-Európában és Amerikában reklámfilmnek hívtak. Egyetlen előnye az volt, hogy az átlaghoz képest kétségtelenül jól fizetett. Ebben az időszakban egy fiatal és némileg outsidernek mondható csapat úgy döntött, elindul az új úton: megcsinálta az első Postabank és Kontrax reklámokat, és ezzel lényegében el is kezdődött az új magyar reklámfilmezés. A csapat, amelyben ott volt Kapitány Iván is, megadta a fiatal rendező-operatőrnek a napi filmezés lehetőségét. „Ezáltal olyan edzésben volt részem, amely nem is hasonlítható a két-három évenként munkához jutó, kizárólag játékfilmekkel foglalkozó rendezők gyakorlatához.” Ma úgy látja, ez a helyzeti előny továbbiakkal is gyarapodott az évek során. Először is meg kellett tanulniuk a fegyelmezettséget és az alázatot, amely abból ered, hogy a reklámfilmezés alkalmazott műfaj, vagyis egy nagyon pontosan megfogalmazott külső igényre épít. Nem elsősorban a rendezőére, hanem a megrendelőére, aki ezt az igényt szigorúan számon is kéri. Ezt a fegyelmezettséget, minden részlet aprólékos, előre kidolgozottságát a különféle alkotóműhelyekben felnőtt filmkészítőknek ritkán van módjuk megtanulni.
A reklámfilmes hátteret Herendi Gábor is elsősorban előnynek és nem tehernek tekinti. Az a szakmai biztonság, amit az elmúlt évek nyújtottak – akár a szereplők instruálása, akár a dramaturgia, akár a történetmesélés technikája tekintetében – lehetővé tette, hogy kellő bátorsággal merjen „játékfilmes kamera” mögé állni. A terhet inkább a film elkészülte után kezdte tapasztalni, amikor a szakma képviselői azzal az attitűddel ültek be a vetítőterembe, hogy „ezt egy reklámfilmes készítette, tehát olyan reklámfilmszerűnek kell lennie”. Ennek megfelelően várták az extrém kamerabeállításokat, a váratlan dramaturgiai megoldásokat, a különleges effektusokat. „Én viszont klasszikus játékfilmet akartam csinálni – mondja –, és nem azzal a szemlélettel álltam neki, hogy egy másfél órás reklámfilmet készítek. Sőt, kifejezetten kerültem minden olyan felesleges reklámfilmes megoldást, amelyről úgy éreztem, a műfaj nem engedi meg. Elég volt nyolc évig a reklámfilmeknél azon törni a fejem, hová tegyem a kamerát, hogy az ne legyen szokványos. Úgy éreztem, van annyira erős a történet, hogy nem kell feleslegesen agyonnyomnom egy reklámfilmes látványvilággal.”
A reklámfilmes múlt másik leckéje, amelyet a szakmai fegyelmezettség mellett mindkét rendező alaposan megtanult, az anyagi felelősségérzet. Nem véletlen dolgoztak úgy, hogy közben részben a saját pénzük is kockán forgott. Ezt egyébként Kapitány Iván hasznosnak tartaná minden rendező, illetve producer esetében. A játékfilm közismerten költséges és sok ember idejét, munkáját kívánó műfaj. A rendező szerinte egyszerre játszik a producerek pénzével, a stáb tagjainak bizalmával és a nézők idegeivel. „Egyáltalán nem mindegy, hogy annak a közel kétszáz embernek a munkája, aki egy filmben dolgozik a kezdetektől az utómunkálatokig, hány nézőhöz jut el.” Ahogy ő fogalmaz, nem az a baj, ha valaki hibázik, hanem az, ha felelőtlenül cselekszik. Szerinte ma a kollégái egy része nem érzi át azt, mennyi pénzt szórnak el könnyelműen egy olyan filmpiacon, ahol még egy viszonylag sikeres filmnek sincs mindig esélye arra, hogy visszahozza a beléfektetett pénzt. A sikernek tehát minimális előfeltétele a fegyelem, ami pedig alapos előkészítést, illetve felkészülést kíván a rendező részéről. E tekintetben nincs nagy különbség reklámfilm és játékfilm között – jól megírt és pontosan kidolgozott forgatókönyv nélkül az egész forgatás vagy egy parttalan dramaturgiai megbeszéléssé alakul, vagy egyszerűen ugrás a sötétbe. „Önmagában az nem baj, ha vannak kisebb eltérések a forgatókönyvhöz képest – hangsúlyozza az Üvegtigris rendezője. – A baj az, ha azért vannak, mert nincs átgondolva a könyv, illetve a forgatás, és sorozatosan kiderül, hogy jó néhány ötlet megvalósíthatatlan vagy egyszerűen hülyeség. Ha a forgatáson kell nekiállni újra elképzelni a filmet, abból születnek azok a munkák, amelyek közül sajnos már elég sokat láthattunk.”
