Kulcsszavak:
Karátson Gábor
Buster Keatont a legnagyobbak közt kell számontartanunk, amilyen Leonardo da Vinci vagy Rembrandt. Ennek a mi artistánknak léttörténeti jelentősége van.
Kandinszkijék kerékpározni szerettek, A Klee házaspár – Paul és Lily – gyalogolni.
Paul még azt sem engedte meg, hogy a telefont hozzájuk bevezessék.
– Das Teufelspack kommt nicht ins Haus – mondta Lilynek.
– Az ördögadta fajzat nem fogja a lábát a lakásba betenni.
Lily hosszas könyörgésére végül is a mosókonyhába azért bedughatta a csörgőkígyó a fejét.
Vaszilij szeretett moziba járni, Paul nemigen.
Még a burleszket, a némafilmet, azt kedvelte azért. Egyébként azonban az volt a véleménye: ha majd a mozi is igazi művészetté válik, az sem fog érdekelni senkit se már. A többi művészet itt van a legszebb kifejlettség állapotában, s a kutyának sem kellenek.
Klee, a nagy tévedhetetlen, ezúttal tévesen ítélte meg a helyzetet. Nem a régi művészetekét, hanem a filmét.
A film hőskorában, a némafilm idején a technikai helyzet még éppen megengedte – s egyúttal lehetővé is tette –, hogy a magányos ember a maga fogyatékos furfangjával, a véletlen segítségével valahogyan úrrá legyen rajta.
A Buster Keaton eszkábái – hisz róla beszélünk – mind erre a kicselezésre mennek ki: egy alapvetően (a dolog lényegénél fogva) dilettáns (magához ehhez az egészhez nem értő hős lélegzetelállító állhatatossággal fut helyt) helytállásáról szó sem lehet az összeomlás rázkódó rohanatában, kivéve azokat az ünnepélyes pillanatokat, amikor pontosan erre megy ki a dolog, amikor a magányos hős a süllyedő csónak (süllyedő hajó, süllyedő gépkocsi) orrában vagy farában áll mozdulatlanul – esetleg magához ölelve ugyanolyan mozdulatlan szerelmét –, mintha csak erre a jelenetre készült volna egész életében – fut helyt tehát (mert mire jut azzal is) a folyton kedvezőtlen körülmények zűrzavarában.
Ez az egyvalaki világtörténelmi hős; Buster Keaton, és éppen ma, még csak száz éves.
Mondtam 1995. október 4-én a Toldi moziban, abból az alkalomból, hogy (megtisztelő módon) én vezethettem be Keaton filmjeinek vetítését.
*
BK nem technikaellenes. A technikai világállapotban kitérni sem tudhat a technika elől. Arra sem lát reményt, hogy e világállapotot belülről megváltoztassa, erre nem is törekszik, elvégre ő maga – művészete – sem más, mint ez a helyzet; BK egyszerűen művészetét gyakorolja.
A Frigo, a mesterlövész bevezető képsorainak deszkákból és zsinórból összetákolt találatjelző szerkezete – nélkülözhetetlen alkotórésze még egy kutya is – valójában önálló jogú műalkotás. A maga bárdolatlan trükkösségében már csak azért is gyönyörű, mert működésében ismerkedünk meg vele. Egyetlen funkciója, hogy minden egyes lövésnél telitalálatot jelezzen ennek a nyeszlett kis embernek, aki valójában magát a céltáblát sem képes eltalálni.
Ha a művészettörténet nem egyszerűen kategóriák szerint osztana be mindent, ha valamikor szintén létrehozott volna magának egy találatjelző készüléket, ez a keatoni szerkentyű ugyanolyan nevezetes volna, mint Joseph Beuys vagy Marcel Duchamp konstrukciói; ugyanolyan allegóriája a technikai világhelyzetnek, mint Leonardo da Vinci „találmányai” (amelyeknek végső komolysága szintén nem a hasznosságra, hanem a megjelenítésre irányul).
