Ardai Zoltán
Úton vagyunk a Csodák Udvarának gigant-techno változata felé. Csak bábok lehetünk benne, nyüszögő hüvelykmatyik.
A púpos harangozó Párizsa a Csodák Udvarával, vagy az a Londontenyészet, ahonnét a koldusból lett királyfi eredt, és egyáltalán, az őstípusú metropolis (városrengeteg) a maga fokozottan tűzveszélyes, hányadékos és pisás jellegével hosszú utóéletet élt, míg a 19. század modernitása hadba nem szállt ellene is. Ezen a terepen építészek roptattak az élre, mindinkább áthatva a 20. századi városiságról szövődő, előzetes ábrándokkal. Valódi látnoki erőnek sem voltak híján, de százévnyi távlathoz mégsem lehetett az elég. Most már, túl Le Corbusier, Nervi, Niemeyer reményein is, útban vagyunk ama 21. századi globális metropolis felé, amely giganttechno változatban újjáteremti majd a Csodák Udvarát. Oféliásan bolyongó új Alice-eknek, rekedten mormogó új Kis Hercegeknek, artikulálatlanul nyüszögő új Hüvelyk Matyiknak valót. Építész többé nem szab irányt, de senki. Nem mintha látnokoknak, vízióknak ne lennénk továbbra is bőviben. Aminek búcsút mondtunk, az csupán a kívánalmak és próféciák egysége; víziókon nemsokára csakis szorongásos kényszerképzeteket értünk majd. Minek is türtőztetnénk már magunkat; szóval a selva elfogy, Afrika végképp lerágott csont lesz, Szibéria jelenti majd az óriáspolis elővárosi ősparkját. Európa és Észak-Amerika kontinentális subwayhálózatokat alakít ki, a partokról kijárókkal a tengeralatti bunkervilágba. Meg néhány billió patkánnyal persze, de az ide leszorult lakossági hányad táplálkozását pusztán ez még nem oldhatja meg, a képzelet tehát tovább szárnyal a hangulatos folyosókon. És odafönt? Egyes kék égfoltokon át verőfénynyalábok is pöttyözgetik a Földet; az ilyen helyeken popzenés Disneylandek működnek, a John Waters-féle hús-vér marionettfigurák kissé elszíneződött, továbbromlott éltű telephelyei. Máskülönben természetesen zöldes ködbe süpped megannyi tájék; egykor napfürdette hangárok rozsdás hodályokként visszhangzanak az érdekesebbnél érdekesebb bandaharcoktól, de a tengerekre telepített úszó építményláncokon még mámorítóbb események zajlanak majd szakadatlan. Ködös utak. Marcel Carné ilyen című filmjéhez Trauner Sándor tervezte azt a dokkvidéki díszletlabirintust, amely mai szemmel az 1938-ban befejezett építkezések közül világviszonylatban a leginkább előremutatónak tetszik. Ez a téralakzat a nyolcvanas években Beineix-nél újult meg, színesbe fordított, továbbstilizált változatban. A Holdfény a kanálisban óta a franciaság még messzebbre jutott ebben a nemzeti lendületű, de egyetemes irányú világítástechnikai és ácsmunkában. Bár gátat túrt föl ezer vakond, Jeunet és Caro filmjei átnövesztették a Le Havre-i szerkesztményt a nagy vizeken, egészen a Szárnyas fejvadász és a Menekülés New Yorkból parázsló rommezejéig és a Brazil berregő épülettömegéig. Időközben csak a szerelmespárok vesztek ki a mind téresebb roncstelepről, értük pedig nem kár. Mert férfi-nő: az mindegy, ellenben egy gyerekcsapat, meg egy mikulásfalka, ha dögös helyen találkoznak, miként az Elveszett gyermekek városában, felülmúlhatatlan szeretők. Előbbieknek szemefehérje csillogó újporcelán, szembogaruk mint erdei apróvadaké. Tekintetük a hím- vagy némbermikulásra tapad. Az kiszökken vattái alól, és nemhiába. Gyík-varjú-miegyéb képű, egy-három- vagy nyolclábú, elgyurmásodott testű emberek a mikulások. Van sok gépezetük, vezetékük, nekik dolgozik a legvaracskosabb hátú mechanikus bolha. És övék a terep, a nyirkos óriásvurstli, az örök éjbe borult, vereslőn füstölgő Újvelence. Az arányosság csodái, a kis gyermekek bizony, hogy megannyi jó bőr, jószagú, zsenge husi, friss még a szervezetük, finoman kordul a böffentésük, tiszta nyál csordul ki piros szácskájuk végén. A kisfiú- és lánykaszájacska sötét éjjel is rózsa a neonouvelle filmkreátoroknak, minta a szépségiparnak, de nem esküsznek másra a mikulások sem. Az összesintérkedett kölykökből üde életet szipókáznak és romlást lehelnek vissza. Alapjában kölcsönös a kéjviszony. A kicsinyek a járókán túllépve abbahagyják a vonítást és otthonosan közlekednek a kénesen villódzó effektus-tumultusban. Mert bódítón közvetlen ám a hangulat. Bovaryné, Kareninné nem is álmodtak ilyet, spongyát, maltert poraikra. Elvétve felbukkannak értelmes arcredőzetű felnőttek is, de velük vérbeli gyerek szóba sem áll, végtére ilyen alakoknak nincs köze a fontos történésekhez, melyekből a földi lét szédülete megismerhető. A földi léthez méltó mikuláskorúnak