A Valami Amerikát is a forgatókönyvnek, és különösen a frappáns, sok poénra építő dialógusoknak kellett elvinnie a hátán. Ezt a rendező is tudta, és – a társíró, Márton Gyula bevonását követően – végül a tizenhetedik verzió után érezte úgy, hogy elkészült az az alapanyag, amelyre már biztonsággal támaszkodhat, és nem voltak kétségei afelől, hogy a könyv hatásos és működő jelenetek láncolata. Várakozása már a forgatások első napjaiban beigazolódott, amikor látta, hogy csak igen ritkán kellett eltérni az eredeti elképzelésektől, a megírt dialógusoktól. Herendi Gábor szerint ez a színészeknek is szemmel láthatóan újdonság volt, akik jóleső meglepetéssel tapasztalták, hogy a helyszínre érkezésüket követően egy órán belül a világítás elkészült és kezdhettek forgatni. Eddig ugyanis ahhoz szoktak hozzá, hogy amíg a rendező kitalálja, mi legyen aznap, bőven van idejük a napi szövegüket megtanulni. „Nálunk rá kellett jönniük, hogy ez nem megy, mert – és ezt nem szégyellem – egyrészt rengeteget készültem az egész filmre, másrészt minden egyes forgatási napra kész snittlistával érkeztem, így pontosan tudtam, mit honnan fogok fölvenni.” Herendi nagy részben ennek tulajdonítja azt, hogy egy átlagos magyar játékfilm forgatási ideje alatt a szokásosnál nagyobb mennyiségű és pazarabb anyagot tudtak rögzíteni. Mivel nagyon sok jelenetet a biztonság kedvéért több plánból is fölvettek, a vágás alkalmával sokszor a bőség zavarával küszködtek. Végül csak keveset használtak a többletként felvett anyagból, mert a rendező nem akarta fölöslegesen fölszabdalni az egyébként jól működő jeleneteket.
Noha a reklámszakmabeliek – ahogy Herendi Gábor mondta – hiába keresték a filmen a kifejezetten reklámfilmes megoldásokat (ilyeneket az Üvegtigrisben sem találtak volna), ez még nem jelenti azt, hogy a maguk a rendezők egyáltalán nem alkalmaztak volna néhányat. Igaz, ezek nagy része nem volt tudatosan és célzottan reklámfilmszerű, de utólag szembesítve az alkotókat az elkészült produkciókkal, rá tudnak mutatni néhány részletre, ami talán másképpen alakult volna, ha nem reklámos háttérrel bíró filmesek ülnek a rendezői székben. „A reklámfilm feszes tempója eléggé belém ivódott az évek során, így elképzelhető, hogy ha nem ebből a szakmából jövök, a film nem lett volna ilyen gyors ritmusú – véli a Valami Amerika rendezője. – Úgy éreztem, a vígjátéki műfajban ez előnyös is. Ezen kívül talán nem kerültek volna bele olyan látványelemek, amelyeket szándékosan tettem a filmbe.” Herendi egyrészt meg akarta mutatni, hogy képes olyan dinamikus és újszerű látványelemeket alkalmazni, amelyekhez az amerikai filmeken nevelkedett közönség hozzászokott, másrészt alaposan feldúsította zenével és klipekkel a filmet, külön is megcélozva a fiatal nézőket. Arra azonban ügyelt, hogy ezek csak színesítsék, és ne uralják a filmet, amit mindenképpen a sztorinak kellett elvinnie. Hogy ez sikerült, azt szerinte épp a film sikere mutatja, amely e „kiegészítők” nélkül is működne, csak talán valamivel szegényebb volna.