Az különbözteti meg tőlük, hogy BK a maga találmánysorozatában végig meghatározó szerepet adott a véletlennek.
*
A véletlen volt a kedvence.
A forgatásain is, amíg még maga rendezhette a filmjeit, amelyeknek egyszemélyben volt rendezője s hőse. Egyszer egy domb tövében szundikált a stáb. S ő, észrevéve, mi közeledik a domb mögött (mi van elúszóban mögötte), fölkiáltott:
– Micsoda gyönyörű felhő! Forgatás!
*
Mondják, színészt is a véletlen faragott belőle. Ő maga legalábbis így mesélte.
Így írja le valamelyik életrajzírója, már nem tudom hol. Lehet, hogy az évek során magam is tovább színeztem magamban a dolgot: annyira szeretem mesélni ezt a történetet.
Szülei vándorszínészek voltak. Megérkeztek valamely kisvárosba, az emeleten vettek ki szobát. Elindultak, hogy szemrevételezzenek bizonyos csűrt, ahol majd sor kerülne a vaudeville előadásra.
A kisfiú otthon maradt, a kertben; a házinéni mángorolt. E figyelemreméltó művelet a kisfiút igen érdekelte. Ott állt, bámulta a dogot. Azután bedugta az ujját a henger alá.
Később majd így fogja mesélni:
– Ez a pillanat csinált művészt belőlem. Az a rettenetes fájdalom, hogy ott állok, látom, mi van, és mégsem tudok mit csinálni, nem lehet segíteni rajtam.
Attól a gyermeküvöltéstől a házinéni majd elájult. A szülők után sietett; rohanva érkeztek vissza; Joe Keaton csavarhúzót kért, szétszedte a mángorlót. (Abból a mutatóujjból rendes ujj már sohasem lett; olyan lapított maradt a vége.)
Fölvitték a gyermeket a szobába, ágyba dugták. Tartsa a magasba az ujját, akkor nem fog annyira fájni. Elindultak újra megnézni a csűrt.
A gyermek elaludt; karja lehanyatlott; a fájdalom, egészen élessé válva, fölébresztette újra.
Kibújt az ágyból, leszaladt a kertbe.
A házinéni nincs sehol, a kert tele gyönyörű körtefákkal. Gyönyörű körték mosolyognak alá a gyönyörű gyermekre, elérhetetlen, gyönyörű magasságból.
Fölvett egy követ, földobta, leütni csak egyet. A kő fölment, de vissza nem jött.
Mi történhetett azzal a kővel?
Egyszercsak visszajött. A szeme sarkában találta el, az orra tövénél.
Egész arcát elöntötte a vér.
Fülsiketítő visítás, s a házinéni újra ott volt. Azt hitte, szemevilágát vesztette a kicsi. Utána a szülőknek, ismét!
Került orvos is most már: kiderült, nincs nagyobb baj.
Mondja Keatonné, neki ebből elég. Ő nem megy már csűrt nézni. Ebben a városban nem lesz vaudeville.
Az orvos: hogy ő azt nem bírja ki. Inkább majd álomba szenderítjük ezt a kisfiút.
Édes tejjel adták be az altatót: elszunnyadt szegényke.
A nap már délutánba hajlott. Harmadik útjuk harmadán, megint a csűr felé, kis sárga foltot láttak az égen; mit érdekelte őket! Megvolt a csűr, kezdődött az előadás. A vége felé jártak már, a hölgyek a szemüket törölgették, az urak a torkukat köszörülték, amikor berohan valaki a nézőtérre:
– Everybody take shelter! Pad alá! Itt a hurrikán!
A csűr oda. Vonyító forgás a padok fölött.
A gyermek! Myra és Joe egymásra mered a pad alatt.
