Elekes Györgyi
A fény pillanata szürrealisztikus mesefilm a vészterhes jövőről.
– A filmjeiben mindig hangsúlyosan reagál a világban történt eseményekre. Hogyan hatott Önre a New York-i merénylet és az afganisztáni háború?
– Legalább két héten keresztül csak Amerikáról álmodtam. A teljesen lerombolt New York romjai között bolyongtam, és élelem után kutattam. Sikerült annyi maradékot összeszednem, hogy a szomszédaimat is megkínálhattam. Borzasztó dolgokat álmodom, és nagyon rosszul tűröm ezt a világot. Jelenleg egyedül élek, de ha családom volna, pokoli rosszul érezném magam. Állandóan a gyermekeim miatt rettegnék. Másrészt azt gondolom, hogy ami történt, az nem csak az iszlám bosszúja, hanem az összes harmadik világban élőé. Mi fehérek annyi kárt tettünk már a kultúrájukban, hogy ezek az emberek az identitásukat érzik veszélyben, és persze sok minden mást is. Úgy érzem, hogy vérzivataros átmeneti korba lépünk, emberi szavakkal talán le sem írható borzalmak várnak még ránk. A háború merőben új formái: teleportációval, telepátiával, az agyhullámok összekuszálásával; komputer-rendszerek teljes tönkretételével lehet majd embermilliárdokat a téboly szélére és a halálba sodorni. Ma már százmilliók immunrendszere van összeomlóban, és egy rakéta sebességével haladunk a legsúlyosabb ökológiai vészhelyzet felé. Csak egy igen súlyos katarzis után léphetünk a Vízöntő korba.
– Tetten érhetőek ezek a gondolatok a most készülő alkotásában is?
– Legújabb filmem címe, A fény pillanata, amely azt a kozmikus fényt jelenti, ami feltehetőleg valamikor megjelenik a mi tébolyult alagutunk végén. Bemutatom ezt a teljesen értékét vesztett világot, amelyben szürrealisztikus módon szinten minden az ellentétébe fordul át, és az emberi értékek kiüresedése miatt bekövetkezik a teljes összeomlás. A filmben szó van a mesterséges embertenyésztéstől kezdve a gazdasági konspirációkig mindenről. A kulminációs pontja pedig az, amikor az ember alatti szinten tartott populáció föllázad azok ellen, akik mindezt a szörnyűséget itt a XX. században a nyakunkra hozták. A minket körülvevő túlérett és dekadenciába forduló kapitalista szisztémának a csődjét ábrázolja ez a film. Félreértés ne essék: nem sírom vissza a szovjet típusú szocializmust, de egyre inkább azt látom, hogy az úgynevezett európai közösség és az amerikai gazdaság mind jobban recseg-ropog. A szeptemberi terrortámadás olyan dolgokat hozott felszínre, ami azt bizonyítja, hogy változtatni kellene… A film elég furcsán végződik, a harmadik világnak az egyre türelmetlenebb erői gerilla stílusban nekiesnek ennek a dekadens csoportosulásnak, és iszonyatos csata veszi kezdetét.
– Gondolom, ezt a filmjét is az Öntől megszokott montázs technikával készítette.
– Igen, de ez egy kompilációs film, ami azt jelenti, hogy a fölsorakoztatott képsorok egy bizonyos kornak a jellemző képeiből állnak össze. Az egész filmet a XX. századi képzőművészet jelrendszerére építettem, híres festőművészek, zenészek munkáiból állítottam össze. Nagy benyomást tett rám a mexikói murális festészet. Ezek a festők döbbenetes erővel formálják meg a XX. század összes gyötrelmét, az indián múlt nemes örökségének és a mohó kapitalizmusnak a szörnyű keveredését. Az utolsó tételben a mexikói Siqueiros festészetének a képeit használom. Döbbenetes erejű dolgokat festett, fájdalomtól ordító asszonyoktól kezdve vakarccsá sanyarított indiánokig, akik a XX. századra teljesen elvesztették az identitásukat.
