Hirsch Tibor
A rendszerváltás után Jancsó felfedezte, hogy az új idők Budapestje kezd hasonlítani az ő régi filmjeinek klasszikus pusztai kulisszáihoz. A hatalom működése a nagyváros díszletei közt tetten érhetőbb.
Világváros. Mármint Jancsó Budapestje. Ez nem pontosan azt jelenti, amit érteni szoktunk rajta. Mondjuk, hogy mindenféle hasonló nagyvárosokkal volna érzékeny összeköttetésben, hogy csücskeibe állandóan oda kellene képzelnünk a nemzetközi repterek nyüzsgését, ahonnan áramlik a világfalu multi-kulti népe, tetszetősen, sokszínűen, hogy azután idegenként is otthon érezze magát, hiszen a honi metropolisz ugyanilyen, először tarkának látszik, aztán mint a megpörgetett szivárvány-korong, szürke csődületté egyesül.
Ha a várost világkapcsolatai teszik világvárossá, hát a Jancsó-féle Budapest más csatornákon, más dimenziókban vág kaput magán kifelé. A puszták látnokát a kifutópályák és terminálok például nem érdeklik, sem a körgyűrűkhöz csatlakozó autósztrádák. Ha Budapestről van kijárat, az mondjuk egy feneketlen kút a Kerepesi temetőben. Az ember ugrik, kifelé-lefelé a városból és már várja is őt a semmi vagy a dimenzióváltás. Jancsó Budapestje világváros – amennyiben a városból közvetlenül elérhető külvilághoz idősíkok, fekete lyukak és a Balaton-felvidéki tanyaház is hozzátartozik. Ebben az esetben egyébként a világvárosból könnyű is, meg nehéz is megszökni. Ha a helyzet olyan, hát a helikopter is csak eszelősen kelepel odafenn, leselkedik és fenyeget, de szó sem lehet róla, hogy fene nagy égi szabadságában el is tűnhetne a horizont mögött. Máskor bezzeg! Nyílik egy ócska kis oldalajtó, és mintha csúszdán utaztatna a kamera-szem mindjárt a Niagaráig. Szerves világvárosi kapcsolat. Sok víz, amivel Jancsó pesti népének amúgy is vigyázni kell, hiszen ha folyóként folyik, ha esőként ömlik, kimoshatja a városból az időt. Ez ugyancsak világvárosi jelenség, kifejezetten jancsói értelemben. Vihar kerekedik, kopog a szélvédő, jár az ablaktörlő, és nem kell nyomnunk a gázt, hogy beelőzzünk néhány évszázaddal. Máskor meg uszályra kapaszkodunk, mire odébb lökdös minket a következő generáció („Félre az útból!”), amit csak úgy hozott a városba az áradás, talán bizony az ócska bárka rozsdás oldalán szivárgott be, a vizes ősnemzés nyomát magán viselve énekel és fenyeget.
Így működnek hát Jancsó Budapestjének világvárosi külkapcsolatai. Út kifelé nem visz, viszont beugorhatunk a monitorba, akár a nagybőgőbe. Itt, a képernyő mögött azután vár ránk békétlen tudattalanunk, a rétegzetten heverő ős-krokodil és ember-ős, ahogy az a Szörnyek évadjában elhangzik. De ugyanilyen monitor-korridorokon csúszhatunk át magának a városnak mélytudatába – mi más volna az, mint a neki megfelelő ős-állapot, a mocsaras Rákosmezeje, eredeti méretben. A város rétegei is nyilván egymáson fekszenek: honfoglalás-kori robbanó szalmabálákat takar a külváros két háború közti gaztengere és a Jancsó-féle speciális rozsda-zóna, a közel-történelembe vezető holtvágányokkal.
A rozsda-zóna egyébként ebben a fantasztikus metropoliszban van olyan fontos hely, mint amilyen a valóságos város valóságos városfejlesztőinek koncepció-dömpingjében szokta megilletni. A romos üzemcsarnokok szerkezete azonos technikát idéz, mint ami az óriás szobrok megnyugtató statikáját adja, magasan a város fölött. Iparosítás-kori reprezentatív bronz üzen a századfordulós plebejus öntött vasnak: galambpiszok díszeleg ezen is, azon is; mondhatni, ez az üzenet hordozója. Amúgy nincsenek messze. A Jancsó Miklós városában hírszolgálatot teljesítő postagalambnak nem állna módjában málló falú bérházak gipszstukkó díszein pihenőt tartani, amíg a rozsdazóna-béli mozdonytemető és elfeledett rendező-pályaudvar homlokzatáról felröppen a Lánchíd tetejére. Innen rendes szokása szerint, mondjuk, svábhegyi maffiózó-kastélykertbe száll, aztán akár visszaröppenhet újra valamilyen elátkozott gyárcsarnokhoz, amiről a spontán privatizáció is elfeledkezett – de ahonnan megint egyenes légifolyosó vezet a Szabadság-szobor hatalmas kifestett szeméig, esetleg vissza a Duna-partra, ahonnan látszik is, és mégsem látszik az a város, melynek néhány szárnycsapással berepülhető síkját gazos grundok, emlékművek, kísértetjárta hangárok, tetszetős kéjlakok és vakvágányok feszítik ki.
