Kriston László
A globális profik és világkirályok nem puszta haszonélvezői a globalizációnak. A folyamat számukra is számtalan kihívást jelent. Átalakulóban a világelit.
A médiában már létezik egy olümposzi narratíva a világpolitika és -kereskedelem csúcstalálkozóiról meg annak emberfeletti férfiúiról (ahogy azt György Péter e lap hasábjain kifejtette), de a filmkamera még alig néz mögé ennek az illúziónak. A Fehér Ház csillogóra suvickolt tárgyalóasztalait számtalanszor megfigyelhettük, de az amerikai külpolitikai játszmákhoz hasonló, EU-, WTO-, Világbank-szinten zajlódó ügyletek hiányoznak a filmvászonról. A legtöbbször a multik igazgatósági szobáinak hatalmas asztalaival találkozunk (ahol a kefélőfülke sem ritkaság – A gyilkos nap). A hidegháborús múlt politikai sakkjászmáinál vagy a képzeletbeli interplanetáris válságok valós idejű dokumentálásánál többel nem rendelkezünk (13 nap, A függetlenség napja). A globális jelen ellentmondásai még annyira felkavaróak, hogy azok jó pár évig nem fognak leülepedni a kozmopolita(!?) konszenzust tükröző, politikailag korrekt, mainstream filmmitológiába. Súlyosabb válságjelenség, hogy még a független filmekben sem tudnak velük mit kezdeni.
Attention economy
Kezdődik a párizsi divathét. A repülőtéren – amely tipikus globalizációs gyűjtőhely, a jónevű szállodák, irodaházak, konferenciaközpontok, éttermek és golfklubok mellett – a világelső hírtelevízió mindenre elszánt spinéje vár, hogy becserkéssze a divatvilág góréit (Kim Basinger remekül hozza az egykori CNN-es Elsa Klench formáját). De egy ötvenes alak akadékoskodni kezd (Danny Aiello). A törtető nőszemély kelletlenül rázza le magáról a chicagói áruház interjúra kínálkozó beszerzőjét. A divat kiskatonáira senki sem kíváncsi. Kivéve egy cinikus tekintetű rendezőt, Robert Altmant, aki megszokott tablómódszerével mutat fityiszt a flancos, önmagát komolyan vevő nomád világcirkusznak (Divatdiktátorok). Ugyan a globális hierarchia felderítésében nem jut tovább a rítusok és egók infantilis leleplezésén, mégis nála láthatunk először egy mai, ízig-vérig kozmopolita társaságot, amelyben együtt van a globalizáció összes fontosabb szereplője: a sodortatott kisember (Mastroianni), a világcsinovnyik (Rochefort), a világzsivány (Rea), a világkripli (Aiello), az ereje teljében lévő globális profi (a divatlapok három matrónája: Hunt, Ullmann, Kellerman) és a globurzsoá (Loren).
Mindannyian egy túlinformált, túlhangosított, agyondiszponált globális esemény-tengerben próbálnak felszínen maradni, figyelmet kelteni, azaz pénzt és sikert vonzani magukhoz. Mert köztudott, hogy ami nincs benne a médiában, az gyakorlatilag nem létezik. Az ismertség viszont felerősíti a hangot, s ez hatalmat is adhat. A világ legbefolyásosabb embereinek listájára szimpátiát és érdeklődést önmaguk köré vonzó, „alulról jövő” figurák is felkerülnek, mint Bové, az Asterixnek is nevezett francia juhtenyésztő, aki McDonalds-épületek dühös tönkretételével állt a globalizációellenes francia csoportok élére. E mechanizmus felismerése a kisember fejében akár patologikussá is fajulhat (15 perc hírnév). De a figyelem nagyon illékony valami. Altmannál egy partin épp mondata kellős közepén hagyja ott a média Harry Belafontét, mert a sarokban elájult „a” dáma (Loren).