Visszatérve a cselekményre, a filmben elkezdődik egy iszonyú csata. A technokrata, amerikanista, futurisztikus hadsereg látszólag halomra lövi a lázadókat, majd egy hirtelen csavarral, az egész film okkultabbá válik, „és jött a sehonnan fújó szél” – ez van a feliraton, némafilm stílusban. Ez a furcsa paradoxon Ray Bradbury science fiction író egyik novellájának címe. A föld lakói teljes döbbenettel állnak az iszonyatos kavarodást okozó szél előtt. Repül minden, felhőkarcolók, kocsik, emberek. Semmi sem képes ellenállni. A sehonnan fújó szél egyszerűen lesöpri az egész civilizációt. Azzal a néhány emberrel, aki túléli a pusztítást, csoda történik. A negyedik dimenzióból megjelenik az égbolton egy óriás mandala. A mandala pozitív kisugárzása újra feltölti energiával a fákat és a hegyeket. A növényzet teljesen más aurát kap, az emberek teljesen átváltoznak, csakráik újra feltöltődnek. Megváltozik az egész emberiség. A film vége, hogy ez az óriás mandala magába szippantja a Földet, végigmegy a mandala alagútrendszerén, az úgynevezett akasa közepén, ahol megtalálhatók a Földön mindenkor megszületett gondolatok, tárgyak, élőlények. A Föld teljesen megtisztul, új erőre kap, és a végén egy csodálatos szürrealisztikus sziget ereszkedik le. A sziget közepén áll egy óriási galambszerű madár, mellette egy kisgyerek, s a fejük felett ez a pici Földgolyó. A film egy idézettel zárul: „A végtelenből szüntelenül áramlik felénk a fény és az élet.” Így furcsa mód egy optimista filmet készítettem ebben a reménytelen világban.
– Más megoldás nincs?
– Nem hiszem, hogy az emberek képesek lennének elkezdeni másképpen gondolkodni. Annyira elfajzottunk már. Úgy képzelem a jövőt, mint egy szürrealisztikus mesefilmet.
– Azt mondják, mindenki ugyanazt a filmet készíti egész életében. Mit gondol melyik filmben sikerült a legjobban megfogalmaznia a mondanivalóját? Melyik a kedvenc filmje?
– Mániákusan az emberi értékeket féltettem minden filmemben az egyre gonoszabb civilizációktól. Hogy melyik a kedvenc filmem? Van, amikor ezt szeretem, van, amikor azt. Nem tudom. Nincs ilyen. Talán azért mégiscsak van egy. A legelső filmem, A Nap és a Hold elrablása. Ezt a filmet egy hokedlin csináltam. Vidéken éltem, Pesttől 30 km-re, Felsőgödön, iszonyú szegénységben. A film Juhász Ferenc költő tollából származó legendára épül. Én elhagytam a Juhász szöveget, mert meglehetősen nehéz, és a némafilm nyelvezetére illetve a juhászi szimbólumrendszerre építettem a filmet. Épp akkor született a fiam, és a feleségem is beszállt két szoptatás között satírozni zsírceruzával a sárkányt. Valójában ez egy családi kisfilm. Mondta is a Juhász: meglátod, Sándor a gyereked szerencsét fog hozni. Ez egy népi mondás. Az újszülött abban az évben mindig szerencsét hoz. Én soha nem voltam azelőtt külföldön. Ezzel a filmmel egycsapásra világszerte népszerű lettem. Ez azt mutatja, hogy az ember egy konyhaasztalon és egy kredencen is képes filmet csinálni. Szóval hinni kell a dolgokban… A Nap és a Hold elrablása című filmem mérce lett, ennél rosszabbat nem szabad csinálnom, és ezt az utat kell megtartanom.
– Milyen új tervei vannak?
– Elhatároztam, hogyha befejezem ezt a filmemet, visszavonulok. Ez lesz az utolsó munkám. Többet nem kívánok animációs filmet csinálni. Életemben 18 filmet készítettem, ebből 13 olyan, ami a világ bármely pontján érthető gondolatokat közöl. Eddig tanár voltam a rajzfilmben, most diákká alakulok: iszonyú sok könyv van, amit még el kell olvasnom. Úgyhogy lesz mivel foglalkoznom. Nagyon szeretem az érzékeny orosz irodalmat, Csehovot, Tolsztojt. Én még mindig Gutenberg galaxisában élek. Nekem a könyv szakrális tárgy. Imádok olvasni, és gyűlölök tévét nézni. Nincs se faxom, se e-mailem, se Internet hozzáférésem, se mobilom, semmi. Mindez szándékos, hogy leállítsam magam körül az időt. Volt egy híres kínai bölcs, Lao Ce, ő írta Az út és erény könyvét. Ez olyan vékony könyv, mint az ujjam. Az egész világ lényege benne van, amíg az internetesek arról dicsekednek, hogy 380 millió új információ van fenn a hálón. De minek? Még ha 25 életed volna is, mit kezdenél a 380 millió információval? Legfeljebb ha a részletek érdekelnek, megkeresed, hogy Louisiana állam fővárosának mennyi lakosa van. De hát ez nem tudás. Ez információ. A tömegbunkóság korszakában élünk, sajnos.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2542 |
