Bakács Tibor Settenkedő
Kéne csinálni egy filmet róluk. A nőkről, a csajokról, a háziasszonyokról, a nőcikről, az emberről. A másik oldalról.
Mi lesz veletek? Kérdeztem magamtól, álszent részvéttel a Csajok vetítése után. Az egyik csaj, ugye maga a rendező Szabó Ildikó, ki ha bír, két marokkal fog. Példának okáért, maga írta magának a forgatókönyvét, de arról sem mondott le, hogy három dimenzióban lássa azt, ami most még kettő. Ez az első csapda.
A többi másik három csaj is ismerős a reakciós mozistának: honi sztárjaink. Udvaros mosolya önmagában félház, Eszenyi hisztije a másik fele. Most már csak olyan machókat kell találni hozzájuk, akik úgy tudnak szerencsétlen hímneműek lenni, hogy még roskatagságukban is irigylésreméltó félistenek. A CIB-reklámból visszaigazolt Cserhalmi, vagy Gálffi még most is megremegtet egy-két női szívet a megszokott hitvesi ágyban. Az ínyenceknek ott van Bán János rusztikus szikársága. Ha a csajokat a skacokkal összeboronálom, akkor kész a helyzetkomikum: mit is kezdenek egymással colonus sorsukból felszabadított nők és restségben elpuhult férfiak?
S láss csodát, a csajok pasiznak. A film történetét mondhatnám másképp is: három barátnő felkeresi a jósnőt, aki a film későbbi tanúsága szerint fabatkát sem ér, mert a sors szálai másként bogozódnak, mint misztikus lelkük szeretné. Mondhatnám így is, de az az igazság, hogy zavarban vagyok, mert én, eh de kellemetlen, én nem értem e filmet. S így nehéz a mesélés. Nos, ilyenkor a teendő az önvizsgálat. S ha magamban lelem meg a tudatlanság okát, elhallgatok. De megvizsgáltam, és beszélek tovább.
Szólnom kell arról, hogy Szabó Ildikó kissé kapkodva, átgondolatlanul készített most filmet. Ugyanis ha nem követett el egy tucat szakmai hibát, akkor omoljon rám a magyar mozgóképkultúra. Az első csapda, amibe beleesett, hogy hitte magáról, a forgatókönyvírás piha mesterség, s tekintve honunkban a bevett gyakorlatot, a szerző – maga a film, szerzői filmet készített.
Ha lett volna kép alatt egy megőszült magyar író, akkor valószínűen lenne az ún. egész s egész-séghez tartozó váz. Mi tartja az egyébként jól instruált jeleneteket. Így inkább „egymásra hányva hever a világ”, illetve világok, mert mindegyik csaj külön, szuverén világ. Világuk kiterjedésére mi sem jellemzőbb, hogy az egyikük skizofrén élethelyzetet gyakorolva (ez az, ha szeretőt tartunk házasságban), egy városi indiánnak adta oda testét. Ülök a nézőtéren, fokozódó zavarban, s nézem a Bán János játszotta indiánt. (Második csapda: Vajon mire gondol a művésznő? Csak nem a Cseh Tamás féle indiánokra? Lehet, de annak itt semmi értelme. Vagy talán ez olyan szürreális bigyó. Jelöli, hogy vannak individuális elkülönülésben pszichiátriailag megrekedtek. Különben is vicces a Bán abban a fejdíszben. Morbid.) Értenék egyet a filmrendezőnővel, de nem tehetem. Nem morbid, hanem kiagyalt, valószerűtlenül irreális, egyszerűen konceptuális tévedés. A második csapda tehát? Belépni egy Hollywoodi Szisztémával legyártott film esetében a cseh szürrealizmusba. Nem kompatíbilisak egymással. S az már csak hab a tortán, hogy egy zseniális operatőrrel megcsalatja magát Szabó s Jankura Pétert a produkcióba némileg késve, de meghívja. Mert emiatt az előbbi kettőre még rávarrták Almodóvar emocionálisan színezett szőttesét. Persze erről az operatőr nem tehet, ő is azért van a pályán, hogy gólokat rúgjon. De ha egy film kapcsán csak az ő munkája dicsérhető, elárulta a csapatot. Erre az esztétikai minyonra még rákerül, óhatatlanul, hisz ez tényleg Szabó Ildikó specialitása: a hótreál. Ki