Várkonyi Tibor
A TF 1-et, a vezető francia állami tévécsatornát évtizede privatizálták, egy építőipari óriáskonszern kezébe került. Mostanra kitört a botrány: a kereskedelmi tévében nemcsak a reklámmal üzleteltek, hanem a hírekkel is.
Viharok dúlják föl a nevezetes párizsi TF 1, a mindeddig vezető francia televízió-csatorna hazatáját. Európa egyik leghíresebb és legnagyobb magántévéjének tulajdonosait és vezetőit vizsgálóbírók hallgatják ki. Rendőri nyomozás folyik ellenük korrupció, megvesztegetés, gazdasági bűntett vádjával. Azt gyanítják, hogy visszaéltek a képernyő hatalmával; a népszerűséget nyerészkedésre használták föl.
Holott a tulajdonosnak erre nem volna semmi szüksége. Franciaország egyik leggazdagabb embere: betonkirály, építési vállalkozó. Milliárdos vagyon tulajdonosa, ott van az egész világon. Még Magyarországon is. Budapesten, a Rákóczi út és az Akácfa utca sarkán ő építette föl a kérkedő kivitelű üzletpalotát, de ugyanúgy ott van Afrikában, a tengerentúlon, a neve márka. A Bouygues-család nem egészen egy évtizede vette meg a TF 1 csatornát, amidőn más vállalkozóknak (újságtrösztök gazdáinak, nagy hirdetési cégeknek) beletörött a bicskájuk. És az építési birodalmak mellett is többszáz millió frank tiszta hasznot húzott ki belőle. Amin most rajtaveszt a kapzsiság, a soha nem elég hajszolása.
Valóságos tévé-forradalmat jelentett, amikor még Mitterrand szocialista kormányzata elhatározta, hogy elsősorban politikai okokból, a többszínűség és a szabad vállalkozás jegyében privatizálja a három állami csatorna egyikét. És nem is akármelyiket. A legnézettebbet, a legnépszerűbbet, az „egyest”. Mindig az volt a vezető. Az övéi voltak a legnagyobb sztárok a hírszolgáltatásban, a szórakoztató varieté műsorokban, a népszerű vetélkedőkben egyaránt. A hirdetési bevételekből dőlt hozzá a pénz.
Bouygues banánhéjon csúszott el, szinte jelentéktelenségen. Lebukott Lyon aranyifjú üzletembere, a kikezdhetetlennek hitt polgármester veje, Pierre Botton. Gyógyszergyárakat menedzselt, és azt hitte, minden eszköz megengedett. Reklámcélokból sztárokat hívott meg luxusutazásokra, partikra. Köztük Patrick Poivre d’Arvort, az egyes csatorna szuperprofi híradó műsorvezetőjét, a hasonlíthatatlant, akinek a neve olyannyira fogalom lett, hogy egész Franciaország csak PPDA-nak hívja. Miatta kapcsolták be csaknem húsz éven át este nyolckor a készüléket. Eszköztelen, természetes, minden csalafintaság nélkül, csak egyéniségének varázsával vonzza a nézőket. Nos, kiderült, hogy PPDA is Botton eszköze volt. Jóllehet sztárgázsija az egekbe szökött, zokszó nélkül elfogadta az ingyen repülőjegyeket, a szállodaköltségeket, a fejedelmi ellátást. Csak hogy Botton társaságában láthassák.
A nagyszabású korrupciós Botton-per mellékágaként PPDA is a vádlottak padjára került „orgazdaság” gyanújával. Hosszú bizonyítási eljárás után a lyoni bíróság tizenöt hónapi fölfüggesztett börtönbüntetést és 200 000 frank pénzbírságot rótt ki rá. Mint „büntetett előéletűnek” átmenetileg el kellett tűnnie a képernyőről is. Számára igazán ez volt az elviselhetetlen. Mitterrand halálakor jelentkezett; csak nem gondolják, hogy ez a híradó nélküle megy majd le! De a szerkesztőség, amely amúgy sem kedvelte soha, leszavazta: aki bűnös, bűnhődjék.
Eddig a Bouygues, a TF 1 tulajdonosa csak közvetve volt érintve a Botton-bűnperben, mint a jogerősen elítélt PPDA munkáltatója. Csakhamar kiderült azonban, hogy sokkal többről van szó. A cégalapító igazi betonkirály, Francis Bouygues néhány hónapja meghalt, az óriásvállalkozást örököse és fia, Martin Bouygues vette át. Nos, bizonyítást nyert, hogy a bajbajutott, fülig eladósodott Bostonnak, az építési cég illegálisan, az adótörvények áthágásával kétmillió frankot utalt át egy svájci bankszámlára, maga is bűnrészes. A többi részletet a Franciaországban igen serény, szívósan dolgozó és könyörtelen vizsgálóbírák derítették ki, nem éppen a TF 1 érdemére.
A kereskedelmi csatorna riportot sugárzott az agg és hiú elefántcsontparti elnökről, aki 1958-ban Párizsban maga is De Gaulle tábornok minisztere volt. A riport nem tetszett az államfőnek, új újságírót és új műsort kért. Megkapta. Határtalan dicséretet, hízelgést. Cserébe Elefántcsontpart kormánya a Bouygues-gal kötött szerződést az ország valamennyi vízépítési munkájának elvégzésére. Ugyanez történt meg Gabonban is. Ahol Omar Bongo elnök az „imidzsért” cserébe szintén milliárdokért rendelt cementet. Végül – de ki tudja hány ilyen van még –, II. Hasszán marokkói királlyal készült ötvenkét perces, az uralkodót a mennyekbe emelő interjú, amelynek ellenszolgáltatása az agadiri repülőtér fölépítése volt. A nagy üzlet tehát nem csupán a busás hirdetési bevételt hozó TF 1 csatorna birtoklása volt, hanem mintegy ennek hozadékaként az építési vállalkozás példátlan fölvirágzása is.
