Láttuk még

Kiképzés

Köves Gábor

Denzel Washington filmjei már egy ideje másról sem szólnak, mint Denzel Washingtonról. A Kiképzés is róla szól, Denzel újra önmaga lovas szobrát alakítja, s ezen az sem változtat, hogy isten helyett most az ördögöt játssza. El kell ismerni, profi a pasas, a megveszekedett gonosz zsaru szerepében ugyanolyan jó ripacs, mint amilyen a megvénült Pacino szokott lenni, azzal a különbséggel, hogy jóval kevesebb pátosszal csinálja, mint szaktársa. Washington a film első percétől az utolsóig uralja a pályát, s mint aki tisztában van vele, hogy ezt a csatát most nem lehet a tisztességes színjátszás fegyvereivel megnyerni, végigbohóckodja a filmet. Egy „komoly” szerepben komolytalankodik, egyszerre gengszter és bonviván, táncoskomikus és tragikus hős, s mint ilyen, John Woo agyonstilizált hősfiguráira emlékeztet. A Kiképzést kétszereplős drámának tervezték, one-man-show lett belőle. Történik ugyan némi próbálkozás a korrupt rendőróriás mellé rendelt tanítvány játékba hozására, de a kísérlet sosem sikeres. Hogy Ethan Hawke a gyenge színész, vagy hogy eleve nem nyerhetett, nehéz eldönteni. Ő mindenesetre komolyan veszi a szerepét, őszinte meggyőződéssel ráncolja a homlokát és tekintetét – melyben ritkán csillan fel az értelem szikrája – megacélozva állja az elkerülhetetlen golyózáport. Sidney Lumet Serpicójának anno még évekbe tellett, hogy minden illúzióját elveszítse, a Kiképzés fiatal zsarujának ehhez már egyetlen munkanap is elegendőnek bizonyul. Ha akarom, az idők szavát olvasom ki ebből, ha akarom, a forgatókönyvíró realitásérzékének korlátoltságát.