Báron György
Tim Robbins nem tartozik Hollywood legragyogóbb csillagai közé, értve ez alatt, hogy ha filmsztárra gondol valaki, kizárt, hogy elsőnek az ő neve jutna eszébe – pedig a mai amerikai mozi egyik legnagyobb színésze. Laza, fanyar és intellektuális, hiányzik belőle mindaz a görcs és túljátszás, ami a mindenható „módszer” emlőin nevelkedett legjobb filmszínészek játékát is időnként élvezhetetlenné teszi. Igaz, tehetsége kibontásához, mint mindenkiéhez, rendező kell: a Terry Jones rendezte Eric, a vikingben, majd Altman két filmjében, A rövidre vágvában, s korábban A játékosban zseniális volt, utóbbi a hollywoodi „hazugság-piac” (Brecht) metsző kritikáját nyújtotta. Robbins, a színész, akárcsak Altman, egyszerre van „bent” és „kint”, ettől és csak ettől nem ő a legnagyobb sztár, inkább amolyan európai színészalkat, kétkedő, kritikus, elemző.
Talán ezért akar makacsul filmeket rendezni. Rosszabbakat, sokkal rosszabbakat, mint amilyenekben szerepel: banálisakat, érzelgőseket, dilettánsakat, amelyeket lelkes – és kitűnő – kollégái-barátai-családtagjai próbálnak kétségbeesett igyekezettel menteni. Szegény Susan Sarandon és Sean Penn folyvást szenvedett a viszolyogtató Menst meg, Uram halálcellájában. Sarandon, tehetséges színész-feleség a férje mellé állt a legfrissebb Robbins-opusban is, amely a (franciából átvett) magyar keresztségben a Broadway 39. utca címet kapta.
Robbins intellektuális színész, talán ezért rendez tézisfilmeket. Bár újabb munkája, szemben a könnyes Ments meg, Urammal, musical comedy, igazából a szocreál termelési operettekre hajaz. Míg az előző opusban a halálbüntetés-ellenes liga (egyébként helyes és tiszteletreméltó) tevékenységéhez szállított propagandaanyagot, most a baloldali színházi szakszervezeteket támogatja meg, élesen kikelve a harmincas évek kommunistaellenes hisztériája ellen (amúgy okkal). Vagyis a legrosszabbat teszi, amit a művészetben tehet: a mondanivalót illusztrálja. Nem mentség, inkább csak ront a helyzeten, hogy ezúttal fantasztikus téma kerül a kezei közé – s észre sem veszi. A harmincas évek derekán járunk, a New York-i Szövetségi Színházban (ebből lesz majd a legendás Mercury Theatre), ahol egy izgága fickó, bizonyos Orson Welles a Faustot próbálja. Nos, Orson élettörténete száz évig eltartana egy stúdiót, ha a jogait megvásárolnák, soha többé nem kéne forgatókönyvre költeniük. Írországban 18 évesen azt füllenti, ő Amerika legnépszerűbb Shakespeare-színésze, később a Broadway-n megrendezi feketékkel a voodoo-Macbethet, majd az átírt és a fasiszta Olaszországba áthelyezett Julius Caesart, aztán pánikba ejti egész Amerikát egy rádiójátékkal – s még csak az életút kezdetén tartunk, még meg sem rendezte első filmjét. Robbinst azonban Orson Welles nem érdekli, miként a többi valódi szereplő – Rockefeller, Rivera, Houseman, Brecht – sem, illetve utóbbi annyiban, hogy a politmusicalját láthatóan Brecht szelleme hatotta át, pontosabban a módszere: ahogy a játék songokkal-táncokkal keveredik. Brechtet Orson is nagyra tartotta, büszke volt rá, hogy egy bostoni rendezését háromszor nézte meg – nos, Robbins filmjéről együtt fordulnának ki, s bevetnék magukat a legközelebbi kocsmába, van épp elég a Broadway 39. utca környékén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2495 |
