Spiró György
Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. – Danis Tanović EU-konform balkáni háborús filmje.
A szerb és bosnyák lövészárkokban ugrásra készen lapulnak egymással szemben, de fegyverszünet van, amelyet az UNPROFOR felügyel. Eltéved az éjszakai ködben egy kis bosnyák egység, mire a szerbek reggel legéppuskázzák őket. Az egyik bosnyák sebesülten egy elhagyatott, a két fél állásai közt húzódó lövészárokba zuhan, és vár. A szerbek a lövöldözés eredményét kikémlelendő két főt küldenek a senkiföldjére, egyikük tapasztalt öreg katona, másikuk fiatal, csak tíz napja van ott, a puskát sem tudja megtölteni. Odakúsznak a senkiföldjén ásott árokhoz, amelybe közben a bosnyák az egyik elesett bajtársát behúzta, hogy a cigarettájához jusson, és a szerbek láttán elrejtőzik. Az idősebbik szerb elővesz egy különleges aknát, a hulla alá helyezi, és a fiatallal kiélesítteti. Az akna nem nyomásra robban, hanem a nyomás megszűntére; ha a bosnyákok el akarják temetni a honfitársukat, mind a levegőbe röpülnek.
A bosnyák gyorsan lelövi az idősebbik szerbet és megsebesíti a fiatalt. Hol az egyiknél van fegyver, hol a másiknál; ez elég kimódoltan történik, annak az ideológiának a kimondatása céljából, hogy „annak van igaza, akinél a fegyver”. Hogy az egzisztencialista határhelyzet teljesebb legyen, a hulla feléled, mert csak megsebesült; megmagyarázzák neki, hogy nem mozdulhat, különben mind felrobbannak.
Ami a filmben jó, az a groteszk helyzetek ügyes kihasználása. A lövészárokban lapulók fehér zsebkendőt lobogtatva, alsónadrágban ugrálva adnak jelt magukról a szembenálló feleknek. Mind a bosnyákok, mind a szerbek jelentik a nemzetközi erőknek, hogy két azonosíthatatlan alak ugrál a senkiföldjén; kínosan bürokratikus huzavona után egy francia páncélos végre oda is érkezik; kiderül, hogy utász kell; a bosnyák és a szerb közben gyűlölködik, alig lehet szétválasztani őket. A dolog eljut magas békefenntartói szintre, ahol a legszívesebben nem csinálnának semmit, de közben egy angol anyanyelvű riporternő is előkerül, aki elég agresszív ahhoz, hogy telekürtölje a világot ezzel a hírrel, mire a senkiföldjére uszul a nemzetközi riporterhad. Kényelmes, messzi fedezékükből a jóltáplált, szakmájukat szerető hírszerkesztők igen kérlelik a riporternőt, menjen a helyszínhez minél közelebb, amire az életveszéllyel tisztában lévő nő kissé elfintorítja az arcát (ez a film legjobb jelenete). A bosnyák és a szerb kivezettetik a lövészárokból, ott a bosnyák lelövi a szerbet, a békefenntartók meg a bosnyákot; a német utász megállapítja, hogy az aknát nem lehet hatástalanítani, a nemzetközi népség békésen elvonul, a sebesült bosnyák pedig ott marad fekve az aknán.
A sztori alkalmat ad fekete humorra és némi bírálatra a nemzetközi erőket, a bürokráciát és a médiát illetően. A bosnyák harcos a szerb fiú osztálytársnőjével járt együtt valaha Banja Lukán, a nő még a háború kezdetén külföldre ment: „ez volt a legokosabb”, mondja erre a bosnyák. Felvillan az esélye annak, hogy megegyezzenek egymással, csak hát a gyűlölet győzedelmeskedik. „Mániákusok, tébolyultak”, mondják róluk a nyugatiak, akik megnyugodva távoznak, még az addig derekasan küzdő riporternő is elmegy, meg se nézi a lövészárkot, amelyben semmi érdekes sem lehet már. „Egy lövészárok”, mondja megvetően, mert elhitte, minthogy neki is így volt kényelmesebb, hogy az aknát hatástalanították. Ez jó, és kár, hogy nem ezzel ér véget a film. Az utolsó képsor szimbolikusnak van szánva: ott fekszik tőlünk, felfelé távolodóktól egyre messzebb a fekvő sebesült, alatta egyszer még felrobban az akna.