Vagyis Jancsó Miklós Budapestje nem igen barátkozik Mándy Iván Budapestjével. Pedig van benne pincér, van fecsegő sírásó, van magányos szaxofonos. De hát Dés Mihály nem valami otthonos kapualjban fújja a rezet, a pincérek halálos kergetőzésben lakják be a Niagarára nyíló metropoliszt, ahelyett, hogy régi vendégekről anekdotáznának, a sírásók bezzeg anekdotáznak régi vendégekről, de az ilyesmi sírásótól hátborzongató, különösen, ha maga a majdnem örök alkotópáros Jancsó és Hernádi a temetői törzsvendégek.
*
Jancsó Budapestje nem éppen puha fészek-város, de legalább nem is erődítmény. Ugyanis minden titokzatossága ellenére áttekinthető. Nem csupán a postagalamb repülne benne szabadon, de a nézői tekintetnek is van hová futnia, legfeljebb elfogja gazdáját a szorongás, mire a nyugvópontot megtalálja. Ebben a vonatkozásban a puszták bóklászóit követő kései szerzői kamera nem különbözik a metropoliszban leselkedő korai változatától. Csakhogy miután az örökifjú mester még a rendszerváltás előestéjén – éppen a Szörnyek évadja Pesten játszódó prelúdiumával – behúzódott a fővárosba, az itteni hét játékfilmnyi életmű-szelet kellős közepén még egy sokkoló stílusfordulattal lepte meg közönségét: búcsút mondott legendás hosszúsnittjeinek. Búcsút mondott továbbá – ezzel összefüggésben – a titok-fejtő dramaturgiának, mely akár pusztai építményben, akár nagyvárosi kulisszák között természetessé teszi a rejtélyektől megbódult hősök és hősnők zavart vagy egymást zavaró táncát, és hozzá az ős-eredeti Jancsó-stílust. Tudjuk, a jancsói metropolisz késői felfedezés; akkor kér hirtelen helyet magának a filmes Budapest-vetületek között, amikor a néző már úgy hiszi, látott mindent. Látott körfolyosót, villát, panelt, Úttörővasutat, látta az ötvenes évek végi vígjátékok budai házasságkötő-termét először, munkást talponállóban valamivel később, plafont bámuló boldogtalan értelmiségit még később, a Szomjas-féle Szigony utcai roncs-panoptikumot – talán legutoljára.
Hát ezt követi a Jancsó-verzió, ami félidőben rögtön ketté is hasad.
Mert van először a keresők Budapestje, elszánt zsebből-lövőkkel, erős és gyenge asszonyokkal. A néző őket követve, könnycseppek és vízcseppek közt hunyorogva hullákat fedez föl, monitorba nézve átkukucskál a pesti ablakokon, a kamera feldíszített várótermek pillérei között oldalaz, oszloponként új titok vagy új megfejtés-változat.
Majd van ezek után három film, amit illetlenül Trilógiának keresztelt el a kritika, mintha bizony a Mester ünnepélyesen lezárta volna. Ezek a legújabb városlakók viszont nem bóklásznak, oszlopok és monitorok között csak ritkán keringenek. Ehelyett inkább futnak, pörögnek, rángatóznak. A kamera követheti őket éppen, de többé nem szédül el, még a millenniumi oszlop vagy a pálmaágas bronz-nőszemély tetején sem. Nincs rá többé ok ugyanis, hogy a tekintet kutatva táncoljon. Többet fogad be, ha megáll: az új hősöknek, ha netán mozdulatlanul gubbasztanak, akkor a szájuk jár. Verbális vibrálásukat pedig leginkább megkövülten hallgathatja a közönség, veheti az objektív.
*
A korábbi – de már új életünkhöz formát, teret kereső – Jancsó-féle Budapest-látomások új összefüggésekkel ismertették meg a nézőt, akit a világ, az ország, a személyiség enigmáin kívül, egy város titkai is érdekeltek.
Csakis költői kérdés, hogy miért hiányoznak belőlük a bérház-kapualjak, házmester-lakások, egyetemista-albérletek, kifőzdék, kertvárosi szaletlik?
Jancsó eddig sem igen pepecselt privát-hangulatokkal, és talán éppen azért nem kereste Budapestet, mert tudta, a város rendes körülmények között nem modell, nem történetfilozófiai demo-objektum. A városnak éppen hogy lényege az a sok-sok kis privát élet, ahogy viszonylagos biztonságban idejét múlatja a békeidős alattvaló, idős és fiatal, szegény és tehetős. Jancsó ettől a világtól mint számára művészileg használhatatlantól, még akkor búcsúzott, amikor az Oldás és kötés című filmjének hőse eltűnt a Vár alatti alagútban; ott, ahonnan harmincegynéhány évvel később, a Szörnyek évadja hőse előgurul.
