Dániel Ferenc
Láttam kukásokat, törmelékgyűjtőket, elárvultakat, becsapottakat, megbilincselteket. Kinek a sorsa végzetesebb a másikénál? Létezhet-e itt díjazható sorrend?
Kanyarodjunk egyet: meglehet, hogy a filmművészet mostani nagy bajában orvoslásra szorul s nem tudni a receptjét, a dokumentumfilm azonban nincs válságban, ma éppoly életerős műnem, mint Ivens, Flaherty idején volt, talán még elevenebb, színesebb a könnyed videótechnikának s a képernyőnek köszönhetően. Van választék. Még a magyar televíziónéző is, ha a doku elkötelezettje: gyűjtögethet, csemegézhet. Csak az elmúlt évben: a pápuák zseniális képzőművészeitől Lima (Peru) bonyolult, szorongató nyomoráig, a skót whiskyfőzdék féltveőrzött titkaitól Leni Riefenstahl asszony vezekléséig, a japán ipari szamurájok siker-hadjáratától Jugoszlávia felbomlásáig, vagy Giulio Andreottiék bukásáig. Így nem tudok szabadulni a gondolattól: univerzumunk – amerikanizálódása ellenére – még mindig létezik, alakul, őrzi rítusait és rejtélyeit, maguk a földlakók még mindig izgalmasabbak a róluk szóló paradigmáknál. S ha a választék megjelenik a műsorszórásban, amelyet sokan azért gyűlölnek, mert képes világfalu-budit csinálni az agyunkból, erre a válasz: arra valók az agysejtek, hogy rendet teremtsenek a tárgyi bizonyítékok lenyomatai között. E kis kitérővel jelezném: 1996-ban számomra bármiféle mustra, versengés, szemle, megmérettetés mozgókép-dokumentum ügyben, akkor tekintendő érvényes ügynek, ha mindenkiben (alkotóban, befogadóban) tudatosul: minden alkotás a hétköznapi világverseny részese. Minden mű potenciális televíziós műsor. Függetlenül a hazai műsorszerkesztők öncenzúrájától vagy szűkkeblűségétől. Vagy újabbkeletű összebékülési szándékától. Képáradat van, és mindannyiunk kezeügyében ott a kis ügyes távkapcsoló! Egyszerű adatként írom ide: a világverseny hazai tükörképeként (ez nagy kérdés!) idén kétszázötven alkotás pályázott, ebből a halmazból, az előzsűri munkájának köszönhetően, láttam én negyven pályamunkát: részhalmazt, amely talán képes megjeleníteni, hol is tart a mai magyar mezőny. S vajon a mezőny nem beltenyészet-e? Tárgya még mindig monotematikus: a teljes műnemet a társadalmi bajok úgynevezett feltárására szűkítené? Feldolgozásmódja, az idevágó polémiákat figyelembe se véve, még mindig abban az idejétmúlta praxisban gyökeredzik? Legfőbb mozgatója még mindig a jószándék, a közösségvállalás „fölkeltése”: agitáció? Hát igen, részint ennek tulajdonítható, hogy hajléktalan, munkanélküli, roma, fenyegetett életű, kilakoltatott, kisemmizett, satöbbi „tárgykörben” ekkora bőség, talán túlkínálat van. Megengedem, dacból is, hiszen a közszolgálati televíziónkat ez a tematika kevésé vonzza. De mintha valamiféle bizonyítási kényszer is eluralkodna itt, miszerint „igenis, érzékenyek vagyunk a társadalmi változások vesztesei iránt!” Más kérdés, bár nem elhanyagolható, hogy felvevőgéppel könnyebb viskóba, putriba behatolni, mint pártszékházba vagy márványos pénzintézetbe. Mindig is könnyebb volt (mintha ezt húsz évvel ezelőtt már többen megírtuk volna!). Elesett ember inkább engedi magát, baját fényképezni, mint az, akinek pénze, hatalma, befolyása, „több vesztenivalója” adatott. Csakhogy az idők változnak, magunk mögött tudjuk a Kádár-korszakot, amikor gyűlölték a szociológiát, s tabuként tilalmazták magát a szegénységet. Most működik a szabadsajtó. Létezik, hat a társadalmi nyilvánosság. Hallatják szavukat a megnyomorítottak. Van némi képünk arról, hogy mi zajlik Tatabányán, Ózdon, külkerületekben, csődbe jutott kis falvakban, válságövezetekben. Ma nincsenek kizárólagos letéteményesei az igazságnak. Országos méretű demonstrációk közepette egyetlen