A mai világ megértése elképzelhetetlen a kollektív figyelem-libidó ismerete nélkül. A tömegkommunikációs eszközök működésébe betekintő filmekben (Hálózat, A híradó sztárjai, Lapzárta, Az őrült város, Amikor a farok csóválja, Bennfentes) ezért nemcsak az egymásnak feszülő ellentétes érdekek kapcsolatával ismerkedhetünk meg: a tömegkommunikációs egyszereggyel valójában a globális számtan alapjaiból kapunk leckét. E nagy porond minden valamirevaló szereplője mögött PR-hiéna liheg (mint amilyen az önironikus Sydney Pollack a Zuhanásban). Itt – a globális mezőnyben – imázsokon, hazugságokon, információn és dezinformáción kell átlátni; megcsavart intrikákat, bonyolult erőviszonyokat kell kezelni; önjelölt császárokat és álruhás királyokat felismerni. Másképp lehetetlenség boldogulni. Emlékezzünk csak a nagyköveti mimikrire a Vadászat a Vörös Októberre végén: itt már minden elhangzott mondatnak csak a mögé gondolt hátsó gondolattal együtt van értelme! A hírnek meg csak a forrás ismeretében. Tényleg olyan világban élünk, Amikor a farok csóválja a kutyát, a média formálja a politikát és az elnököt? A bombázás oka tényleg az, hogy Lewinsky kisasszony lebbenti meg a szoknyáját, s nem a pillangó a szárnyát? Féligazság. A másik fele: a médiát is lehet dróton rángatni, mert rákattantak az infotainment üzemmódra, a valóság helyett már réges-rég eladták magukat a nézettségnek.
Világcsinovnyikok
A látszat néha csal. A globalizáció vesztesei nem feltétlenül outsiderek, lehetnek bennfentesnek tűnő figurák is. Valójában a befolyásos körök befolyással nem bíró bábui ők, akiket minden további nélkül bedarál a gépezet, ha úgy alakul a helyzet (A bevetés szabályaiban a mintakatona Tommy Le Jones-t és a nagykövet Ben Kingsley-t egyaránt). Ha túl sokat lát meg: „Szeretném, ha estére már egy radarállomást kezelne valahol Alaszkán. A meleg alsót majd utána küldjük.” (Mission Impossible)
A világcsinovnyik főként arról ismerszik meg, hogy minden egyes döntésénél pavlovi reflexként munkál tudatában a megfontolás: vajon nem lép-e ezzel túl a hatáskörén? Merthogy az bizony behatárolt. Addig nyújtózkodhat, ameddig a rendszer takarója ér. És aztán? Csak tehetetlenül kuksolhatja a távcsővel az amerikai-mexikói határon folyó drogkereskedelmet (mint Michael Douglas a Traffic-ban). De ha keresztül-kasul szaladgál – vagy inkább futtatják – a világban, akkor is csak egy multi-logó vagy egy nemzeti lobogó színeiben cselekszik. A luxushotelek lobbyjai tele van velük. Gondoljunk arra a sokféle szempárra, sunyi tekintetre A sárkány csókja nyitójelenetéből. Itt ücsörögnek a „piszmogók”, a „főfülesek” (Le Carré kifejezései), no meg az úrikurvák, a csinos női üzletkötők és tolmácsok (A Vendôme tér asszonya, Egyéjszakás kaland). A világcsinovnyik a világfolyamatokat ciklikusan éli meg. Egy regionális válság, vagy egy világon végiggyűrűző politikai konfliktus átrendezi a szereplők elhelyezkedését. De ő a szintjén marad. Néhány éve szaúdi hotelekbe járt kinyalni egyesek hátsó felét, most a hongkongi húsosfazék mellől közvetít. Azért olykor ők is nyomnak valamit a latban: „Lefizette a titkárnőmet. Sikerült elhappolnia előlem az üzletet.” (Tőzsdecápák)
Van ebben a világcsinovnyikságban egy nagy adag lustaság is. Az organizational man (a szociológia egyik divatos szava az ötvenes évekből) kiválóan ellubickol egy nagy szervezet sekélyebb vizein, ösztönös életélvezete, kényelemszeretete, világkíváncsisága ezzel kielégíttetik, s nem kell megküzdenie nap mint nap a létéért, mint a globális profinak (lásd később).