legalábbis ólomszín bőre és ablakperemnyi szája kell, hogy legyen, máskülönben egyetlen kacér pillantást sem kap, sem öcsitől, sem csöpitől. A mikulások piszok fölényes sármmal élik világukat, sáskaarccal vagy fintorgó gumifejjel, rengő barnasörhassal, földigcsüngő seggszőrrel ők itt a legnagyobb vagányok, vakogva, rángva is ők az utolérhetetlen táncosok. A porontyok ugyan végül illedelmesen, a meseműfaj ódon etikettjének engedve kisiklanak a csapdából, néhány ladikon maguk mögött hagyják a miazmás televényt, de tiszta sor, hogy alig egy órácskát békén evezgetve máris vissza fognak vágyni oda. Édeni vadon az. Testeknek összecsúszni fölösleges ottan, dagályos túlzás volna, már a levegő is merő bacchanália. Belenyalunk egymás közt a rőt ködbe valamelyik sikátorsarkon és felzokogva elélvezünk, gyerek bekakil, mi is, míg bársonyleplek lengenek üszkös falakról és hegedűk sírnak folyvást, igen, a nagy Badalamenti mélyen értő muzsikája. Jeunet és Caro bábuk helyett eleven színészekkel operáló bábmozija korábban nem volt ilyen begerjedt; a Delicatessen szuggesztióját még riasztó művészhumor járta át, azóta a szerzők megértették, hogy a néző felé ölelő kart kell tárniuk, rávezetve arra, amire vágyik, a jövendő szeretetére. Az igaz alkotás felkészít, ráhangol, szórakoztat – és elsőrendű színes nyersanyaggal készül: íme a vidám tudomány, amihez egyeseknek, például a brit bábhorrorcsináló Quay-fivéreknek reménytelenül nehéz a feje. A Quay-iskolakörhöz tartozó Dave Borthwick Hüvelyk Matyi (Tom Thumb)-víziója, amelyet Magyarországon először a ‘95-ös Mediawave-fesztivál keretében vetítettek, majd a Titanic-sorozaton volt látható, szellemi tartását illetően valahol félúton áll a Quay-ek nyelvszántó pszeudo-mesécskéi és a Jeunet–Caro-féle mozi között. Többnyire sötét, mégis csillogó színekben játszó, szemnek kellemessé glancolt, takaros mesefilm, részben emberi, részben pedig gyúrt, illetve összebarkácsolt szereplőkkel; az utóbbiak a jobblelkűek. Sajnálni vagyunk kénytelenek egy festett fércalkatrészekből világra förmedt csigás csótánysármányt, amint szelíden kimúlik; ez az addig fürgén cserregő lény a legszebb Quay-daraboknak is díszére vált volna. Amikor a szopottgombóc-fejű Tomot kísérgeti, nehéz nem fontolóra venni, hogy talán fel kéne robbantani néhány édes hidrogénbombával azt a világot, amelyben ilyenek mászkálnak, Tommal meg magunkkal együtt. Csakhogy, mint tudjuk, ilyen bombák sajnos nem végeznek a teljes élővilággal; a mutációk beláthatatlanok, a Földtekét magát kéne szilánkokká röpíteni. Lám, milyen ordas eszmékhez taszít rögtön, ha letérünk a Gaumont- vagy Warner-produkciók elvi alapjáról, és mocskos independenteket nézőnk. Jeunet és Caro bolhája veszett nagyot csíp ugyan, de toleranciára nevel. Azért Borthwick is figyelmeztet, egy vacsorajelenettel: a tál mozgó, ficánkoló húsocskákkal van teli, a bácsi eszi, de egy óvatlan pillanatban a kétes húsocskák agresszívabbjai a földre ugranak, szertemásznak. Clive Barker egyik, magyarul Kárhozat címmel megjelent beszélyében szakadozott ilyen cafatokra a sarokba szorított Gonosz: fiúk, hát érdemes volt? Különben Borthwicknél többnyire rovaron élnek az emberek, akik már csak nyögésekben, gurgulahangokban tudnak megszólalni. Valami nagy pince az egész filmbeli város, a falakon-járdákon, a koporsószerű szobákban mindenütt fekete bogarak surrognak. A pinceváros alpincerendszerekből áll. Magaslati ékessége egy fényes hightech üzem, amely viszont a legrosszabbak kezében van és jó néven nem vehető célokat szolgál. Az elrabolt Hüvelyk Matyi először még kijut a veszélyes nagycsarnokból, lecsúszik az üzem párás huggyantójába, vagy mibe, ahol jóbarátokra bukkan, ők hazasegítik. Idővel azonban Carlo papát megöli egy ivócimbora, és Matyi, a kedvesség követe, visszakerül a Gép torkába. Mármost azért Matyi sem annyira szívderítő ám, de mindegy, mert egyébként sem nagyon kell ide kedvesség. Jobb lenne végezni már, ha lehet, vélnénk pogány vigyorral; mi odaleszünk, de Szókratész valóban élt. E szakrális pillanatban Borthwick kék eget, bodri felhőket mutat elő. Mórstílű, fehér toronyszobában a kisimult arcú, borotvált papa és a szintúgy tiszta inget viselő mama a parányi szülött fölé hajolnak. A szoba felhőmintás tapétáján egyszercsak mégis meglátni néhány bogarat: körbeállnak, mint az Európa-ház csillagai. És megáll az idő, a végtelenben járunk álmodón.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 17-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=25 |