dokumentarista sem hiheti többé, hogy ő a valóságbányászat kizárólagos művésze, s hogy jelenlétével már mentesítheti magát az oknyomozó-tényfeltáró publicisztika kötelmei és szabályai alól. Jogállamokban kikristályosult, értelmes normarendszerről volna szó, ahol a kamerával felvértezett közírótól elvárják, hogy a felkavaró sors, megrendítő eset bemutatásakor a „szövegösszefüggés” is átélhetővé, értelmezhetővé váljon: a jog, a közjog, a gazdaság, a mikroszociológia, a szokásrend fegyvertárával. A demokrácia seholsem tökéletes gépezet. Az instrumentárium rendeltetése épp abban áll, hogy mércéül szolgáljon a társadalmi szerződés eszménye s gyakorlata közti viszályban. * Tematikus szűkösségből származhat bőség, köznapi televíziós létleírásból feladványokat tartalmazó, eredeti képekben gazdag dokumentum, mint, történetesen, Doszpod Béla Egy napja, ezúttal a Krsna-hívők életéből. Doszpod finom érzékkel veszi figyelembe, hogy már nem vagyunk tájékozatlanok. Közismert: ez a jámbor indiai vallás fiatalok körében terjed, gyakran a szülők bánatára, máskor beletörődő egyetértésével. Templomot építenek, falun biokertészkednek, önmegtartóztató szerzetesi létforma az eszményük. A létleírás ugyanennek az érzékenységnek köszönhetően közelbe vonja modelljeit: érteni és érezni véljük lényüket, gondolataikat, közösségi szertartásaikat. Hajnali megtisztulást. Meditációt. Imát. Étkezést. Világias tevékenykedést. Tanulást. Magát az időt a jámborság, a Krsna istennel való azonosulás gyakorlására. Doszpod, mint gondosan fölkészült faggatózó sokat, sokfélét kérdez, de sohasem illetéktelenül. A néző jutalma, hogy őszinte-, beavatás-értékű válaszok szemtanúja lehet – önbíráskodás kizárva. Krsnásnak lenni Magyarországon kissé bizarr dolog, mégis a műsor-láttatta képek – igencsak műfajszerűen – a nézőt is válaszadásra késztetik: „helyesen szabályozott-e az életem? vannak-e még átélt rítusaim? töretlenek-e korlátaim a jámborságra?” Jean Rouch, vagy Claude Levi-Strauss fellépte óta belénk ivódott a kölcsönös etnografizálás eszméje: a kérdező is kérdezett, a befogadó is vizsgáztatott. Ezt a méltánylandó viszonyt a mezőny jónéhány alkotása igyekszik figyelembe venni, alkalmazni. El Eini Sonia Pillanatnyi elmezavar című fájdalmas rekviemjében falusi gyász képeit mutatja be. A családfő öngyilkos lett, élete cérnája elszakadt a rendszerváltás utáni föld-hercehurcákban. A család nőtagjai gyászolják. A rendező közéjük ülteti, mintegy riporterként, fekete-afrikai barátját, ki jól beszél magyarul. Kérdés, felelet. Kérdés, felelet. Szorgosan matató kezek. A gyászoló nők vissza-visszakérdeznek: „nálatok ez van, ilyen van?” Abban az afrikai faluban másként van: létezik szegénység, de az öregek nem követnek el öngyilkosságot, tisztelet övezi őket. Lehetne ez egy különös doku ugrópontja, a rendező azonban türelmetlen: nincs ideje kivárni, ösztökélni, hogy a két, ennyire távoli világ emberei egymást kutatva összhangra találjanak. Kár. Dér András fölfedezi a magyar ultrákat (ezek profi focirajongók, vad nacionalisták, életvesztesek). Beéri ideológiájukkal, amely zavaros, közepesen agresszív; de ő sem hevül azért, hogy a fiatalon feladott, kisiklott életek mögöttes tényeit kutassa, hogy az ellenünk forduló támadékonyság energiáit, eseményeit lencsevégre kapja s analizálja. A Pesty Fekete Doboz produkció (Mécs Mónika, Lengyel Zsolt) élesen követi a magyar politikai élet szörnyelláját, Szabó Albertet. Sörkocsma. Gyűlés. Bíróság. Börtön. Utca. Tüntetés. Főügyész-érvek. Rendőr-érvek. Egy rabtárs roma riadt, akadozó észrevételei az árpádsávos vezérjelölt különös életmódjáról, szokásairól (az olvasó kitalálja, kire emlékeztetnek!). Nézőként egyre türelmetlenebbül