A világcsinovnyik izgalom-centrikusabb fajtája arról ismerszik meg, hogy a rendszer merevsége és saját problémamegoldó készsége összeütközésekor feléled kreativitása. Áthidal, egyeztet, kooperál. Birkózik a rendszerrel, még úgy is tűnhet olykor, hogy ellene van, de ha elvennéd mellőle, megnézhetné magát. Kijátssza az amerikai hadsereg parancsát, mert mindenképpen párbeszédet akar kezdeményezni az orosz tengeralattjáró dezertőr parancsnokával (Vadászat a Vörös Októberre). De a saját kultúrájáért, nemzetéért teszi – és itt a másik karakterelem. Egy hadizsenit akar megnyerni az angolszász nyugatnak. Tom Clancy-nél a CIA-analitikus Jack Ryan (Alec Baldwin után Harrison Ford), ha eltesz láb alól egy csúnya, gonosz terroristát, és még időben hazaér, hogy puszit nyomjon gyermeke arcára, akkor kimerítette minden életcélját, jó családapa és hazafi lett. Ha ez nem sikerül, az ilyen alakot annyira megviseli a kudarc, hogy évekre elássa magát (Több, mint testőr). Máshogy is tud szembesülni saját kisszerűségéből eredő tehetetlenségével: megdöbbenve néz végig a képernyőn egy sivatagi rakétatámadást a CIA operációinak vezérlőterméből (Férfias játékok). Itt már mások diszponálnak. Még ha afféle oknyomozó médiás figura, aki a globális profi címére aspirál, akkor is résen kell lennie. Pillanatok alatt becsalhatják egy ügybe, amiben azonnal világcsinovnyikká válik. Előbb-utóbb rájön, hazugság, hogy a barátai komcsi kémek. Az ezt bizonyító rejtett kamerás felvételek nem többek ügyes hamisítványoknál. Éppenséggel két kicsinyes világkirály-utánzat (John Hurt és Burt Lancaster) őt használta fel hatalmi harcában. Ő pedig bedőlt a hazugságnak, és hagyta, hogy a saját előnyükre tönkretegyék legszorosabb baráti kapcsolatait (Az Osterman-hétvége).
Első látásra abszurdnak tűnik, de James Bond is világcsinovnyik! Csak egy megveszekedett hazafi, aki a koronát szolgálja. Mindig parancsokat hajt végre, küldetései célját mások szabják meg. Látszólag az élet királya. „Helikopterekre ugrál, Martinit vedel, és széplányokat visz az ágyába” – mondta a Berlinalén Ian Fleming esküdt ellensége, John Le Carré. Bond nem a maga ura. A „cég” (a brit MI6) mozgatja (mostanság Judi Dench ott a főnök). Ezzel nincs is baj. Bondnak ugyanis nincs több ambíciója; a kutyaszorító helyzetek, amelyekbe belebonyolódik, tökéletesen megfelelnek macsó kalandvágyának, és lekötik szellemi képességeit. Mert a filmsorozat sem törekszik a kommersz sikernél többre: a viszonylag egydimenziós karakter kiválóan szolgálja a kalandos cselekmény és az üldözések kibontakozását.
Mi van Bondon túl? Le Carré kémvilága. Az író (maga is ex-kém) illúziómentes bestsellereivel évtizedek óta folytat „aknamunkát” Fleming snájdig hőse ellen. Szerinte a „titkos világban” kiégett férfiak körmönfont kihallgatások keretében űzik egymással a hazudozások bonyolult emberi játszmáit (A kém, aki bejött a hidegből; Kettős szerepben). A jól csengő nevű kémügynökségek sem többek, mint bürokratikus vízfejek, ahol „konspirációs szakértők” gyártják agyament elméleteiket meg a dokumentumokat, kilószámra. Nyoma sincs a helikopterekről leugráló szuperhősnek. „Mit gondolsz, micsodák a kémek: papok, szentek, vértanúk? Szedett-vedett népség, megnyugtathatlak: hiú bolondok, és, igen, sokszor hitvány árulók: buzik, szadisták, alkoholisták – kovbojost-indiánost játszanak, hogy valami fényét is lássák annak a búvalbélelt életüknek.” És mit gondolsz, micsodák az államelnökök? Őrült kretének (Kubrick szerint a világ: Dr. Strangelove). Charlie angyalai, ezek a szenzációsan dögös és szexi csajok is globális közkatonák. Felejtsd el a sportautókat, amikből kiszállnak, a méregdrága kosztümjeiket, az emancipált harcművészetüket, és minden mást. Csak külcsín. Ezek a kemény cicababák csak eszközei a folyamatokat mozgató hangnak. Az pedig Charlie. A rejtőzködő isten. A maker, a teremtő, akinek a parancsaira várnak.
