Láttuk még

Tükör

Tamás Amaryllis

A tavalyi Titanic vendégeként Budapesten járt Jafar Panahi vallomása szerint az ihlető forrás a Tükör elkészültéhez egy ismeretlen öregasszony látványa… Ült a padon, ölébe ejtett kézzel, pénzét számolgatva. Milyen lehet egy örökre zárt körben, téridőben létezni, a menekülés, a változás legcsekélyebb reménye nélkül? Akkor értette meg és érezte először, hogy az iráni társadalomban mindenki levehetetlen álarcot visel; csak a gyermek – legyen akár fiú, akár lány – bízik még abban, hogy soha sem fog szerepet játszani, mert önmaga kíván lenni.

A Tükör hőse, Mina iskolája előtt várakozik az anyjára, bal karja gipszben. Kicsit álmatag Seherezade-tekintettel nézi a világot, az élhetetlen, de mégis otthonául szolgáló dzsumbujvárosban. Bátran perlekedik mindenkivel; a férfiakkal is, akik majd, néhány esztendő teltével, leplek mögé bújtatják egész valóját. Cserfes hangja – bármily profánul is hangozzék – merész „tücsökzene” a líraiságát vesztett, kényszerglobalizálódott „modern apokalipszisben”.

A filmben szinte nem történik semmi – és minden megtörténik. Panahi filmje afféle filléres mozi, a film ős-, vagy ha tetszik legújabb korából. Semmi csalás, semmi szemfényvesztés, a legszebb mesenyelven egybesimul realitás és fikció. Panahi a felnőtt – s nem a szappanoperákkal butított – nézőnek készíti remekeit.

Focimeccs-időnyi a történet – háttérzajként lerobbant autókból, koszlott taxiállomások ósdi rádiókészülékein hallatszik a közvetítés –, míg Mina visszakerül oda, ahonnan igazán el sem veszett. Ha már a Tücsökzenét említettem, a véda-tanokban (is) magyarázatot kereső Szabó Lőrincet kell idéznem: „Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden csupa kérdés, / csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton.”