Bakács Tibor Settenkedő
Nálunk az ál-dokumentumfilmhez csak egy hiányzik: a szavatoltan torzításmentes valóság.
Ha egyszer megírom – hosszú sorozat túlélőknek –, miért nem jó magyarnak lenni, köztük lenne okként a pszeudó-, kvázi, ál-dokumentumfilmek hiánya. Ennek a hiánynak a Duna völgyében sajátos történelmi dimenziói vannak. Mi történt a királlyal a Csele pataknál? Zrínyivel a vadonban? Petőfivel a kukoricásban? Mi történt Maléter Pállal Tökölön? Ebben a földrajzi meghatározottságban, ahol folyamatos szellemi meghatározatlanság lebeg, nem könnyű a válasz arra, hogy egyáltalán mi történik.
Történelmünk tisztázatlansága, fura, de napjaink tisztázatlanságából is fakad – így aki dokumentumra vágyik, nehézzé teszi életét. Munkájában akadályozza például a politika. Ami már rég nem a polisz életét jelenti, semmi köze a közösségi tudat kritikai aspektusához. Ha még ekkora hátrányra rásasszézik valaki, s a történtekről pszeudó-dokumentumfilmet forgat, elemelve-kiforgatva dokumentál, az számolhat Magyarországon a rá váró 2500 néző bosszújával. Ahogyan nemzeti ünnepeink közös ünneplése dilemma a tárgy tisztázatlansága miatt (lásd 1956), úgy az „álság” meghonosítása a dokumentumok terén ambivalens Magyarországon, talán az áldozatok és a valódi áldokumentumok nagy száma miatt.
Pedig a film felkínálja testét e kéjes csalásra. A történelmi filmdokumentumok rutinszerűen hamisítják a történéseket. Eisenstein ötlete, a Téli Palota ostroma kitűnőnek bizonyult, ma már nem hiszi el senki, hogy még kapuja sincs a reakciós uralkodóosztály szimbólumának. Vagy hogy Nanuk, az eszkimó, bár nem kapott sztárgázsit, mégiscsak színész volt. Néhány katonai szakértő Hitler mozizási szenvedélyének (vetítőjében ál-csatajeleneteket nézett) tudja be a katonai vereséget. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy a film nem érzi jól magát a valóság igézetében, amit gonoszok és jók, egyformán konstruálnak.
A magyar film újkori történetében mégis alig találni olyat, aki a valóság megkettőzését nem sandaságból, hanem művészi attitűdként teszi.
Az igazi Mao, Leptinotarsa, Az ember, aki kimaradt, A Wapra-jelentés ebben a sorban kevésnek látszik. Főleg akkor, ha bekapcsoljuk a televíziót, s ott Michael Palin libikókázik a megrendezett s talált szituációk között, vagy Sverák olajfalójával rémisztgetik a kicsiket. Az ál-dokumentumok televízióra való adaptálását segítette a tévék konyhafilozófiai alapállása: az igaz, amit mutatok. De itthon a tévék nem inspirálják sem a szabályos dokumentumfilmet, sem ennek elemelt változatát. Nem számítanak komoly megrendelőnek, különösen esztétikai alantasságuk miatt. Aki szórakozni akar a történelemmel, s benne egy néppel (így alkotóként a saját identitásával is), az leginkább magára számíthat.
Talán emiatt is a legkedvesebb Szolnoki József Leptinotarsa, avagy a krumplibogár elterjedése Magyarországon című független filmje, amiben az 1945-47 közötti eseményeket dolgozza fel. A krumplibogár már megjelenése pillanatában jelentkezett ideológiai harcosnak, így nevéből eredeztethetően (kolorádó bogár) fellazító aknamunkát végzett. Lelkileg összetörte az öntudatos magyar parasztot, s mellé még lezabálta a termést is. A Leptinotarsában egy „valódi” filmhíradó számol be arról, hogy repülőgépekről dobták nyakunkba a gaz imperialisták ezt a kártevőt. Szolnoki kvázi dokuja egy hamisított híradófilmből indul és szívja tele magát. Igaza van, elég a történet elején hazudni egyet, de nagyot, utána a történések helyiértékük miatt úgyis abszurdizálódnak, szürrealisztikus és szubrealisztikus vonásokat vesznek fel. Az alapaxióma hazug és zseniális volta dönti el, mennyire lehet a későbbiekben az alkotó korrekt és konkrét. Szolnoki tulajdonképpen adaptálja egy kor hazugságának egyetlen elemét, eredetisége inkább a választásban, semmint a hazugság kidolgozásában rejlik. A kor gyermekének öröksége a kor hazugsága. Ezt mondom végig: minek ebben az országban új hazugságokat konstruálni a valóság modellálására, amikor amúgy is tele velük a padlás. Szolnoki a film további részeiben – bízva a krumplibogár zagyva ideológiai eredeztetésében – már „csak” rögzíti a történéseket. Idős parasztemberek járják végig a határt, emlékezve az első csíkos hátúak támadására. A filmen – amit például a Népszabadság által kiadott CD-romon is megnézhetek (szerintem ez se rossz poén) – végig röhögni lehet ezen a szántóföldi horroron. Egy francia vagy angol viszont nehezen értené, hisz ő ebben nem a népeket elnyomó ideológia kafkai szabadidőprogramját látná, hanem az európai átlaghoz képest hamar megjelenő felelős környezetvédelmet. Kontextus és olvasási kód nélkül a kép – az álság miatt – inkább az ellenkezőjét jelenti. Ha nem ismernénk legújabbkori történelmünkben a kápráztató karriertörténetek balzaci stikkjét, még hihetnénk is, hogy aki kimaradt a pixisből, azért majd egyszer telefonálni fognak a fiúk. Hisz ezt hiszi a kimaradt is. Nem is ez a hit nevetséges, hanem a beléje vetettség. A hit a telefonálásokkal kapcsolatban megalapozott, a „föntről majd szólnak” hiedelemnek is van tapasztalati értéke – csak a kisember jövőbe vetett pozitivitása kap komikus jelleget. Mintha nem is 2000 után, hanem a nemesi alkotmány idejében lennénk, s akit látunk, nem egy roma fiatalember az érettségi tablóról, hanem egy mór herceg a száműzetésben. Ebben az esetben a hazugság axiómája nem a képben, s azok konstellációjában, hanem a nézőnek a korról és az uralkodó osztályáról való „külső” tudásában nyugszik.
A kor- (írhattam volna nyugodtan kórt is) és a helyismeret nem minden filmnézés esetében szükséges minimum a megértésben. Spielberg kvázi fantasyje a dínókról, mammutokról meg mindenféle szörnyről még azt a kulturális küszöbindexet sem kívánja meg, hogy tudjuk, mikor éltek és haltak ki e nagy testű állatok. De azt a budapestiek tudják, hogy a Blaha Lujza téren ácsorogni reggeltől estig, megfelel egy nagy hibaszázalékkal végzett ólomnehéz túlélési gyakorlatnak. Érdekes különbség, hogy e helyismeretre A Wapra-jelentést nézve lehetőség nyílik, s a krumplibogárral ellentétben, itt és most kontakt relációban mozgunk, a jelen valóságát is elérhetően vizsgálódhatunk. Ilyen esetben a gyerekek tornáztatása a benzingőzös térben az akcionizmus és a happening felé sodorja az alkotói szándékot, amiben a videó „csak” dokumentál. Az „álság” nem a rögzítésben, hanem a rögzített tárgyban, a rögzített cselekménysorban van. Minimálisnak tűnik a különbség, de hát ez a lényeg: a minimális különbségről való nem tudás maximális iróniára ad alkalmat. Tornászni jó! Jó levegőn tornászni még jobb, a Blaha Lujza téren nem jó a levegő, ez igaz, de nem is káros, ezért tornászni mégis érdemes, különösen gyerekeknek.
Gadamer híres könyvében, az Igazság és módszerben sok fontosat olvashatunk arról, hogyan juthatunk a tényleges és valóságos tudás birtokába. A dokufilmesnél, még ha álságos is a metódusa, ez a kettő küszködik egymással. A módszer tudományos, analitikus, szintetizáló, aminek fejében az igazság sérül. Nincs olajfaló, nincs repülőről szórt bogár, nincs E. T., sem igazi Mao. Nem számít. Az a kérdés, hogy miképpen építjük be distinkciós képességünkbe ezt a hazugságot. Játszunk vele, vagy átéljük. Magyarországon ez a sok átéltség kétségtelenül nem segít. Ha röhögni kell magunkon, nehezen tesszük ezt úgy, hogy tudjuk, a poén részei voltunk.
Talán ez az oka annak, hogy semmilyen, ironikus, vicces vagy ál-doku-filmet sem láthattunk a legégetőbb múltunkból, demokráciánk kitöréséről, ’89-ről. Pedig vannak videódokumentumok az ellenzéki kerekasztalról. Sok-sok óra rögzítve, lefűzve. Ki látta? Mert azt kérdezni sem merem, mi történt ott és akkor. Hát, csak érthető legyen, miről is beszélek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 19-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2540 |