Az ex-jugoszláv és a nemzetközi színészek jól hozzák karaktereiket, emlékezetes a hústorony szerb parancsnok, a nemzetköziek jóképű, ernyedt ezredese, a francia tank jószándékú békefenntartója, jó a szemüveges szerb újonc, a bosnyák harcost alakító Branko Djurić pedig remek – a film mégsem tud megrázni. Valami visszafogta az alkotókat, nem mertek szenvedélyesek, kétségbeesettek, elfogultak lenni. Patikamérlegen van kiegyensúlyozva minden, nehogy bármelyik ex-jugoszláv nemzetiség megsértődjék. Ironizálnak az alkotók a békefenntartókon, de módjával, csupa rendes ember van köztük is, legföljebb hiúak a tisztek és önösen a médiának játszanak. A szerb és a bosnyák parancsnokok megígérik, hogy nem lőnek a békefenntartókra, és ígéretüket be is tartják. Milyen civilizált kis háború ez voltaképpen – vonom le ámulva a konzekvenciát.
Engem zavar, hogy az ügyes, olykor kifejezetten szellemes fordulatok önerejében nem bíztak eléggé az alkotók, és közhelyeket engedtek meg maguknak. Az ezredes telefonál, asztalára pedig letelepszik a titkárnő, a combjait mutogatván. Bejátszanak egy sor eredeti dokumentum-felvételt a szarajevói piactéren történt vérengzésről, szükségtelenül; aki nem követte az eseményeket, nem is tudja, hol és kik rohangálnak a vérző áldozatokkal. Mutatják a szónokló Radovan Karadzićot, fölöslegesen. A bosnyák és a szerb harcos gyanakvása, majdnem-kibékülése és fel-feltámadó gyűlölete előre kiszámítható; nem becsülöm túl nagyra az olyan művet, amelyet minden gondolkozás nélkül én is meg tudnék írni, holott nekem arról a háborúról közvetlen tapasztalatom nincs. A film képi világa tárgyszerű, de semmi eredeti nincs benne, ha csak az nem, hogy a lövészárok nekem túl jól, túl gondosan megépítettnek tűnik. A jó művekből annyit már megtanultam, hogy egy ilyen elhagyatott lövészárok sáros, koszos, omladozó, emberi tartózkodásra alkalmatlan.
Valójában rendkívül illedelmes film ez, nem firtatja senkinek a felelősségét, a nyugatiakét aztán végképp nem. Azzal a benyomással távozunk, hogy ez a Balkán reménytelen hely, kár is vele foglalkozni, ezek a balkániak ilyenek. Holott azzal a kellemetlen sejtéssel kellene távoznunk, hogy ilyen őrült háborúba a mai világon bárhol és bármikor viharos gyorsasággal bele lehet csúszni.
A múlt nélküli jellemek ugyan könnyen és jól játszhatóak, mégsem ébresztik fel a részvétünket. Egy családi fényképet tart a kezében az aknán fekvő sebesült, miközben a német utász erőlködő arcát nézhetjük, de a fényképet nem látjuk. Nem tudjuk meg, hogy került a szemüveges fiatal szerb a csapatba – erőszakkal sorozták be talán? Nem tudjuk meg, mi volt a bosnyák hős előélete – csak van valami szakmája neki, aligha volt mindig katona. Patikamérlegen méricskélt pártatlanságot szimatolok, és elkedvetlenedek. A bosnyák hős megkínzott arcával egy tapasztalatlan, a bárgyúságig ártatlan szerb fiú sima arca van szembeállítva, nehogy bármelyiküket jobban megkedveljük a másiknál. Derék nő az agresszív riporter, de nagyon keményre van fényképezve az arca, nehogy véletlenül ő legyen a legpozitívabb figura.
Nehéz háborús filmet csinálni a XX. században készült nevezetes filmek után, amelyek között nagy jugoszláv filmek is voltak – negyedszázada készítették el például a Reggelt –, és még nehezebb háborús filmet csinálni úgy, hogy a pénzt olyan országokból kell összeszedni, amelyek a jugoszláv háborúban sárosak lévén, előre eldöntött közhelyet támogatnak, a „pártatlanság” közhelyét, amely a lelkiismeretüket nem borzolja. Csak nehogy az okokat kezdje valaki firtatni. Valójában mindenki ártatlan, az antik végzet okozta az egészet. Akiben a gyűlölet túlságos, az öl, és azt meg is ölik. Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Mintha ilyen egyszerű lenne.
Derék dolognak érezhetik a szponzorok, hogy részt vettek a Senkiföldje című produkcióban, és annak érezhetik az alkotók; valami igazuk van is: ez a film valóban nem uszít se nyíltan, se leplezve. Nagy dolog ez is manapság, nyugtázom. Megérdemelten lehet díjakat kapni érte a mai világban, de azért a művészethez ez kevés.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/04 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2524 |