A világkirály
Szája széle kissé pesszimisztikusan ível lefelé, ajkai autokrata jellemet sugallva feszülnek össze. Haját kifogástalan pontossággal nyalta hátra vagy választotta kétfelé. Bár ha – szó szerint – kutyaszorítóba kerül, ezerdolláros cipő hullik le az egyik lábáról (Játsz/ma), és zakója ingujjából is arany mandzsettagomb villan elő, amint apró gyémántokkal ékesített karórájára pillant – e nélkül csak az arcából tudnád, ő a világkirály. Filmes megfelelője Michael Douglas (Gordon Gecko a Tőzsdecápákban). Le Carré jellemzése pontosan illik a típusra: „Nem volt könnyű hova tenni ezt az embert. Ki lehetett nézni belőle, hogy bajt kever, hogy vigyáz a pénzére, és hogy nem teljesen úriember.” Douglas, a globomán. Teljes mértékben azonosul a nyugati gazdasági rend és kultúra határokon áttörő, globalizációs gőzhengerének vehemenciájával – habár bemagolt néhány divatos, multikulturalista gondolatot is az emberiség tiszteletreméltó sokszínűségéről, hogy társaságban megvillogtathassa haladó gondolkodásmódját. Hosszú év(tized)ek fáradságos munkájával küzdötte fel magát a globalizáció királyává. (Ismét egy kihagyott tematikus oázis: a mogulok, a világhírű arcok mögött álló hosszú és tanulságos útról jószerivel hallgatnak a mozifilmek. Először és talán utoljára csak az Aranypolgárban bontakozott ki a legteljesebb érzelmi és társadalmi plaszticitással a felemelkedés folyamata – igaz, még nemzeti kontextusban.)
A mai világszabály: winner takes all, a győztes visz mindent. És a világkirály szeret győzni. Pontosabban: utál veszteni. „Semmi sem rontja el jobban a napomat.” Hatalomvágya tárgya az egész világ, mindenestül. A legglobálisabb dolog benne az egója: nem ismer határokat. Világvállalatok bekebelezésével tartja magát kondícióban. „A lelkiismeretet hírből sem ismeri”, minden ember eszköz a legújabb tranzakcióhoz (mint a Charlie Sheen által alakított tejfelesszájú Bud Fox). Még a csinos – és szabályszerűen legalább húsz évvel fiatalabb – feleségét is bedobja az elszámolásba, ha rosszul állnak pénzügyei (Tökéletes gyilkosság). „Akinek barát kell, az tartson kutyát. Itt élesen lőnek, kispajtás” – érvel a tőzsdecápa.
Nem könnyű az ő szintjére feljutni. A nyolcvanas években, a globalizációs folyamatok felgyorsulásakor az alvilágkirály világkirállyá akar előlépni (Keresztapa 3). Az Immobiliare ingatlanholding átvételével felléphet a legalitás csúcsaira. De a kaszt visszahúzza (a kispályás Joe Mantegnát mozgató Eli Wallach), s a globális first class sem akarja beengedni. „Egész életemben próbáltam egyre feljebb jutni. Oda, ahol minden törvényes. Tiszta. De minél magasabban vagyok, annál rohadtabb minden. Itt is csak a gyilkosság hosszú évszázadokon át. A pénzért. A családért.” És rádöbben, hogy „ezek vadállatok”.
A globális hierarchia lényege a benchmarking. Tudd, mit érsz, milyen szinten vagy, tehát melyik körhöz tartozol, és hova tartasz, mekkora hatalmat, pénzt tudsz megkaparintani a jövőben. Ebben a szint-tudatosságban viszont kegyetlenül pontosnak kell lenned. Lásd saját hibáid, és önmagad meghosszabbításának, azaz birodalmadnak hiányosságait. Segítség persze van bőven: a Fortune, a Financial Times, a Forbes és a Business Week ontja magából a globális toplistákat, cégekről, mogulokról, iparágakról, országokról egyaránt. A benchmarking viszont megeszi a lelket. Reggelire, ebédre és vacsorára. Szépen, apránként. A szemforgatás alapszabálya, az „önkielégítő anyagiasság” (Le Carré) paranoiddá tesz. „A saját hatalmuk áldozatai. Olyanok, mintha aranyketrecben ülnének. Félelmetesen szabadnak éreztem magam közöttük” – emlékezett davosi látogatására a mindig mókás outsider, Sir Peter Ustinov (a következő évben már nem hívták meg!).