az, ki kivezet e termékeny rendetlenségből? Kiálthatott föl a rendező és néző a vetítés alatt (persze csak magában). Egy vágó, ha lett volna. Akkor most mindannyian nyugodtan aludnánk babérjainkon. Csak így tudom azt elképzelni, hogy a fiatal fiútól (kicsodamicsoda, nem tudjuk) majdnem terhes Udvaros Dorottya-féle nő részt vesz egy vacsorán. Itt idősödő szülők hálát rebegve tovább csábítják, az egyébként asszonyt. A jelenet sokáig, feszültséggel terhesen, dramaturgiailag kicentrírozott helyen áll. A színészek is jók, majdnem tisztára amatőrök. S aztán illa berek, nádak erek, úgy eltűnik mind az idős házaspár, mind a jelenet jövőbe mutató következménye, hogy na. Soha többé nem látjuk vissza őket, nem kár érte, nem azt mondom, de hát a szekvencia azáltal lészen a filmben, ha a jelenetek egymásra vonatkoztathatók. Érthetőbben: ülök a moziban s látom, hogy a vásznon egy budapesti bérház lakásbelsője látható. No, ez érdekes. Udvaros Dorottya épp felugrik filmbéli szüleihez, de nem tudnak csendben együvé tartozni, mert egy afrikai törzs fiai, dobokkal terhelten ösztöneiknek adnak szabad folyást.
A hangzavarban megtudjuk, hogy (szemmel láthatóan tíz évvel fiatalabb) nővére van a mi csajunknak. Közben kiugrik a mama is a bérház magasából, haláltusájánál férje biztatja a visszavonhatatlannal. Tökéletes a káosz hermeneutikai rendszeremben. Az történik, amit látok? Egy család szétesik a kövezeten? Vagy ez a magyar valóság görbe tükörben? Így nem hökkenek meg, mikor a mi csajaink elmennek mulatni egy kikötött hajóra (látni a kajüt-ablakokon villódzó fényt és vizet) s onnan kilépve mégis egy betonépület emeletéről jönnek le. Sőt, szinte örülök, hogy egy jeleneten belül – átöltözés nélkül – látható kék és piros bugyiban a hősnő. (Hát istenem, másnapra könnyen elfelejti az ember azt a fránya bugyit...) Tisztelt férfi kollégáim, ne örüljetek a kezdeti bukdácsolásnak. Mert e film nem kíván zsákbamacskát árulni rólunk, machókról. Ha úgy hozza sorsunk, akkor kiskorú leánygyermekekkel mulatjuk az időt, vigyázó anya szeme láttára. S ennek vége az intenzív osztály. Jut eszembe erről a szóról, lehetett volna intenzívebb a kritika radikalizmusa. Igaz, Szabó Ildikó tényleg nem feminista, de ha kacérkodik, akkor illik fölülmúlni a párt központi tanítását. Itt minket nagyon tapintatosan löktek le a trónról. Bénák vagyunk, rabszolgatartók, paranoiásak, machiavellisták, zsigerből önzők, de szeretni valóan gyöngék, még a konyhában is.
Evvel egyetértek, de ha szerzői filmről van szó, akkor tessék legalább annyira tökösnek lenni (a jelző is árulkodik), mint Spike Lee, vagy Thelma és Louis. A Csajokság és a Pasiság ugyanis ideológia. S abban ki nem kővetkezetés, az revizionista. A machoista társadalom apologétája, akkor is, ha nem tud róla. Ezért mondom, hogy csajok, csajok mi lesz veletek? – ha ilyen ügyvédetek van.
S még valami nagyon fontosat. Szabó Ildikó beletalált a témába. Valóban kéne csinálni egy filmet róluk. A nőkről, csajokról, a háziasszonyokról, a nőcikről, az emberről. A másik oldalról. Ahogyan Szabó Ildikó valaha remeket készített egy másik oldalról. (Címe is ez.) El kéne már tűnődni komolyan és szép, esztétikus formába öntve, hogy miért is szúrjuk el mi férfiak és nők ezt az egészet, amire teljes lelkünkből vágyunk? Miért akarunk egyszerre otthon lenni és máshol? Miért kell berúgni ahhoz, hogy jól érezzük – nem magunkat, hanem – hibáinkat?
Örülnék egy ilyen filmnek, s akkor is zavarban lennék, de a szégyentől. Most ez az érzés legyen másé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=257 |