Az Üvegtigris leginkább a forgatási körülmények szempontjából profitált abból, hogy reklámfilmes csapat készítette, mivel gazdagabb körülmények között készülhetett, mint egy átlagos magyar játékfilm. Kapitány Iván egyébként úgy látja, a reklámfilmezés mintegy a hadiipara a mindenkori filmgyártásnak. Vagyis itt van alkalom kipróbálni a legmodernebb eszközöket, a legújabb filmes technikákat. Ez egyszerűen abból adódik, hogy egy reklámfilmben az adott időtartamon – általában 30 másodpercen – belül az alkotó egy magyar játékfilm teljes költségvetésének negyedéből vagy akár harmadából is gazdálkodhat. Ez azt jelenti, hogy számtalan olyan dolgot próbálhat ki, amit egy játékfilmben nem engedhet meg magának, s ez bizony befolyásolja a gondolkodásmódját. „Nagyon nehéz ezután visszacsöppeni a játékfilmek puritán világába – mondja Kapitány –, nekem nem is megy istenigazából.”
A reklámok rendszerint nagyon pontosan kívánnak hatni a nézők érzékeire, jól kigondolt hatásokkal operálnak, és megrendelőik, illetve alkotóik igyekeznek minél kevesebbet bízni a véletlenre. De vajon prognosztizálható-e előre ily módon egy játékfilm sikere, működnek-e sémák, receptek? Utólag kétségtelenül könnyű volna megmagyarázni a sikert, az mindenesetre árulkodó lehet, hogy a Valami Amerika első tesztvetítése után a Budapest Film vezetője azt mondta: „ebben a filmben van 400 ezer néző”. Május végén a nézőszám már 225 ezer fölött járt, így minden esély megvan arra, hogy a becslés néhány hónapon belül valóra is váljék. (Csak összehasonlításképp: a legsikeresebb magyar film, a Miniszter félrelép 662 ezer nézőt vitt be a mozikba, rajta kívül 400 ezer fölötti nézőszámot csak a Csinibaba – 503 ezer – és a Honfoglalás – 505 ezer – tudott produkálni.) A rendező a Valami Amerika sikerét egyrészt abban látja, hogy a film szerencsésen találta meg azt a nézői réteget, akik valóban moziba járók. Így őket „csak” arról kellett meggyőzni, hogy merjék megnézni ezt a magyar filmet, mert nekik szól. A filmet segítette a gazdag zenei anyag, és az elengedhetetlen címadó sláger, annak vivő dallamával. Herendi örült annak is, hogy igazán nagy sztárok nélkül tudott hódítani a film, sőt, jó néhány szereplőt éppen a Valami Amerika tett mozisztárrá. Mindezek után persze mindenki ismétlést vár, s ennek bizonyosan nem lesz könnyű megfelelni. Az előzetes hírek azonban máris újabb sikergyanús sztorit sejtetnek: újabb vígjáték, ezúttal azonban történelmi komédia, egyfajta válaszként a közelmúlt historikus-kosztümös mozijaira, kicsit Gyalog galopp stílusban. A megcélzott korszak pedig a honfoglalás és a hét vezér kora. A zsáner ötlete nem új – lásd a Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele vagy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról –, de a várakozás ettől függetlenül bizonyosan nagy lesz: hogyan nyúl a témához a Valami Amerika rendezője?
Kapitány Iván nem hallgatja el, hogy az Üvegtigris – noha a magyar játékfilmmezőnyből még így is kiemelkedik 100 ezer fölötti nézőszámával – nem érte el azt a sikert, amit az alkotók elvártak volna tőle. Rendezője ugyanakkor rámutat arra az összefüggésre is, amely szerint ezek a filmek egymást segítik a nézőkért folytatott versenyben, és amelyik korábban érkezik, annak gyakran jut a hálátlanabb úttörő szerep. Az utóbbi egy év magyar sikerfilmjeinek sorát a Moszkva tér nyitotta meg, amely Kapitány szerint jóval magasabb nézőszámot is elérhetett volna, ha kicsit később kerül a mozikba, néhány társát követően. E logika szerint a Valami Amerikának kifejezetten használt, hogy közvetlenül előtte néhány sikeres magyar film (Üvegtigris, Csocsó) már „előkészítette a terepet”. Ennek alátámasztására Kapitány Iván egy anekdotával áll elő, amelyet Andy Vajnáról mesélt annak idején Gárdos Péter, akivel az amerikai-magyar producer együtt vett részt a Szökevény bemutatóján. A premier után, látva, hogy Vajna rendkívül örül a Szökevény sikerének, Gárdos odafordult a producerhez, és megkérdezte tőle: „Miért vagy ennyire boldog, hisz ez a konkurencia sikere?” Mire Vajna: „Nem érted az egész mozit, ha ezt nem érted. Erre a filmre a nézők tódulni fognak a mozikba, és azt követően még másik három filmnek is bizalmat fognak szavazni. Azok között már ott lesz az enyém is!”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2600 |
