Kolozsi László
A rostocki lakótelep megfilmesíthetőbbnek tűnik, mint a tüchtig német kisvárosok főutcái.
A panel, legalábbis Konrad Lorenz szerint, olyan alakban és olyan szomorúan burjánzik, mint a rák. Azon városrészek szépségének, amelyekben megjelenik, többnyire befellegzett. Panelben felnőni – szinonimája lett a párialétnek, a végigköhögött gyermekkornak (rákkeltő azbeszt a falakban). A panel hívószó: magas rezsi, padlószőnyeg, akvárium, szocreál ölebek (tacskó, pincsi), szocreál virágok (élősarok a lépcsőházban is: filodendron, aszparágusz), posztertapéta (vízeséses meg tengerpartos), a csótányok miatt letépett tapéta (mert alatta szöszmötöltek éjszakánként), a szemétledobóból áradó szag, a konyhaablak előtt az étkezőasztal (nem lehet körbeülni), a nyomott vasárnap délelőttök: lenn a falnak rúgják a labdát a kölykök, fenn főznek, valaki leugrik sörért. Amit ez a szó előhív, az ugyan nem azonosítható egy az egyben a múlt rendszerrel (szocreál), de többé kevésbé valóban lefedi azt, amit gondolni lehet a szegénységről. Az Érdemes megnézni (Sehenswert VII) címen az Örökmozgóban bemutatott német filmhét ezért lehetett érdekes a magukat szociológusnak gondolók számára: a tíz film közül gyakorlatilag hat panelkörnyezetben játszódott (még a gyerekfilmben is befutottak a panelbe, holott Erich Kästner feldolgozásról van szó), és csak három igazi kivétel akadt, egy kosztümös film, egy áldokumentumfilm, meg a Hegyi orvos című sorozat képvilágát és gondolatgazdagságát megidéző Venus és Mars, amely alkalmas bármely filmkedvelő büntetésére. Márpedig a németeket senki sem gondolná csórónak, még ha jó néhány magyarnak vannak is emlékei például az endékás zeneszerző, J. S. Bach kedves városairól, és tudja, hogy bizony ott sem maradt nyom nélkül a háború meg az azt követő negyven év, így például Lipcse fénye meglehetősen megkopott. A filmek többsége az oster részben forgatódott, mintha nem csak az úszósportban és mellkasban, de a filmben is a keleti fél lett volna az erősebb. Pedig itt nem segítettek a pótszerek, a tehetség többnyire átlógott, hogy jobb létben éljen. Viszont ha azt vesszük, hogy a jólét mennyire nem fotogén, hogy izgalmasabbnak tűnik a jólétből számkivetettek élete; még ha ugyanazon rezdülések is várhatóak ugyanazon érzelemre, még ha állítható is, hogy a konfliktusoknak csak a díszlete és az intenzitása más, akkor is érdekesebbnek tetszik a nélkülözők fekete-fehér koloritja, mint a módosabbak technicolorrá ajzott élete, és mindenképp érthető, hogy miért oda állították le a stábok a kamerát, ahova leállították. Kétségtelenül megfilmesíthetőbbnek tűnik az, ami a rostocki lakótelepen zajlik, mint ami, teszem azt Baden Brückenau főutcáján este hat után – hogy egy tüchtig települést említsek a sok közül. Mégsem csupán ez az oka annak, hogy ennyi a panelsztori; valami megfejthetetlen vágy feszül a filmkészítőkben, hogy megmutassák a német nyomort, hogy legyen benne minden és mindenki a filmekben, hajléktalan, orosz emigráns, berlini börtön, rostocki rossz közérzet, kisstílű életek, kábszerező fiatalok, legyen benne minden, ami miatt rossz lehet a jóléti német állam jólétben élő németjeinek lelkiismerete.