Hol görnyedezve rohannak, hol hasra vetik magukat: így törnek utat maguknak a ház felé. S valóban, látniuk kell: a tetőszerkezet sehol. A kapu sem nyílik, ahogyan szívóhatásával a légörvény már megint ott jár a fejük fölött. Azután enged a kilincs, bezuhannak az előtérbe; főt, föl az emeletre; a szoba üres volt.
Joe a falakat méregeti, mintha ott valahol lehetne keresni a kisfiút.
Egy idegen lép be, karjában a gyerekkel.
– Ez a maguké?
– Igen – mondja Joe –, elismervényt adjak?
*
Ilyesmiket meséltem a vetítés előtt. Mándy Iván is ott ült a nézőtéren. Most ugyan „mindenki” ezt meséli, ezt az utolsó mozielőadást, hogy mennyire „bejött” Mándynak a „régi idők mozija” (neki volt hetedhét országban legkönnyebb halála), dehát azért csak megemlítem én is. Tudtam, mennyire szereti BK-t de azt nem, hogy harmadnapra, hajnalban, végképp elalszik csöndesen. Még beszélgettünk is kicsit az előcsarnokban, ahogy érkeztek a nézők.
Mi több, én voltam az is, aki jóelőre kikönyörögtem, a második film a Love Nest legyen, amit alig valaki ismer.
Három hatalmas céltábla áll a nyílt tengeren, 1 2 3. BK-t mint afféle hajótöröttet arrafelé sodorja a szél, egy szál csónakjában. Mit sem sejt abból, hogy ezeken kisvártatva célbalövést kezd majd gyakorolni egy távoli hadihajó. Fölkapaszkodik a 3-as tetejébe, onnan pecázgat.
Telitalálat veti széjjel a táblát, röpíti őt magát a magasba. Angyalbohócként evez karjaival, szakadozott, feketült Pierrot-ruhában.
Mindez csak álom, mint nyomban ki fog derülni, rugkapálásával BK a saját csónakja fenekére zuhan, amely sohasem keveredett tengeri kalandokba, ki sem futott soha a hazai stég alól.
Bátky János, Syracuse-ból, a Mándy amerikai fordítója meséli, ott ült mellette azon az estén:
– Hát igen... így röpülünk el mindannyian... – mondta halkan Mándy.
*
– Ott találtam rá, a harmadik utcában innen, ott játszott a porban – mutat ki fejével az idegen az ablakon.
Az édes tejtől, altatótól elaludt, de egyszercsak valami szörnyű csörgésre újra fölébredt. Az ablakhoz szaladt, kinyitotta, ki akart nézni, mi az; de akkor már ki is szippantotta a légvonat.
BK-nak ezt a történetet nemigen akarta elhinni senki. Egy újságkivágást hordott aztán magával: valakit a hurrikán ágyastul emelt ki a szobából, s a kertekben oly észrevétlen lágyan rakta le, hajnalban ébredt csak föl a madárcsivitelésre.
Ha el tud vinni egy ágyat, felnőttestül, egy kisfiút hogyne tudna elemelni!
De Myra azt mondta, ő nem lép színpadra soha többé, nem hagyja magára a gyermeket. Akkor éhen veszünk, mondta Joe. Megállapodtak abban, a kisfiú is ott lesz ezentúl mindig a színpadon.
Akkoriban vígjátékot adtak. A kisfiú szomorú arccal meredt maga elé; ez ellenállhatatlanul mulatságosnak bizonyult. Meg is tiltották neki, hogy akárcsak el is mosolyodjék. Tán meg is verte volna az öreg Joe. Ő, mondja BK, ha akarna sem tudna mosolyogni a kamera előtt.
Ami nyilván nem szó szerint igaz, s inkább a művészet és a valóság közti különbséget mutatja. Igenis láttam fölvételeket, amiken nevet: azok a fölvételek szinte ijesztők.
BK szomorú ábrázata nem maszk, hanem a maszk nélküli ember arca; a nevetés, az rajta a maszk. BK mozdulatlan (alig-alig moccanó) arca nem is az „íme az ember” arca nem azé, akire Pilátus – akárki – rámutat, hanem azé az emberé, aki maradéktalanul önmaga.