Nem ők az igazi nyertesek. A világkirály hírnevet és presztízst szerzett magának. Még ártalmatlan exvilágkirályként sem szűnnek meg az egykori szerepből eredő kötelezettségek (Álnokok és elnökök, Az öreg hölgy és a testőr). Nem végezhet el mindent, a piszkos munkát le kell adnia másoknak. Tehát rá van utalva egy teamre, akik bármikor keresztbetehetnek neki, mert ismerik titkait. Plusz: ebben a képlékeny világban, ahol minden egyes versenyelőnyöd gondosan kell művelned, fejlesztened, bármiféle ideológiai merevség, viszonylag megkeményedett beidegződés hátrányt jelent. Ragaszkodsz a pozíciódhoz? Megeshet, hogy az lesz az első, amit elvesztesz. Globuddhista alapelv. Akkor mi a nyerő pozíció? Folyamatosan változnak a versenyben maradás peremfeltételei. Átalakult a világ, az erkölcs, a célok, a mítoszok és a nemzetközi „férfiideál” – a győztes fogalma – egyaránt. Új típus, szerepmodell jelent meg a hierarchia csúcsán.
A globális profi
A világkirály arccal és névvel, asztallal és székhellyel bír. Médiajelenség, de legalábbis a szakma berkeiben elismert figura. A globális profit viszont nem köti a hírnév ballasztja. Nincsen arca. Legalábbis nyilvános médiarca. Mozgástere nagyobb, mert következesen alakította ilyen kötetlenné az életét. „Elutasítja a nagyságot” – ahogy Corleone mondja. Tekintélyes íróasztal helyett tudatosan választotta a hotelszobát és a laptopot. Csak az informatikai hadviseléssel lehet neki betenni, ha gépét lokalizálják (Az angyal: Val Kilmer, Mission Impossible: Ving Rhames). Belül ugyanis független. A világkirálynak tartania kell magát a reprezentáció bizonyos szabályaihoz, a társasági etiketthez. Ő viszont mozgékony, gyakran lelép. Kozmopolita kámfor. Eltűnik. Gyökértelen, mint a cserepes virág Leon, a profi hóna alatt.
A globális profi tud néhány nyelvet, van néhány diplomája. De kinek nincs ezen a szinten? Ne tévesszük össze a fiatal yuppie-val. Ő ugyanis a világkirály-jelölt (de lehet, hogy megmarad világcsinovnyiknak). Almási Miklós – a típus első hazai leírója – szerint van valamilyen plusztudása. Először is tudja, hogy a plebs téved, amikor az egyetemet úgy tette el az agyában: az a hely, ahol egyszer és mindenkorra kiolvashatsz mindent. A globális profi a lifelong learning bajnoka. Érdeklődése sokoldalú, agya szintetizálja az ismereteket. Emellett persze valamilyen szakterületen alaposan kifejleszti magát. A tudáselit tagja (az első knowledge workerek egyike Redford volt, az „olvasó” A keselyű három napjában). Karrierista, de máshogyan, mint az elődei. Ez nála nem egyenlő az opportunista harácsolással. Beállhatott volna bármilyen nemzetközi cégbe, de belőle hiányzik a világcsinovnyik habitusa, aki egyenként lépked fel a létrán. Igazi workaholic, de kivár. Ha valakinek minőségre van szüksége, tudja, őt fogják keresni. „Sosem lehet eleget fizetni egy jó ügynöknek.” (A háború művészete) Akkor pedig nekigyürkőzik a feladatnak. Tud dolgozni. Nem nyolctól ötig. Project-centrikusan. Nyugaton portfólió-életnek hívják ezt az életvitelt. Ha megvan a kihívás, a feladat, aktivizálja saját kapcsolattőkéjét, mindent megtervez, felkészül és végrehajt (A Sakál napja). Dolgozik csoportban is, ha kell, de tudja, az egyetlen biztos pont önmaga. Az aranyat érő discet magánál tartja. „Tényleg azt hiszed, hogy rád bíznám?” (Mission Impossible)