Mindenesetre jött a rendszerváltás, és kimaradt belőle az albérletek, szaletlik, kiskocsmák népe. A Mesternek pedig volt módja észrevenni, hogy az új idők hitelesítette Budapest-képlet kezd hasonlítani az ő régi filmjeinek klasszikus pusztai kulisszáihoz. Ahhoz a világhoz, melyben otthon van. Ahol sok a tisztátalan titok, de immár tiszta a szerkezet. Kell először is a rozsdaövezet objektuma: lehet csarnok, sehová sem futó sínekkel, lehet bármiféle lenyúlható ingatlan-portéka, vagy éppen leszámolások helyszíne, összeesküvők gyülekezőhelye. Ha az itteni kóválygásból a kamera a remíz drótüveg hálóján vagy közvetve a monitor-ablakon kikukucskál, átjuthat a Villába, a Villából az Ország Házába (valamilyen Országos Házba), esetleg a Szállodába. Ez így egyszerű négyszög. Négy építmény: egy a távoli síkon, egy a távoli dombon, kettő középen, ahol a Kék Duna az örök szennyest mossa. Felülről az egésznek múlt idők cinikus emlékművei adják a kínos történelmi perspektívát, még feljebb pedig ezt is tovább relativizálja a sztratoszféra és ionoszféra, nagyon messze és nagyon magasan, Jézus Krisztus horoszkópjának megfejtése vár.
Lehet ez hátborzongatóbb is? Lehet. Ez a világ – a kora-kilencvenes évek világa – attól, hogy lélek- és kisember-mentes, azért él. Sőt, épül. Hideg számítások, forrongó hangulat. Oka van, hogy a virtuális alagutak összekötik a pályaudvarokat magánzó-lakásokkal, a drótüveges ipari hodályt miniszterelnöki rezidenciával. Ez itt születő új rend. Az első alagút, mint említettük, még csak nem is virtuális: piros Volkswagenjén kibukkan rajta a Professzor, Cserhalmi György alakításában, megnézi magának a Duna-parti szállodasort és a Parlamentet, és bár a Villa és a Hodály a Lánchídról még nem látható, azért nyugtázhatja: a Mester figyelmére méltó gyanús pezsgés indult meg itt felül, az örökös városi mikro-hangulatok aljnövényzete fölött.
A Trilógiában viszont a város már nem pezseg, és nem szervezkedik. Külön éli életét Villa, Szálloda, Országos Ház, Lepusztult Hodály. Ez utóbbiakhoz a Trilógiában a bűn és baj ismert és konkrét nyoma tapad: Jancsó-féle „hodály” a leégett Budapest Sportcsarnok, vagy „hodály” a csőd-bűntettől érintett Rózsadomb Szálló kísérteties torzója. A komolyképű keresők és konspirátorok nem lakják be a teljes cselekményt, legfeljebb meg lehet őket látogatni a maguk kis szemétdombjain, kit a kéjlakban, kit a főhivatalban, esetleg meghívni őket, fogadni és visszaküldeni. Ami a várost illeti, minden megvan, de már minden valakié. Tulajdonviszonyok, erőviszonyok rendezve, nincs többé egy egész filmcselekményt kitöltő terv vagy rejtély, tehát titkos alagutak sincsenek, melyekben haladva a hősök bejárhatnák ezt a majdnem üres, stilizált várost, és betölthetnék benne küldetésüket. A sínek menti gaztengerben fölbukkanhat éppen egy spéci terepjáró, de az nem a másik világ küldöttje.
Az emlékművek pedig már nem csupán cinikusan néznek lefelé, mint amikor még elszánt emberek küldetéses fejjel elautóztak alattuk. Az emlékművek hatalmasak és röhejesek. Talán bizony röhögnek is. Pontosabban a Trilógia Budapest-járó Ulysses-párosa röhög és röhögtet helyettük odafentről. Mert akinek a fent említett Jancsó-pesti objektumok – úgyis, mint panoptikum-tárlók – között átjárása (átrepülése?) van, az csakis az új filmek fecsegő és rángatózó clown-különítménye. Kapa, Pepe és csatlósaik. Mintha bizony eltévedt ejtőernyősök volnának még a Szörnyek évadja augusztus huszadikai ünnepségéről. Ők egyedül, a Jancsó-féle „Makro-Budapest” bármely objektumára potyoghatnak. Feltalálják magukat Rozsda-zónában, Országos Házban, Villa-kertben, oszlopfőn és a temetőben. A Szálloda már nem játszik. Aki akart, már megérkezett.
A Város hálója viszont elszakadt. Egy „objektum-közi”, tehát régi (Jancsónál tíz esztendős) komplett pesti történethez hiányzik a tánc és áramlás. Tíz éve még a régi hosszú snittek mutathatták, ahogy bírvágy és politika a dolgokat mozgásban tartja. Egyszer még megint szükség lehet rájuk. Egyszer: esetleg holnap. Ma (tegnap?) viszont nincs. A Trilógia filmjeiben beomlott a virtuális alagút. Amúgy megvan a város, darabokban.
És vannak az égből potyogó hősök, akik alagutak nélkül is eljutnak bárhová. Plusz a galambok küldeményei, bronz-patinától ipari rozsdáig. Magasan a történelem fölött. Oda és vissza.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2571 |