*
Habár hovatovább olyan látszatot kezdek ölteni, mint akinek a klasszikus kínai kultúra az a kályha, amelytől el tud indulni ebben a nagy tánciskolában, ezúttal is el szeretnék mesélni egy régi kínai történetet, annyira idetartozik.
BK a filmjeiben tudvalevőleg mindent maga csinált és mindent megcsinált. Ha az Our Hospitalityben (Isten hozta!) a sziklacsúcsról alázuhan egy fölülről zsebkendőnyinek látszó tóba, azt hihetnők, valójában egy próbababa zuhan ott, legrosszabb esetben a dubleur. Pedig hát nem; BK maga hull ott alá a mélybe.
Amikor a mozdonytöltő cső vízzuhataga hősünket odavágja a vasúti sínhez, elreped a nyakcsigolyája. De ez csak évek múltán derül ki valami orvosi vizsgálaton. Érdekes, mondja BK, nem tudtam, mitől fáj néha annyira a fejem.
Ugyancsak az Our Hospitalityben, a vége felé már hősünknek bele kell esnie (meredek lejtőn levágódó dreinából) egy tajtékzó hegyi folyóba. Hatalmas sziklatömbök közt rohan a víz, hogy – nem messze innen – vízesésként hulljon alá az iszonyú mélységbe (BK helyszínei mindig gyönyörűek); oda fog majd belengeni BK egy beszorult kőtélen, a vízben álló sziklafokról ugorva, hogy a vízzel együtt (a biztos halál felé) alácsapódó menyasszonyát (ezúttal valóban puszta bábut), a zuhatag derekán már, magához ölelje, visszalengjen vele a boldog házasságba.
A játék ezúttal a valóságban is, nyomban, komolyra fordult.
Nem számítottam arra, fogja mesélni később, hogy sem másfél méternyi tajték és hab alatt lélegezni, sem e hab színén úszni nem tudok.
Fuldokolt. Hiába kapkodott a kövekhez; a víz az artistát odább taszította, sebesen sodorta.
Az operatőrök természetesen utasítva voltak, bármi történik is, filmezni kell. Amit a közönség az Isten hozta végén láthat, csakugyan BK végveszedelme.
Ám közvetlenül a zuhatag fölött az ár egy lapos kőre kivetette.
– Filmeztétek? – ez volt az első szava, ahogy négykézláb álltából fölegyenesedett. S nem az, mint némelyek hinni szeretnék, hogy:
– Filmesztétika!
Habár ez filmesztétika volt, semmi kétség. BK a filmezésben már akkor is meglevő, azóta általánossá vált alapviszonyt megfordította. Az „igazi” moziban rákbeteg nőt látunk haldokolni, halljuk síkoltásait. Szívünk ugyan összeszorul a szánalomtól (vagy a borzalomtól), ám tudjuk azt is, hogy amit itt látunk, komédiázás. Ettől aztán előbb-utóbb bizonyos elkedvetlenedés fog el (talán csak tudat alatt): szó, ami szó, becsaptak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, ez a művészet. BK nem művésznek, hanem komédiásnak nevezte magát; ügyessége már-már emberfölötti; mulatságos szemfényvesztésnek tartjuk, amit látunk, ám szívünk mélyén tudjuk, mindez halálosan komoly: s egyszercsak megcsap az igazság kiismerhetetlen lehelete.
Csuang-ce, régi taoista mester a következő történetet beszéli el:
„Konfucius ott állt a Lü-liang vízesés szemléletébe merülve, amely harminc láb magasból zuhan alá a mélybe; negyven mérföldnyire onnan is tajtékzik még a víz, és teknősbékák, gőték, halak sem tudnak leúszni rajta. S hát megpillantott egy öregembert, az leúszott. Azt hitte, hogy megkeseredve, a halált keresi, és megparancsolta tanítványainak, hogy az ár mentén szaladva mentenék ki. De néhány száz lépés után újból kijött, s haját összeborzolva jártában énekeit, úgy ballagott lefelé a parton.