Álruhás világkirály? Nem egészen. Annyiban, hogy nem ragaszkodik a külsőségekhez, mint a világkirály, aki pozíciója nélkül meztelennek érezné magát. A globális profi elkötelezettsége önmagához kötődik. Nem bíbelődik olyan görcsösen önmaga definiálásával, mint a világforradalmár (Chico), nem lelkesedik a kollektív ügyekért (Lövés utáni csend), azt is ráhagyja másokra, hogy a globalizációról vitatkozzanak (amiről mégiscsak ő tud a legtöbbet). Ez nála sokkal zsigeribb dolog. Ösztönösen érzi, milyen értékek kiteljesítésére született, saját személyes fejlődését, önnön humántőkéjének értékesebbé tételét tartja szem előtt, tisztában van a motivációival, érdeklődési körével, talán még a karmájával is. Az alkalmazott státus nem neki való. Ki pénzeli Indiana Jones-t? Senki. A kérdés értelmetlen. A globális profi lehet megszállott régész. Vagy oknyomozó újságíró (Gyilkos mezők, Salvador, Welcome to Sarajevo), vagy tudós (Kongo, És a zenekar játszik tovább…). A globális profi nem egy nagyobb entitás része. Azt is mondhatná: „Vagyok, aki vagyok.” És nem állna messze a(z egyáltalán nem biblikus) valóságtól.
Honnan bukkant fel a típus? Ki volt az előképe? Elsőként Hercule Poirot. A hírneves profi, aki a világ minden táján megoldotta a rejtélyt, nem tisztelve sem pénzt, sem tekintélyt. Csakhogy ő a világ minden táján megmaradt belgának. Ahogy a tanár Peter O’Toole meg angolnak (Az utolsó császár). Ezért az igazi előkép a világpolgár Rick a Casablancából. Blazírt, cinikus figura. A világkriplin (Peter Lorre) éppúgy keresztül néz („Ha érdekelne, hogy létezel, akkor utálnálak”), mint az aktuális náci világkirályokon. „Nem kockáztatom a nyakam senkiért.” Miféle alak lehet? „Nem tudnám megmondani” – mondja még Ilsa is (Ingrid Bergman). Definiálhatatlan, szabálytalan figura. Ellensége szerint „nehéz ember. Sosem tudni, mit miért tesz.” De van erkölcse. Nem húz hasznot az útlevél-kereskedelemből. „Ilyen helyzetben még alacsony árat kérni is aljasság.” A múltban pedig Európa több pontján küzdött a nácik ellen. Azzal védekezik, hogy megfizették. „A győztesek talán jobban megfizették volna.” De az elkötelezettsége az ő dolga. „Nekem van még tennivalóm. Csakhogy egyedül akarom elvégezni, mert nekem sosem állt jól a glória.”
A világszélhámos is globális profi. Korábban személyazonossága rendszeres megváltoztatásával vitte az üzletet (A harmadik ember, Boldog új évet, Kellemes húsvéti ünnepeket, A Riviéra vadorzói, Csendes terror), ma a nagy rendszerek, a reputációval bíró globális logók mögé rejti csalásait (jótékonysági szervezet akciójával társított csempészés: Ruby Cairo; titkos CIA-akció büdzséjének felduzzasztása, akiken keresztülment az információ, mind hozzáhazudnak a végösszeghez egy nullát a saját javukra: A panamai szabó).
Mégis van különbség köztük. Ha Tom Ripley nem ölte volna meg Dickie Greenleafet a tengeren, éppúgy ügyeskedhetne tovább pozitív self-made-menként, mint a törvény őrei által világzsiványnak tartott, ezerarcú Simon Templar (Val Kilmer Az angyalban). Ezer arc itt is, ott is. Csak más ideák, célok állnak értékrend-piramisuk csúcsán, Templarnak van – önérdekkel kombinált – világjobbító célja, amely túlmutat önmagán (ezért megnemesedik), Ripley-nek nincs.