A rendőrnő minden hibája ellenére a filmhét egyik legjobb darabja. Egy szerelmet kereső asszonyról szól, akárcsak a Vénusz és Mars; de a helyszín a csupa panel Rostock. Andreas Dresen filmje egyértelműen dogma-film akart lenni. (Olyannyira érezhető Lars von Trier hatása, hogy a darab tulajdonképpen lehetne az Aranyszív trilógia része is.) A Maria Schmeide alakította nő azért áll be rendőrnek, mert segíteni akar másokon, vagyis egyrészt nagyon naiv, másrészt csupa jóság. Megértéssel és kedvességgel vetkőzteti le a remegő és szégyenlős hajléktalan nőt, nem dobja föl, amikor megtalálja nála a lopott pénztárcát, magára veszi mások szenvedését, olyan könnyedséggel és szelídséggel, hogy őt látván bárki jobbá lehet. Naivság ide vagy oda, talán tényleg így kellene szolgálni és védeni a rendőrségnek. Rövid viszonyba bonyolódik a mellé beosztott tisztessel (Axel Prahl), majd az egyik gyanúsítottal, egy ukrán származású bűnözővel, akinek segít, hogy újra lássa a kisfiát. A rendőrnőben mintha minden arc igazi lakótelepi arc lenne. Nincs kindersurprise, csak veszekedés, lépcsőházszag, meg sör az asztalon. Kétségtelen olyan világ, amiről illedelmes német középosztálybeli nem beszél a gyerek előtt.
Axel Prahl az alaska.de című filmben is feltűnik rendőrként. Az alaska.de egy másik lakótelepen, a kelet-berliniben játszódik, és semmi sincs benne A rendőrnő kedvességéből. Mivel fiatalok készítették, elég egyértelműen érezhető rajta a Luhrman-féle Romeo és Júlia hatása. A drum ’n’ bass emlőin felnőtt fiatalok világában játszódó elsőfilm szürkésbarna árnyalatú, de nem a régi fényképek módján, hanem olyan, mint Luhrmannál a száműzetés világa. A film szereplői amatőrök: saját történeteikkel is hozzájárultak a sztorihoz, amelynek középpontjában egy szerencsétlen kimenetelű, gyilkossággal végződő kamaszbalhé áll. A valódi elkövető, a Leonardo Di Caprióra emlékeztető Eddi (Frank Droese) beleszeret az egyetlen szemtanúba Sabinéba (Jana Pallaske). Sabine az anyjától és az állandó vitáktól menekülve keveredik a hátsó kelet-berlini középiskolába, és abban a tévedésben van, hogy a gyilkosság helyszínéről menekülő Micha (Toni Blume) a tettes. Micha animális jellem, igazi pitbulltartó, a lapostetőkön él, és képes a fején pörögni. Tudván tudja, hogy Sabine őt gyanúsítja, ezért meg akarja öletni. A film alkotói, beleértve a zeneszerzőket is, mindent elkövetnek azért, hogy a film hitelesen ábrázolja a drogdílereknek kedves berlini placcokat, csúnyábbnak és hidegebbnek hazudik mindent, mint amilyen az valójában – szürkével satírozza a csukaszürkét. A német sajtó magasztalta Esther Gronenborn művét. A baj csak az, hogy míg a kamasz, amatőr szereplőkről feltehető, hogy valóban ott a külvárosban nőttek föl, a rendezőnő gyaníthatóan polgárcsaládban cseperedett fel, és valójában Mozart zenéjén szocializálódott, nem a viva2-ön.
Achim von Borries filmje, a San Sebastian-i filmszemlén jól szereplő England! szintén vasbeton falak közt játszódik. Kezdetben van a szarkofág, a gyilkos sugárzású csernobili erőmű védőpajzsa, ennek közeléből menekül a film két ukrán főszereplője, Valerij és Viktor, Germánián keresztül az egész életükben látni óhajtott doveri fehér sziklák felé. Németországból természetesen nekik is a szemetes külváros jut, a ledarált részek meg a maffiózóként elhelyezkedett ukrán haverok. Ennek a szándékaiban szláv filmnek könnyekkel nem csillapodó szomorúsága már-már maradandó melankóliát okoz. A sugárfertőzött fiú lassú elkorhadása, a szerelmek kietlensége mögött feltűnik egy barátság, aminek a beteljesedése Valerij szakrális temetése Dover közelében. A film szereplői a Luna Papából ismerősek, az egyik főgengszter maga Chulpan Hamatova, de képbe kerül mint barát az ott Alekként szereplő Merab Ninidze is, s a Filip Rencnél is szereplő Anna Geislerova is (itt mint hitves és szerető). Bátran állítható, hogy ennek a filmnek van a legkevesebb köze a németekhez, a német film hagyományához, ugyanakkor ez a film kerül a legközelebb ahhoz, hogy mondjon valamit az álmokban megtestesülő vágyakról, a barátságról. Ha szláv lenne, biztosan többet és mélyebbet mondana.