Konfucius utána sietett, és megkérdezte, mondván:
–Azt hittem volna már, az úr valami szellem, de most, hogy jobban nézem, mégiscsak látom, ember. Szabad-e megkérdeznem, van-e a vízen járásnak valami titkos útja?
Az öregember azt mondta:
– Nincs semmiféle titkom. Azzal kezdtem, hogy megesett velem; fölnövekedvén, ez vált természetemmé, és ma már ez a sorsom. A harsogó örvénnyel együtt belépek, a tomboló árral együtt kilépek; követem a víz útját, magamtól semmit sem cselekszem.
Ezért tudott járni a vízen.
Konfucius azt mondta:
– Mit jelent az: „Azzal kezdtem, hogy megesett velem; fölnövekedvén, ez vált természetemmé, és ma már ez a sorsom”?
Az öregember azt mondta:
– E dombok közt születtem s békémet itt lelem meg: ezzel kezdődött az egész. Fölnőttem a vízben s a vízben érzem jól magam: ez vált természetemmé. Nem tudom, miért csinálom így, de így csínálom: ez az én mennyei sorsom.”
*
Így vált BK-nak sorsává a mozi; s ha nem tartotta művésznek magát, annyiban igaza volt, hogy nincs személyében semmi művi: BK nem reprezentál, hanem ő maga az.
Tulajdonképpen ez a vallás; és BK valóban jézusi figura. A legnagyobbak között kell számontartanunk, az olyanok között, amilyen Leonardo da Vinci vagy Rembrandt; a rettenetes és gyönyörű XX. századi művészetnek is a legnagyobbjai közt. Ennek a mi artistánknak léttörténeti jelentősége van: ha az imént azt mondtam, a filmezésben levő alapviszonyt megfordította, akkor ennek máris (gondoljunk csak bele, miről beszélünk) ennél nagyobb jelentőséget is kell adnunk.
Tudjuk, a Nyugat művészete lényege szerint keresztény; de ez a „kereszténység” már korán, a reneszánsz óta mindenesetre átalakult reprezentációvá. A művész a túlvilág képviseletének, az Egyháznak az alkalmazottja lett. Mindig valami másra kellett utalnia, és nem szerényen, hanem egyre fényesebben; a külső fénynek kellett megvilágítania, minél erősebben, annál jobb, azt a valami mást. Reflektoraival és színészi játékaival a mozi egyértelműen a barokk kiteljesedése. A „művész” mindezt végigcsinálta, és közben, a dolog természete szerint, egyre kevésbé hitt bármiben is már.
Amennyiben „hinni” e folyamatban mindig is azt jelentette: valamiben hinni (valami másban). A reprezentáció bűvköréből a modernitás s a „posztmodern” sem tud kitörni (amikor azt mondja, a „nagy történetnek” vége, megintcsak a valami másban nem hisz – arra vonatkoztatva fogalmazza meg magát, a nem-hívésből él), s a VR, gondolom, a legkevésbé; ez lehet A leginkább barokk; a „döbbenetesen erős” külső hatás aligha lehet más, mint a reprezentáció külső megvilágításának az eszelős giccsé torzítása. (Egész korunk, atombombáival és természetrombolásával, merő giccs: hatásvadászat.)
Leonardo és Rembrandt (satöbbi) természetesen tudatában voltak tragikomikus helyzetünknek. Számukra, az igazi művészek számára föl is tárult az, ami ezen belül az igazság: a szakadék. BK, a történelem zuhatagával együtt haladva, egyszerűen belesimult ebbe a helyzetbe, változtatnia semmin se kellett: ha művész akart lenni, A cikk közvetlen elérhetőségei: offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 36-41. old. online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=249
Kulcsszavak:
