Varró Attila
Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját.
Amikor a kilencvenes évek bősz reciklizáló lázában a tömegfilm rég elfeledett, piacképtelennek ítélt zsánerei is előkerültek a lomtárak mélyéről, számos lelkes kommersz-rendező próbált szerencsét, hogy egy-egy poros kedvencét az új idők új igényeihez szabja. Stratégiájuk két kulcsszóban összefoglalható: önreflexió (nehogy valaki azt higgye, komolyan is gondolják) és látványbőség (hogy azért senki ne érezze filmjüket kitolásnak). Az ezredvégre azonban felbukkant néhány filmes az álomgyár tájékán, akik szerint a megkopott műfajok önmagukban is elég izgalmat, vonzerőt kínálnak a mai közönségnek – csak némi szakértelem és képzelőerő kell hozzájuk. Különösen ráfért ez a purista szemléletmód a klasszikus horrorra, amely a Sikolyt követő tinidivat-hullám, plusz a Múmia digitálőrülete folytán talán a legtöbbet szenvedett műfaja lett a posztmodern Hollywoodnak. Míg egyes alműfajai (vámpírfilm, slasher) könnyen illeszthetőek a millennium pörgős-zajos korfílingjéhez, a gótikus hagyományokat leginkább őrző kísértetfilm leporolása kőkemény kihívást jelent a merész vállalkozók számára – ezidáig nem is járt sikerrel. Bármilyen egyértelmű a színvonal-különbség a digitális trükkökkel zsúfolt Átok és az erőteljes Hammer-, Corman- és Bava-víziókkal ékesített Álmosvölgy között, mindkét film egyformán kevéssé bízik zsáner-nyersanyaga primér bájában.
A chilei származású spanyol filmes, Alejandro Amenábar a Halálos tézis és a frissen amerikanizált Nyisd ki a szemed után látszólag meglepő elhatározással döntött a gótikus hagyományokat felelevenítő Másvilág megvalósítása mellett: a snuff-filmek és a virtuális realitás ezredvégi témai után egy második világháború végén játszódó, viktoriánus hangulatú kísértetház-opus eddig nem tapasztalt erényeket kívánt a fiatal filmestől. Ám a történet csak első pillantásra tűnik rendező-idegennek. A ködborította udvarházban élő fiatalasszony éppúgy valóság és fikció homályzónájában bolyong, mint a Tézis szadista pornófilmjét kutató diáklány vagy a mélyhűtött álomvilágból szabadulni próbáló madridi playboy: az elsötétített otthonban felbukkanó rejtélyes szellemek képében egy másik világ létezésével kell szembenéznie, amelyet korábban gyermekmesének vélt. Az igazi váltás inkább az elbeszélés módjában érhető tetten: az előző sikerpáros puzzle-szerű szerkezetét Amenábar ezúttal ódivatú linearitásra cseréli – apránként fokozódó feszültségének köszönhetően a Másvilág mégis az utolsó képkockákig fogva tartja a figyelmet.
Miként ez a Hatodik érzékből és a Temetetlen múltból kiderült, Hollywood újra fogékony a Val Lewton-típusú lélektani rémfilmre, az ezredvég csupán megdöbbentő csavart illeszt a lassú sodrású, sokk-effektusaival roppant gazdaságosan élő történetek végére. Amenábar ugyanezt az ösvényt tapossa, filmje mégis több stílgyakorlatnál vagy hommage-nál: valódi királynő a zsáner újarisztokráciájában. Nemcsak hűvös és kimért, de méltóságteli; a gótikus hangulatot, díszletvilágot nemes öntudattal ülteti modern környezetbe, egyaránt elkerülve a modoros artisztikum és a harsány önreflexió csapdáit. A rendező olyan közvetlenséggel dolgozik a tradíciókkal, mintha még gyökereik közt élne: műve éppúgy beillene veretes Henry James-adaptációnak, mint a mexikói la Llorona-filmek melodramatikus rémmeséi sorába (a megnevezés ódon kísértetfilm-típust takar; névadó főhőse a „Síró Nő”, egy gyermekgyilkos anya gyászoló szelleme). A Másvilágban számtalan képsor, szereplő idéz számtalan rangos elődöt, ám távolról sem tolakodóan, inkább kreatív természetességgel: Kidman neurotikus anyafigurája az 1961-es Ártatlanok nevelőnőjétől kölcsönözött apró allűrjeivel, valamint a Ragyogás és az Interjú a vámpírral gyermekhőseit idéző fényérzékeny testvérpár magától értetődő módon áll össze új családdá. A film elsőszámú sztárja mégis maga a helyszín. A katolikus többségű Jersey szigete Anglia egyetlen pontja, amelynek része volt a náci megszállásban, kollaboránsok és lágerek szellemlelkei lakják 1945 óta: kísértetház-opust helyezni ebbe a miliőbe csupán zseniális ötlet, szerényen elejtett félmondatokba rejteni jelentőségét viszont már ízlésre, sőt jellemre vall. Amenábarban a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját: a Másvilág nemcsak lélektanilag hiteles, költői szépségű rémfilm a transzcendensről, de akár letisztult, egyenesen a szívhez szóló transzcendentális filmnek is tekinthető.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2525 |
