Almási Miklós
Miközben az Internet sohasem látott mértékben kiterjeszti a szólásszabadság határait, a televízió a médiacsászárok korát éli: minél korlátlanabb a hatalom, annál korlátoltabb a néző.
Újsághír: Rupert Murdoch felvásárolta a kínai tévépiacot – a milliárdos országban övé lesz az összes égi csatorna – amiből vagy 300-at tervez. Nem nagy meglepetés: mióta megvette a tajvani StarTv-t, sejteni lehetett, hogy erre készül: nagyvadra megy, most például összázsiai műsoretetésre készül. Pekingben ugyan egy kicsit húzódoztak a dologtól, de csak azért, mert azt akarták elérni, hogy a BBC-t vegye ki a műsorkínálatból – Murdoch belement, és máris övé ez a milliárdos piac (ami jelenleg még évi 80 milliós ráfizetéssel jár, de sok „kis” veszteségből lesz a nagy haszon).
Mindig is voltak médiacápák, legfeljebb azt mondhatnók, hogy Murdoch nagyobb, mint a korábbiak. Habár, versenytársai sem törpék: Levin, (Time Warner) vagy Eisner (Disney & ABC) Malone (MCI) hasonló kaliberű cézárok, esznek és vesznek mindent, ami kép, hang, drót, vagy eladható szöveg. Ez a nagyságmánia a médiapóker mai asztali rendjéhez tartozik, és nem is olyan fontos probléma. Az igazi kérdés az, hogy a néző mit fog kapni ebből a mega-üzletből? Kiváltképp most, hogy az amerikai Kongresszus végre törvénybe is foglalta a médiapiac deregulálását. (Telefontársaságnak is lehet tévéje, kábeleseknek szatellitje, azzal szövetkeznek, akivel akarnak – szóval szabad a pálya.) És máris beindul az ember fantáziája. Az elemzők ugyanis azt találják Murdoch stratégiájában nyerőnek, hogy mindenütt elsőnek lép, ő találja ki mi legyen, a többiek – bár nagyok – csak követni tudják, de a piac már foglalt. Most például azzal nyer, hogy egyszerre tartja kezében a tartalmat (hogy tudniillik mit mutogat a tévében, videón) és a terjesztést (hálózat, égi csatorna, tévé-lánc, kábeltársaság). A filmiparban övé a Twentieth Century Fox, ami kiegészült a televíziós Fox Broadcasting-gal, a Fox Networkkel, a Fox Cabellel. Ugyanez világméretekben: van neki egy ausztrál Fox-a, ázsiai tévéje, pár hete ütött nyélbe egy Dél-Amerikát lefedő szatellit szerződést, Európában a BSkyB és leányvállalati sugároznak, és tervekben ugyan, de már szerepel egy CNN-nel versenyképes hírtelevízió indítása. Mindent egy helyen... Állítólag ezzel a húzással lába előtt hever néző, hirdető, meg a többi média.
A kérdés az, hogy képes-e a terjesztés tulajdonformája befolyásolni, mivel is etetik a nagyérdeműt? Mert eddig úgy tudtuk, hogy a tévé-kultúrának ezt a „tartalmi” részét – legalábbis keretfeltételeit – a hirdetési piac írja elő: olyat kell sugározni, ami jó reklámhordozó, tehát ott ragad a néző, ha vacsora után odaül a képernyő elé. Eddig ez a filmet jelentette, majdnem bármit, csak mese legyen. Murdoch – legalább is ezt írják róla – átalakította a szabályt: nem a mese, hanem a botrány a fontos, az, amire mindenki odafigyel.
Lásd az általa felvásárolt lapok esetét Angliában. (The Sun, The Times.) A prűd angol olvasók először megütődtek, mikor kedvenc lapjuk minden második oldalán meztelen női alkatrészekre lapozhattak a királyi családdal kapcsolatban, vagy alpári történeteket olvashattak hasfelmetszőkről, háromfejű gyerekekről, marslakók látogatásáról, szóval, ha ilyen ócska bulvártrükkel találkoztak. Aztán megszokták, majd megszerették, ma már ezek a lapok tönkre verik a hagyományokhoz ragaszkodó újságokat. Murdoch lapjai csillagászati példányszámokat érnek el. (A Sun 2,1 milliós napi példányszámmal vezeti az európai napilap listát.)
A doboz jövője egy picit más. Vele kapcsolatban a jósoknak két tábora van: az egyik klán szerint ugyanezt nem lehet megcsinálni a tévé világában, a másik meg azzal érvel, hogy a globális tévének más törvényei vannak, és hogy milyenek, azt Murdoch tudja, mert ő csinálja őket. (Jelszó: mennél több szennyet nyomni, a globális nézőszám mindenért kárpótol.)
