Schubert Gusztáv
A e-mail korában ideje van a kézírásnak.
Száznegyvennyolc oldal. 16 levél. Kicsi a könyv, de erős.
Végtére is egy vasgyúró írta, aki mindig ott verekszik, ahol legsűrűbb a tömeg. Már megint a Grűn, hallom nemegyszer. Persze már vita után, a lépcsőházban. Mintha egy krakéler nyomulna, pedig csak azt teszi, amit egy férfinak tennie kell, ha nagy a baj. Kiáll az igazunkért.
Elegyes dolgok, mondják majd a szigorú ítészek, egyetlen írás sem felel meg az esszé vagy a tanulmány etalonjának. Valószínűleg így van, annál indulatosabb, szabadosabb, töredezettebb próza ez, de nagyon is megfelel egy magasabb mércének. Válaszoljon Berzsenyi a szépelgőknek: levelekből látja igazán az ember egymást. Márpedig ami ebben a kis kötetben írva vagyon, az mindenestül állja az „embernek próbáját”. Nem tudós áll mögötte, s még csak nem is a művész, hanem egy személyiség. A levél veszedelmes műfaj, semmi nem szolgáltatja ki ennyire íróját, még a napló sem. A napló, ha nyilvánosságra kerül is, titok, hétpecsétes vallomás, a naplóíró – társaság, bizalmas híján – magával beszélget; úgy is olvassuk. A levélírás dialógus. Ha nem is a nyilvánosságnak készült, erős kontrollja van: a címzett. A levelezésnek ez a kétszemélyes titok adja a szabadságát és igazságát. Itt nem mutatkozhatsz neglizsében, de koturnusra sem állhatsz a jóbarát előtt. Egyszerűnek kell lenned és tartalmasnak. A napló keserű/édes álom. A levél – tett. Grunwalsky alighanem ezért választja ezt a formát, ez felel meg az alkatának, a dialógus elevensége, indulat-ritmusa, a személyes hév és a fel-fel szikrázó értelem írásban nem találhat alkalmatosabb keretet.
L&M persze mi vagyunk: érezzük magunkat megtisztelve. Úgy beszélnek velünk, mint férfi a férfival. Minden sandaság, sunyítás nélkül, még csak azt sem mondhatom, hogy bátran. Grunwalsky nem vakmerő, hanem nyílt és egyenes, fel sem vetődik benne, hogy olykor köntörfalazni kellene, nem ismeri a félelmet. Valamikor a reformkorban voltak ilyen vulkanikus, de higgadtan bölcs orátorok. Hol tanulta? Vagy inkább, hogy nem vesztette el e képességét?
Grunwalsky sok mindenről beszél – készülő filmjeiről, a kultúrpolitika packázásairól és a szakma nélkülözhetetlen szabadságról, pályatársakról, könyvekről, írókról (Csáth-miniatűrje remeklés), a médiamocsárról, a Scala páholyairól és a multiplexről, etnográfusokról és pápuákról, pénzemberekről és a maratoni hírvivőről, szarajevói vérengzésről és a tévéképernyőről a piacképesebb háborús jelentések miatt eltűnő árvizekről –, de mindig ugyanabból az alapállásból, a látszólag széthulló képeket, idézeteket a szabadság nagy gondolata fűzi össze: az emberek maguk és maguknak csinálják a történelmet. Aki nincs jelen, aki nem harcol meg a szabadságtól elrekesztő káprázatokkal, menthetetlen. „Ebben a pszichológiában oly fakó korban”, a személyiség lehetősége, lehetetlensége a kulcskérdés a szerző számára. Az ezredforduló társadalma – szakítva a sokezeréves (legalább névleg elismert) hagyománnyal – nem az emberi nagysággal mér, hanem a sikerrel: az a nagy ember, aki felül van. Ez a magabiztos új világ persze még a sorskerékről sem hallott. Hogyan is tartana igényt, a body-buildingen, a bankszámla-gyarapításon kívül lélek-építésre is. „Magatartást lehetett tanulni a színészektől. Egy életre. Akár egyetlen mozdulatot, ami sok rothadt esetben kihúzott a bajból. Milyeneket, ilyen arcokat tanulhatnánk meg a reklámoktól és a Dallas-zombik vicsorától, izzadságaitól?” Tanulni persze senki nem akar, senki nem akarja a sorsának szabadságát: „ma eladható bármi, ami lenyom: ami rövidre zárja az agyad, és a lehető leghosszabb ideig úgy is tartja” – folytatódik a zombi-lét pásztázása Hunter S. Thompsonnal szólva. Grunwalsky kegyetlen és törpe kornak látja, ami körülöttünk épül; a régi jobb volt. Amikor nem a könyörtelen gyávaság, kicsiség igazgatott, hanem a jellem, a nagy formátum. Amikor a drámáknak tétje volt, mert a jágókon kívül senki sem játszott benne cinkelt lapokkal. Változnak az idők, „a szájtépő”, a fiatal filmeseket kritikus szellemre ébresztgető Grunwalsky démodénak látszik. Ugyan ki akarna ma gondolkodni, kételkedni, becsületért verekedni? Grunwalsky minden cikkének, levelének a feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan korfordulat áll a célkeresztjében: „Nem lázad senki semmi ellen”.
Meg is látszik. Grunwalsky képein az emberi arc a legfontosabb viszonyítási pont, mindent elárul a világról, miféle arcok viselődnek benne.
Faijumi portrék vagy torzpofák, drámai izgalmú vagy apránként zálogba adott arcok? Grunwalsky nem teoretikus lázadó, a nyugtalanító nagyközelik rebellise: elénk rántja, amit kapkodva rejtünk – mit művel a kor az arcainkkal. Hősei személyiségként győznek, az arc, amely félbe törve, meggyötörve, torzóként is teljes, a maratoni futó, vagy a táncosnő, akinek egész teste arccá válik – megállítja a romlást. Levél-tükre jellemportrék fűzére is. A mondatok rajzolatából, a kamera lendületéből, a tisztánlátás vakító pillanataiból a szerző is elénk áll. Nem rejtőzhet el. Nem is kell, nincs rá oka.
Telekép Kiadó, 2002
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2549 |