Noha minden részlet nem volt még ismert, a tévészerkesztőség megszimatolta, hogy valami nem stimmel. Növekedett a belső rossz hangulat, a feszültség, amelyet amúgyis szított a sztárgázsik egyenlőtlensége. Kis botrányok is kiszivárogtak. Claire Chazal, a bájos híradós műsorvezető, aki hétvégeken, péntek estétől vasárnapig helyettesítette a képernyőn a csak négy napig dolgozó PPDA-t, mind jobban kikerekedett, majd átmenetileg eltűnt: gyermeket szült. Híre kelt, hogy a csecsemő atyja maga PPDA. Franciaországban ez ugyan nem újság, mert a magánélet szent, de csak nyomot hagyott a hangulaton. Lassan elpártoltak a csatornától a nagy nevek: Bernard Pivot, a hasonlíthatatlan irodalmi műsorok zseniális szerkesztője és műsorvezetője, Michèle Cotta, az egyik legtájékozottabb politikai kommentátor és mások visszapártoltak az állami csatornákhoz. A TF 1 halványodni kezdett. Nézettsége csökkent éppen a két közszolgálati adó, a France 2 és a France 3 javára, és noha előnyét éppen nagyüzemi és profi jellege miatt megőrizte, mind kisebb rész jut neki a tévépiacon.
És ennek egyszerre politikai jelentősége is lett. A privatizációs koncesszió az idén áprilisban jár le. Ekkor kell döntenie a legfelsőbb szervnek, az Audiovizuális Főtanácsnak (CSA), hogy a működtetési engedélyt továbbra is a Bouygues kapja-e meg, netán elveszik tőle vagy kényszerből társítják-e más vállalkozásokkal, a régóta pályázó sajtó és hirdetési trösztökkel. A CSA, ellentétben a nálunk most életbelépő médiatörvénnyel, mentes minden pártpolitikai befolyástól. Legalábbis közvetlenül. Tagjait egyharmad-egyharmad arányban a köztársasági elnök, a nemzetgyűlés, illetve a szenátus elnöke jelöli, így a politikai szándék áttételesen mégis érvényesül. Tavaly májusig az államfő szocialista volt, a két törvényhozási elnök viszont konzervatív. Sok múlik a CSA jelenlegi elnökén, Hervé Bourges-on, aki Mitterrand-nak volt a bizalmasa; mellesleg az egyik legelismertebb audiovizuális szakember, aki a privatizálás előtt fölvirágoztatta a TV 1-et annak elnökeként; neki köszönhette Bouygues is, hogy vezető csatornát kapott.
Nos, az a föltételezés, hogy áprilisban teljesen el nem veszik ugyan Bouygues-tól a TF 1-et, de nem is hagyják meg kizárólagos tulajdonában. A botrányok, törvénytelenségek hatásaként osztozkodnia kell majd más partnerekkel, így netán kiküszöbölődik az egyoldalú üzleti befolyás. Addig persze ádáz lesz a harc, így ez az eredmény is bizonytalan, a befolyások és ellen-befolyások érvényesülnek. Bouygues máris politikai ellentámadásba ment át. Természetesen ártatlanságát hangoztatja, áldozatnak tűnteti föl magát. Vele szemben – állítja – Chirac jelenlegi köztársasági elnök bosszúja érvényesül. Mert annakidején, igaz, rossz politikai szimattal, Bouygues azt hitte, hogy Chirac bukott ember, és a tavalyi elnökválasztási hadjáratban Edouard Balladur miniszterelnökre tett, aki viszont rajtavesztett. A betonkirály szerint az államfő ezt fizeti most vissza.
Annyi tény, hogy a tévécsatornák privatizálása kényes művelet, akár kommunikációs szakember kezébe kerül egy-egy volt állami hálózat, akár egyéb ipari vagy kereskedelmi vállalkozóéba. Kényes, mert a hirdetési bevételek hajszolásán túl, az igények csökkenését meghaladóan nem csupán az a veszély, hogy a néző kárára érezhetően csökken a színvonal. Mint Bouygues esete is mutatja, szóhoz juthatnak a tévén túllépő profit megfontolások. A pénzcsinálóknak, és a TF 1-en kívül más országok példája is ezt mutatja, a televízió legtöbbször csak eszköz, mintegy kiegészítő egyéb üzleti elképzelésekhez.
Íme, itt a még frissebb és még szemléletesebb példa. Néhány hete csaknem háború tört ki Törökország és Görögország között egy kis lakatlan sziklasziget birtoklása miatt. Utóbb kiderült, hogy a konfliktus azzal kezdődött, egy törők magántévé riportere megjelent a szigeten, kitépte a görög zászlót és helyébe a törököt tűzte ki. Este a kép adásba ment. A kereskedelmi tévé tulajdonosa a radikálisan nacionalista Hürriyet című újság gazdája, mellesleg fegyverkereskedő. Mit neki háború, NATO-válság, ha nem csupán föltüzelt tévénézők állnak mögé, hanem a fegyverüzlet is busás hasznot hoz. Ehhez képest a Bouygues, a TF 1 botránya igazán ártatlan gyermekjáték...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=251 |