Ám lehet, hogy a dolog még ennél is egyszerűbb. Lehet, hogy nem is Murdoch (vagy Levin, Eisner, vagy Kirch) csinálja ezt az új képvilágot, hanem az már el is készült, csak nagyban kell árusítani. A műsoridő három területén (mozi, hírműsor, talk show) pedig már eldőlt a „mivel etessünk” kérdése. A filmek esetében Hollywood könyvtárát nem lehet überolni. A többszáz csatorna műsoréhségét csak ők tudják kielégíteni – klasszikus és mai termésükkel. Ehhez járul még, hogy az elmúlt tíz évben ezt a fajta mozit el is fogadta a világ. Húsz éve még sokan húzták a szájukat, volt ahol tiltakoztak, ma már csak az iszlám országok akarnak szankciókat bevezetni – de ott is csak a hivatalok, aki teheti titokban mégis nézi.
Vagyis itt sikerült áttörni a nemzeti ízlés korlátait: ahogyan a fiatalok mindenütt a világon baseball sapkában és farmerben járnak, úgy amerikai moziba akarnak menni. Igaz, Hollywood is váltott, kitalálta azt a minden nemzeti, kulturális identitástól lecsupaszított narratívát, amit bárhol a világon könnyű elfogadni. A közös nevezőt, ahol minden ország fia megtalálja, amit keres, de ami ennek ellenére senkiben sem okoz kárt, gondolatot, vagy tartósabb érzelmi hatást. A képernyő, a sky-formátum még drasztikusabban fogja érvényesíteni a „közös nevező” elvet: először is egy újabb szűrő épül be a rendszerbe – nem minden film alkalmas égi csatornákra – másrészt a doboz kis mérete, és hogy minden abból folyik, eleve gleichschaltolja a látnivalót.
A híradó normái is amerikanizálódtak: a CNN szabja meg, hogyan kell a hírpiacot kezelni: mondjuk olyan elemi szabállyal, hogy néhány aktuális eseményről adjunk valamit, azt azonban mindig a helyszínről, és klipszerű rövidséggel: így a képernyőn minden autentikus és gyorsan emészthető. Egyedül a talk show-val van kis baj, ugyanis erősebben kultúra-függő termék: Amerikában, Németországban már kialakult e játék blőd koreográfiája. Ami az őrült verseny miatt olykor bizony vad: az egyik legsikeresebb talk showzó, Oprah Winfrey például kiülteti a pódiumra apát és lányát, akik közös nemi életük kezdeteit mesélik, mit mondjak, boldogan. Nos, másutt még várat magára az új sztenderd, de majd ez is kialakul. Ezzel meg is volnánk: a legrosszabb esetben is 2:1 az amerikai tévékultúra javára. Murdochnak csak be kellett lépnie a már bedíszletezett színpadra: minden kész volt – a globális tévét úgy indította el, hogy az már amúgy is ment...
Ezt a kulturálisan steril képi hipnózist Amerika találta fel: ez volt az a közős nyelv, ami a húszas évektől kezdve segített integrálni a bevándorló milliókat. Egyikük nemzeti habitusához sem kötődött, „amerikai” volt – egyenlő távolságra mindegyiktől. Azt, hogy steril volt, eltakarta amalgám jellege: kis bécsi operett, kis közép-európai-németes formavilág, orosz szentimentalizmus, pesti fintor. Együtt persze minden másképp hatott: amerikai lett. Ez volt a klasszikus Hollywood – talán 1970-ig. Aztán jöttek a pénzemberek és kitalálták, hogy a film megaüzlet is lehet és jött a vér/szex/horror/blődli speciális mixtúrája – ami még jobban sterilizálta a képet –, ez most már Sao Paolóban és a tamil falvakban egyaránt kapós lett. A globális tévé most ezt lövi fel számtalan szatellitjére. Álmomban már látom, hogy a filmek fenn keringenek a csillagok között – mindegyiken ugyanaz látható – de ötmilliárd ember boldogan válogat közöttük, hogy aztán áhítattal figyeljen. Nem is olyan abszurd ez az álom: a pay-per-view rendszer (ahol megrendelheted, mit akarsz látni) nem vált igazi üzleti sikerré – egyesek szerint katasztrófa lett belőle –, a videópiacon a jó populáris filmet és artkino-t a lelkesedés viszi piacra. A tömegárunak – az economics of scalenek – van itt az ideje, a nagy szériáknak, ismét mondom, a globális tévének. Ahol milliárdos nézői igény dönt, hogy mi legyen a menő, és hogy hol nyomják a reklámokat.
Mindeddig még ez a nagyszériás piac is többtagú, mondhatnám plurális volt. Ma úgy fest, hogy uniformizálódik, mert egy-két kézbe kerül a mit és mennyiért. (Az amerikai deregulációs törvényekről azt írja a Financial Times, hogy ma több szabályt kell gyártani, mint ami eddig volt érvényben, mert a honatyák valahogy ki akarják kerülni az új monopolizálódást: legyen esélye az újként belépő kis üzletnek is. Naiv dolog – vallják az újságírók –, mert ilyen törvénycsomagot elvileg nem lehet az egyszerűsítést megcélzó főtörvénybe beiktatni. És ha igen, a realitás akkor is az lesz, hogy egy-két-három nagymenő dönti el, mi történjék a piacon...