A kísérlet című akciófilm a rendező Oliver Hirschbiegel nyilatkozatai szerint legalábbis, rekonstruálni igyekezett a híres stanfordi kísérletet, aminek az volt a lényege, hogy a jelentkezőket két csoportra osztották, az egyik csoport börtönőr lett, a másik rab, és minden kontroll ellenére megmutatkozott a fiatalokban a kegyetlenkedési hajlam, előtört az elfojtott agresszió, és a kísérleti börtönt idejekorán be kellett zárni. A film és a tényleges kísérlet összevetése elég jól megmutatja hol hibádzott ez az egyébként mindvégig izgalmas, vérmacsó alkotás.
A kísérleti csoportba csak egyetemistákat, intelligens embereket válogattak be. A filmbeli társulat szedett-vedett, van köztük taxisofőr (végre Moritz Bleibtreu), beépített ügynök, hajléktalan. Az eredeti kísérlet alanyait a kíváncsiság motiválta: kíváncsiak voltak lelkük árnyékos oldalára, mely azért a Hold árnyékos oldalánál többször és jobban látható. A film hőseit viszont egyedül a pénz vonzza a nagy kalandba. A stanfordi kísérletet idejében leállították – a filmben elszabadulnak az indulatok, nemi erőszak, vér, halottak. A tombolás látványosabb.
Stanford tanulsága: a rossz játékszabályok kivetkőztetik magukból a legszelídebbeket is. A filmben kezdettől különválnak a jók és a rosszak, rabok és börtönőrök (az eredeti kísérletben egy hét múltán helyet cseréltek), az erőszak labirintusából csak az igazi macsók tudnak megmenekülni.
A Kedvenc ellenségem hősét, Klaus Kinskit nem lenne túl bonyolult börtönőrként elképzelni, bár az ő esetében, legalábbis Werner Herzog dokumentumfilmszerű kabaréja szerint, már maguk a börtönőrök is meglincselték volna az első adandó alkalommal. Kinski az arrogancia, és a gyalázás művésze volt, olyannyira, hogy a róla szóló portréfilm inkább komédiának hat, mint tiszteletadásnak. Mintha a díszsortüzet belelőtték volna a koporsóba. Kinski kétségkívül a német film legnagyobb arca volt. Azt mondta, szereti a dzsungelt, de csak a széléig merészkedett, otthonában tört-zúzott; a perui forgatás után felajánlotta a törzsfőnök Herzognak, hogy ingyen megölik Kinskit, akitől végig rettegett a törzs, mert kiszámíthatatlan volt és rettenetesen durva. A portréfilm után napokig lehet nevetgélve felidézni a Kinskiről elmondott anekdotákat, „ahogy beforog a képbe”, hogy „nem érdekelte a mellette lezuhanó repülő, mert éppen kihűlt a kávéja”, hogy az Aguirre forgatásán karddal kettészelte az egyik szereplő sisakját; lehet beszélni elsöprő intenzitásáról, félelmetes erejéről, pedig Herzog tulajdonképpen szép filmet csinált, méghozzá inkább saját filmjeiről, mint Kinskiről, meg a barátságukról.
A Kinski arca előtt elszálló pillangó minden kétséget kizáróan ennek a német filmhétnek a legszebb és a legmeghatóbb képe volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2546 |