várom: mikor kísérlik meg végre az alkotók kinyitni ezt a koponyatetőt, hogy a gőzből és a történelmi allúziókból kitörjön végre „ az eredeti történelmi személyiség”, amely alkalmasint ellen-barrikádokra szólíthat bennünket? Hiába várok. Képernyőre hurcolják Csintalan Sándort, más politikusokat s ők szépen elmondják helyettünk: miként értékeljük az Albert-jelenséget. Paff. * A szemleképből kirítt Pintér Gábor Fehér arcok című, nemzetközi koprodukciós alkotása. Témája látszólag távoli: Albánia, albán hegyek, völgyek, lerobbant városok, kopár börtön, munkátlanság, utcai szemét, Enver Hodzsa-utáni szétesettség, vad szokások, feléledt – látensen mindig is jelen volt – a szkipetár vérbosszú. Gyilkos rítus, amely évtizedekre mérgezi, bénítja a hegyi emberek életét. Adódik egy öreg, megfáradt, börtönjárt, hiteles férfi, akinek „küldetése”, hogy segítsen feloldoztatni a vendetta fojtogató szorításából. Körülményes munka ez: tapogatózó tárgyalások, nógatás, elutasítás, van-e indíték, hajlam, bátorság az engesztelődésre? Kik között? Mikor? Hol? Besegíthet-e az agyongyötört egyház? A békülés szertartása feszült és bonyolult. Kemény próbatétel bűnbánatot gyakorolni s elfogadni, békepoharat tölteni és koccintani, inni, engesztelő áldozati lakomán megtisztulni, többszörösen hitet tenni, hogy „fehér arccá” váljanak az egész közösség előtt. Pintér táborék kamerája pontos, mértéktartó, sőt, tisztelettudó. Szabatosan láttat indulattól remegő kezeket, áldozati pálinkával töltött kólás palackokat, égő tekintetet, riadalmat, egzisztenciális elhanyagoltságot, és így tovább. Néprajzi kolorit? – nem hinném, ez sokkal inkább a posztkommunizmus szkipetár változata: tükörképünk. Arcunkba vágja, hogy minálunk a társadalmi kiengesztelődésnek nincs se eszköztára, se küldetéses szereplői. S hogy miért rítt ki a képből? Nos azzal, hogy Pintér Gábor ismeri a pontos arányokat, feszesen vág, tagol, végiggondolja műve vezérfonalát, a járulékos elemek funkcióit, igazodik az esemény-diktálta ritmushoz, de felül is bírálja azt. Alkotója művének. Tóth Tamást a gigászi látomások vonzzák, dokumentaristaként roppant erővel, aprólékosan gyűjt be archív anyagokat, kurkász át rejtett adattárakat, cserkész be érintett szemtanúkat, történelemcsinálókat s képes mindezt áttekinthető, átélhető, nagyformátumú rendbe terelni. Így jött létre A KGB alkonya I-II-III. Műfaja talán történelmi ismeretterjesztő kismonográfia: Dzserdzsinszkijtől napjainkig. Tárgyát tekintve: leleplező rémtörténet, amelynek véres fejezeteihez kis országunk historikuma is „hozzákötődött” félévszázadon át. A szakmunka sok részletét betéve tudjuk, más részleteit azonban nem. Különösen a Sztálin halála utáni idők időzökkenőiről, a birodalomeszményt fenntartó nemzedékek belharcairól, „stílusváltásairól”, kényszerű, rossz kiegyezéseiről nem lehetett tudomásunk. Szorongató: a magyar ötvenhat kis válság volt a „cég” történetében; a nagy kihívást a szuezi, a kubai, a kínai, a közel-keleti, az Európát rakétákkal betelepítő –, a nemzetközi terrorizmust titkon-nyíltan támogató válságfeladványok jelentették... Afganisztánig. Elaggott, képzetlen államvezetőkkel. A színfalak mögött dermedt nagy társadalommal. A gorbacsovi végjátékkal. Nálunk az ismeretterjesztő elmemunkát egyesek diszkreditálják, mások megvetik, kiseprőznék a dokuműfajból, tantervi segédanyaggá minősítenék. Lelkük rajta. No comment. Számomra pezsgőfröccs hatású Kisfaludy András történeti sztorija a hajdanvolt Muskátli presszóról. Méretes munka ez a históriai képes panaszáradatban. Mindenféle értelmiségiek, kóbor művészek, életművészek „jártak le” a Váci utcai műintézetbe. Nyughatatlan fiatalok! Dokuvilágunk örök