Ez az igazi veszély: nincs az a totalitariánus diktatúra, ami képes lenne ennyire egyenirányítani a gondolatokat, ízlést, mit mondjak: a percepciót és a könnycsatornákat. Mindenkinek ugyanarra a kulcsra jár az agya – a legcsekélyebb kényszer nélkül. Hiszen kiki önmagának választja ezt a vizuális csajkarendszert, szabadnak érezheti magát, mint a madár, eredetinek, mit Salvador Dalí, és persze erősnek, mint Van Damme. Mert annyi minden között válogathat. Pedig mindegyik ugyanolyan, mármint formálásában, stíluselveiben. Sőt lényegét illetően is: mióta feltalálták az intertextualitást, és egyik mozi a másik anyagából dolgozik, mindegyik hasonlít a másikra. Ezért emészthető oly könnyen.
Emellett elszegényedik a látás. A kulturálisan teljesértékű „látáson” sok mindent értek, többek között azt, hogy szinkronban lássuk a lényegest és lényegtelent, a mellékesben felfedezzük a fontosat, hogy a ki nem mondottban (meg nem mutatottban) sejtsünk rá az üzenetre – mindez egykor az európai film találmánya volt, erre tanította a néző szemét. A mai globális mozi (és tévé) már nem törődik ezzel a finomkodó kacattal: lényegretörő, csak azt mutatja, ami ott/akkor valamiért fontos, ami nem az, már nincs is a látómezőben. Mármost, aki nem tanulja meg, hogy a moziban ott kell a nagy dolgokat eldöntő apróságokat keresni, ahol az nem látszik, ahol nem beszélnek róla, ahol valami hiányzik, az az életben is pofára fog esni. Nem most, majd egyszer, ha kijön a tévéfilmek droghatásából. Visszafejlesztett képességeink hiányáért a valóságban drágán fogunk fizetni.
Így fordulhat elő, hogy a világ leginkább plurális értékvilágában, az amerikai kultúrában a mozipiacon majdnem kizárólag csak amerikai, azon belül pedig a mainstream filmek élhetnek meg. Így például a Jessica Lange és Annin Müller-Stahl által játszott Music Box (rendezte: Costa Gavras) – bár cseppet sem volt B-movie, mégis megmaradt a periférián, mert nem a fősodor mese- és képvilágát használta. (A példát csak azért említem, mert ez volt az első eset, amiből nyilvános vita támadt a filmkészítők, stúdiók és forgalmazók között.) Ami azt jelenti, hogy csak a leegyszerűsített pszicho-sztorik, akciótörténetek tudnak áttömi a közönséghez, mert a publikum arra van kondicionálva. Elég volt pár évtized és olyan generáció ül a nézőtéren, amely számára már egyszerűen érthetetlen – azaz unalmas – egy emberi történet.
Vagyis: a közönség ízlése teljesen uniformizálódott, és ez ma már az amerikai filmgyártásnak is akadálya. A globális tévé megjelenése a befogadást még inkább ebbe a monokulturális irányba fogja torzítani. Miközben e sorokat írom, megjelent az Európai Unió újabb kulturális értékeket védő rendelettervezete, melyben a film- és tévéipar számára komoly védővámokat akar bevezetni, az amerikai és az égi csatornák ellen a kvóták megszigorítását helyezi kilátásba. Mivel ez csak terv, amit végig kell futtatni az egész EU bürokrácián, az összes kormánynak és parlamentnek el kell fogadnia, és mivel az USA keményen tiltakozik a WTO (World Trade Organisation) szabadkereskedelmi szabályainak megszegése ellen – az angol The Economist némi iróniával jegyzi meg, hogy majd meglátjuk, marad-e belőle valami a faragási folyamat végére. Pedig a javaslat kidolgozói tudják mit beszélnek, hiszen korábban sikerült elérniük, hogy a világkereskedelmi megállapodásból kivegyék a kultúra – így a film, tévé, videó – termékeit. De hát a törvényeket értelmezik, és amerikai olvasatban jobb, ha a piac dönt arról, ki mit szeressen, mint ha kvótákkal tereljük a jónépet. Ami papírforma szerint igaz is. Csakhogy ma már nincs plurális piac: a beetetett publikum, mint a drogos áll sorba az etetőnél újabb és újabb adag szérumért: ugyanabból, ugyanúgy, vagy még jobban, csak abból legyen.
Könnyű dolga lesz Rupert Murdochnak, ha egyszer az európai tévé és videópiacot akarja lenyelni: minden elő van készítve, azt a pár megszállottat, aki még ellenáll, békén is lehet hagyni: ki törődik a dilisekkel?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=252 |