A globálterroristát, a fundamentalistát szintén csak egy hajszál választja el a megszállott, öntörvényű globális profitól (az Al-Quaida óta ez nyilvánvaló). Azonban az ő célja túlnyúlik önmagán. Csakhogy ez másokra nézve romboló (Jeremy Irons a Die Hard 3-ban). A globális profi és a világterrorista sokszor macska-egér játékot játszik egymással, vérprofi szinten (Hannibal, Tökéletes másolat, Célkeresztben). Akár a fény és az árnyék, összetartoznak.
A bekerülési ár
Nem véletlenül nevezi a nagybefektetőket a gazdasági szaksajtó investor community-nek. A globális szakmák nagyon belterjesek. Ha félrelépsz, húsz percen belül mindenki tud róla, akit érint – a világ bármely táján. És finom kifejezés, hogy ez kihat a jövődre. Megbecsült, nagynevű gyémántkereskedőként tisztázatlan eredetű anyagot veszel? Máris bezárul a kör, és évtizedes munkakapcsolataid, a londoni, brüsszeli kollégák orrolnak meg rád (A Vendôme tér asszonya). „Maga kiszámíthatatlan. Értékes, amit nyújt. De az a zűrzavar, amit okoz, nem éri meg.” (Maraton életre-halálra)
Az életutak ebben a globális világban nagyobb mértékben tartanak szét, jobban kidomborodnak a sors-kontrasztok, mint valaha (Komputerkémek, Bízd a hackerre). Magasabbra lehet szárnyalni, de nagyobbat is lehet bukni. Aki egyszer már bejutott a globális vérkeringésbe, az nehezen tud „kiszokni” belőle. „Mindig azt hittem, jobb hamis valakinek lenni, mint igaz senkinek” – ez a Tom Ripley-től eredő felismerés motiválja a profi ligát.
És mi van, ha a feltörekvő profi-jelölt elérte céljait, kora egyik meghatározó figurája lett? Mit kezd vele? Hogyan állunk a beteljesülés és kiteljesedés kérdésével a világelit magasságában? A problémát eddig az érzelmi kötődés jelentette, a sebezhetővé válás. De a mai globális nagyjátékosok igazi melodramatikus válsága a macsós hatalom-tematikán túl kezdődik.
„Szerinted létezik happy end a mifélénknek?” – kérdezi a nő Thomas Crown-t. Nincs már szó kényszerű választásról emberi (kisszerű) és globális (nagyszerű) között (mint a Casablancában). A globális profik képtelenek hétköznapivá válni. Aki egyszer megtapasztalta a bolygót átszelő sorsok és kalandok izgalom-szintjét, az függőségbe kerül (még a brit – lokális! – politikus is folyton konferenciákra jár, Stockholmtól Hawaii-ig MacLaine önéletrajzi történetében, az Ég és föld közöttben). A globális profit többé semmilyen dolog nem érdekli, amelyik nem nyúlik át legalább egy-két országhatáron.
A felszabadult globális emberi lét elnyerésekor – a maslowi piramis tetején – kényszercselekvések morbid tárházát vonultatja fel. Felfedezi az önmagáért való izgalom örömét. És nem tud szabadulni tőle. „Látja azt a házat? Az első ingatlanüzletem. 800 ezret kerestem rajta. Jobb volt, mint egy dugás” – mondja a tőzsdecápa (Ted Turner is ugyanezt mondta az AOL-TimeWarner egyesülésekor). „Nem arról van szó, hogy mikor lesz elég. Dupla vagy semmi.” Amikor az öncélú csatázás fölött is eluralkodik az unalom, senkiházi öccse ajándékoz neki életveszélyt születésnapra. Befizeti egy katartikus élménysorozatra, a katatón elitrutinból kimozdító „rekreációra” (Játsz/ma).
Ez második természetévé is válhat. „Azt hiszi, ez a pasas kényszerből lop?” (Brilliáns csapda) Nem a pénzszerzés kényszeréből, hanem izgalom-kényszerből. Azzal játszadozik, hogy megszegheti-e a törvényeket minden következmény nélkül (A Thomas Crown ügy), vagy bármire tud-e fogadni (Üldözési mánia). Eddig is tudta, hogy „szabályaink felette állnak a külvilágnak” (Koponyák). De most megittasul. Valódi teremtővé akar válni. Mindenhatóként sorsokba piszkál bele (mint Robert Redford a Tisztességtelen ajánlatban), fajokat támaszt fel (mint Richard Attenborough a Jurassic Parkban).