vattái! Képeskönyveket, hanglemezeket, eszméket csereberéltek, „kozmopolita divatokat” gerjesztettek, létformájukkal ingerelték a hatalmat. Mennyi újdonság! – volt létformájuk! – farmer, autóstop, dzsessz, kiruccanások Lengyelországba, balatoni huligántalálkozó, monstre házibulik, egzisztencialista szerzők olvasása, ügyeletes besúgók cikizgetése, csapatos fölkerekedés!... Kisfaludy vérbeli filmes: képekből, amatőrfelvételekből, dokubejátszásokból, megidézett helyzetekből, vallomásokból mintegy életre kelti, hangulatát érzékelteti mélyét a múltnak, nosztalgikusara s kellő iróniával. Föltár egy jóadag művelődéstörténetet is. Pécs, mint kulturális rezervátum. Petrigalla események, zugkiállítások. Hamvas, Várkonyi Nándor árnyképe. Korniss Dezső, Kassák, Gyarmathy Tihamér. Filmesek. Hatvannyolc, amely után a Muskátli szubkultúra szétesett. „Hősei” individuumokká váltak s vagy boldogultak vagy nem. Kisfaludy különös érdeme, hogy e művelődéstörténeti nemzedék-maradvány sikerét, balsikerét nem veti latra. Ő csak a létezésüket igazolja. * Olvastam Almási Tamás megrendítő szavait Ózdról. Láttam megrendítő képsorait az ózdi Balog-családról. Láttam megrendítő Mihályfy-képsorokat tetőn fagyoskodó hajléktalanról. Láttam tatabányai kilakoltatott öregembert, láttam síró szomszédasszonyát. Láttam Schiffer Elektrásait magukba töppedten. Gulyás János „Edit”-jét megalázottan. Kukásokat. Törmelékgyűjtőket. Árvákat, elárvultakat. Alultápláltakat. Becsapottakat. Megbilincselteket. Trágárul üvöltöző nincstelen asszonyt. Néma szomszédnőjét. Topográfiailag már majdnem otthonosnak vélhettem magam kietlen terepeken, nyomorszállón, ózdi „vasbányák” környékén. Hogy van ez? Amikor egy ország nyomorodik, egyének szenvedését rangsoroljam? Feladatom volna megítélni, akár egy alkalmi seregszemlén, hogy kinek a végzetes sorsa végzetesebb vagy vészterhesebb a másikénál? Létezhet itt díjazható sorrend? Nem lenne méltányosabb, ha a dokuszakma művelői, egymás munkáit megismerve, maguk állítanának össze balsors-katalógust? Dantei vagy Borges-i művet? Ahol az aljamunkások is helyet kapnának: sintérek, fogdmegek, kisrablók, őrzővédők, nyerészkedők? Egy ilyen jól szerkesztett almanach hamar nyilvánvalóvá tenné: mi terheli ballasztként a képsorokat? Miért rejtőzködik az intézményi szféra? A vállalkozói? A pénzügyi? Sors és társadalom milyen determinánsként függnek össze? * Félve írom le: a mai magyar dokuszakmában nincsenek műhelyek. Minduntalan kiütközik a szellemi önkontroll hiánya. A legtöbb magányos alkotó mintha nem is tűrné, nem igényelné a hajdani vitákat. Másként nem történhetne meg, hogy Elek Judit Eli Wiesel-filmjének gyönyörű anyagából kétszeres terjedelmű opuszt erőszakoljon ki. Hogy Kőszegi Edit félbe-szerbe hagyjon egy bírósági tárgyalást, amely legalább megértetné: mi a magva szövevényes témájának. És az „ügyek”! A hajdani BBS-ben bizonyára rávették volna Vitézy stábját, hogy félévszázada történt politikai indíttatású „ügyben” előbb fel kell túrni a levéltárakat, törvénytárakat, archívumokat, s csak az így nyert tudás (nemtudás) birtokában szabad kézbe venni felvevőgépet. Nem folytatom. Ezek köztudott dolgok. Utóirat: amíg élménybeszámolómat írtam, már sugározták a BBC Jugoszlávia halálát taglaló dokusorozatát (dermesztő látni, milyen Shakespeare-i utánérzéssel működik a történelem), lement a BATA cipőgyáros-sztori, egy újabb Vidéki Anglia (a sorozat hangvételét tanítani kéne), Rivette kettős portréja Jean Renoirról és Michel Simonról (zsenikről lévén szó, nincs mit tanítani), s egy külföldi csatornán: riasztások, mozgósítások őrülete. Néző vagyok. Az én kezemben is ott van az okos kis távkapcsoló.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=259 |