Globális elidegenedés
Ez a globális egzaltáltság behálózza magánéletét is. A társasági élet alapeleme ma a kozmopolita lazulás. Csevegés és smúzolás a világ minden táján, legalább öt nyelven, a futó kapcsolatok tökélyre vitt tudományával körítve (tipikus: Az ártatlanság elvesztésében a reptérről jövet Julian Sands meg egy helyi nő lopva névjegyet cserél az olasz vasútállomáson, miközben mindketten a párjukkal vannak). „Rizikótársadalomban” élünk, ahol a „veszélyes rendszergyorsulás” az úr. Ma olyan gyorsan zuhanhat és emelkedhet fel karrier, sors, vagyon, céges birodalom vagy geopolitikai szerencse, hogy minden meg van előlegezve: szóba állok veled, hátha te érsz be előbb a célba, és akkor kapcsolattőkém ékköve leszel. A globális profi kedvenc kollégáival már ki is alakította közös kódjait: ha belép egy világvárosba, rögtön fel tud tárcsázni vagy egy tucatnyi havert. „Tudtad, hogy ez a kedvenc búvóhelyem.” (Mission Impossible) Ugyanis mindenhol megvan a kedvenc szállodája, étterme, könyvesboltja, kupija. Még a besúgója is (Johnny Depp és az öreg hotelportás A kilencedik kapuban). Nagy eszköztár van a kezében. Nemzetközileg formálja az imázsát. A lényeg: engedd el magad, és légy találékony. Blöffölni is lehet, sőt kell. „Tégy úgy, mintha…” – mutat a lényegre az értekezleten Ben Affleck (Brókerarcok), pedig ott még csak a Big Apple bevételéről van szó.
Ez az életmód oda vezethet, hogy a globális profik egy nap azt veszik észre, a globális smúzolással szépen hozzászoktak a felszínes, öncélúan frappáns, társalkodó frázisokhoz. Gyökértelen, őszintétlen és megfoghatatlan figurává váltak, szépen észrevétlenül kiiktatva magukból minden alapvető emberi értéket. „A szerelem veszélyes ösvénye helyett a végtelen bizalmatlanság biztonságos bástyáját választottam.” (Oroszország Ház) Van ennek a hárításnak egy másik oka is: „A legértékesebb dolog, amit ismerek, az információ” – mondja Gordon Gecko. A fülesekre éhes figurákkal teli globális világban őszintének lenni egyenlő a halállal. És ez mélyen beleivódik a globális profik személyiségébe.
De van remény… globális profizmus és boldogság talán összeegyeztethető. Van olyan pont a világban, ahol a kiégett globális férfi megtalálja a kiégett globális nőt. Ott egymásba karolnak, az összes nemzetközi fáradtságukkal együtt (A veszélyes élet éve, Kémjátszma, Az ártatlan). És rájönnek, hogy ebben a nagy színjátékban csak ennek kellene számítania. Már nincs kedvük Rick önmegtartóztatásához („Nekünk maradjon meg Párizs”, mert végül ő is tisztában van végzetével: „Lőj csak, nekem szívességet teszel” – mondja a casablancai reptéren). A bajtársiasság-szcenárióban Redford kijátssza a rendszer réseit (amelyeket harminc év alatt volt ideje megismerni), és segítő kezet nyújt a nála is jobb globális profinak (Brad Pittnek a Kémjátszmában). A lazább haverság-formula a Mission Impossible végén látható. „Milyen ismét tisztes polgárnak lenni?” – kérdezi Cruise. „Hiányzik majd a legendás rossz hírem” – mondja az IT-zseni. „Luther, ha ez könnyít a szíveden: nekem a nagy kalóz maradsz.” Megcsináltad a nagy dolgot. És ez a fontos. A hírnév legyen azé, aki akarja (mondjuk a világkirályé). A bankot úgyis mi vittük haza.
Azoknak a kiégett vagy szuperegójukba zárt világkirályoknak, akikből már kikoptak az ilyesfajta emberi megnyilvánulások, nekik már csak a tudatalatti tud jól betenni (A burzsoázia diszkrét bája). A benső ént nem lehet lerázni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 26-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2543 |
