Varró Attila
A Hughes-fivérek átiratában Hasfelmetsző Jack története gettó-thrilleré változik.
Még ki sem hûlt az utolsó áldozat, Mary Kelly teste, már három könyv is kapható volt London utcáin, amely a modern kor elsõ sorozatgyilkossági ügyérõl szólt, köztük egy regényverzióval: A Milton tér átka címû füzetkében a tettes egy megháborodott szerzetes szelleme. A szemfüles szerzõk azonban így is jócskán elkéstek: az angol olvasóközönség tekintélyes hányada már két évvel azelõtt megismerhette a rejtélyes gyilkost, mint az végzett volna az öt prostituálttal –, sõt 1888 nyarán személyesen is találkozhattak vele a világot jelentõ deszkákon. Bár a whitechapel-i rémrõl szóló filmadaptációk között több félresikerült próbálkozás is akadt, amelyben a Janus-arcú Jekyll doktornak jutott a fõszerep, a komoly gondolatkísérletek közül egy 1988-as minisorozat kerül legközelebb Stevenson hõséhez: a Jack the Ripper réme éppen az a Richard Mansfield nevû amerikai színész, aki elsõként személyesítette meg Jekyll-t és Hyde-ot a londoni Lyceum színpadán. Mint azonban azt az utóbbi negyed században legelfogadottabbá vált elméletek állítják, Hasfelmetszõ Jack valóban egy tekintélyes londoni orvos volt, aki nappal az arisztokrácia tagjait kezelte, éjjelente pedig az East Enden portyázott örömlányokra vadászva –, de nem torzult lelkû szörnyeteg módján, hanem egy kormányérdekeket képviselõ konspiráció eszközeként. Maga Stevenson a hipokrita és velejéig romlott angol uralkodó osztály megtestesítõjének tekintette hõsét, miként sokan a kor szabad szellemû gondolkodói közül –, de talán még Shaw is kétkedéssel fogadta volna azt a feltevést, amely szerint Jack az ifjú trónörökös kínos félrelépésének tanúit likvidálja sorra.
A legmerészebb ponyvaregényeket megszégyenítõ Hasfelmetszõ-ügy a 20. századi média-vírusok egyik szépen fejlett korai példányának tekinthetõ. Helyszíne négymillió lakosával a világ legnagyobb metropoliszának számított, ahol naponta több ezer példányt adnak el a hirdetésekbõl finanszírozott bulvárlapokból és éppen az 1888 augusztusában kezdõdõ gyilkosságok idején kötik be az elsõ telefonvonalakat. Az információ pillanatok alatt vált árucikké, megjelent a szenzációérték fogalma: az East End sikátoraiban garázdálkodó gyilkos röpke három hét alatt három ragadványnevet is kap, – a legendás utolsó egy sajátkezûleg írt levél szignójaként kerül be a köztudatba, amelyet valójában egy szennylapíró hamisított. London úttörõként lép be a másolatok korába és tapasztalja meg veszélyeit: a népszerû Jekyll-láz fertõzni kezdett, mi több halálos végkimenetelûnek bizonyult. Az alig két hónapig tartó bûneset világraszóló hírverését követõen több Hasfelmetszõ-klón is felbukkant a városban; köztük a leghírhedtebbnek bizonyuló Sztrichines Jack 1892-ben három nõvel végzett, és elfogása után a whitechapel-i ügyeket is büszkén magára vállalta. Mindezek tudatában nem meglepõ, hogy az ezredfordulón elharapózó médiapánik idején Hollywood egyik stúdióóriása ismét aktuálisnak érezte a témát –, az új feldolgozáshoz pedig nem korábban bevált filmverzió, a megközelítõleg száz regényváltozat egyike, vagy valamelyik könyvformában publikált hangzatos teória szolgált alapanyagul, hanem egy olyan alkotás, amely mindhárom elõnyeit egyesíti magában.
Az angol Alan Moore és Eddie Campbell 1990-1997 között megjelent képregénysorozata, a From Hell (A pokolból) minden bizonnyal a legizgalmasabb alkotás, amely az évszázados legendáról született. Egyszerre hihetetlen mennyiségû kutatómunka és alapos kortörténeti ismeretek birtokában levezetett pengeéles okfejtés a lehetséges elkövetõ(k) személyérõl, valamint szárnyaló képzelõerõvel és remek epikus érzékkel megírt történet a századvégi London lenyûgözõ világáról, ahol szabadkõmûves és spiritiszta médium, uralkodó és szajha, Yeats és az Elefántember ad egymásnak randevút. Mindemellett sajátos képi világú rajzos regény: Campbell korabeli rézkarcokat idézõ fekete-fehér illusztrációival precízen illeszkedik Moore szikár elbeszélõ-stílusához, helyenként egy-egy akvarelles vízióval törve meg az események kérlelhetetlen logikájú menetét. Nehéz eldönteni, vajon a From Hell vaskos kötete a képregény-mûfaj elsõ doktori disszertációja vagy a század legszebben illusztrált összeesküvés-elmélete –, ha film lenne, leginkább a BBC 1973-ban készült hatórás Hasfelmetszõ Jack-dokudrámájának felelne meg, csak éppen David Lynch rendezésében.
Hollywood, Lynch és a nagyeposzok azonban nehezen férnek meg egymással, mint ez a Dûnébõl világosan kiderült. Ám a kultusz-képregény filmadaptációjának rendezõi székét elfoglaló Allan és Albert Hughes személye sem bizonyult kevésbé kockázatos döntésnek, noha a Veszélyes elemek fekete alkotópárosa – saját bevallás szerint – egyformán otthonosan érzi magát Moore tekintélyes méretû univerzumában és a nyomornegyedekben. A két Hughes New Black Cinema-munkáiban mutatkozó erények, az Aljas utcákon edzõdött képteremtõ erõ és a hitelesen kidolgozott karakterek kétségtelenül felfedezhetõek a költséges stúdióopuszban is, ám a nagyformátum csak még inkább kiemelte, milyen kevés érzékük van a történetmeséléshez. A From Hell lényege – friss példával élve – A gyûrûk urához fogható grandeurje és komplexitása, amely nélkül nem sokban különbözne a 70-es években népszerû Hasfelmetszõ-tucatfilmektõl: az alapsztori unalomig ismert, a naturálisan ábrázolt borzalmak már megszokottak Hollywood hannibalizmusában, kegyetlen dokumentarizmusa pedig nem is versenyezhet a valóságtévékkel. Minden vállalkozó számára nehéz feladatot jelentene mozifilmhosszra tömöríteni ekkora tényanyagot, de a két Hughest láthatóan nem is hajtotta ilyesfajta igény: csupán ránézésre válogattak a mellékszálakból és motívumokból. Egyszerûen látványosan kivitelezett gettó-thrillert akartak néhány csavarral a megdöbbentõnek szánt végkifejlet elõtt, és csak fehérekkel, a kihívás kedvéért. Kétségtelenül sikerrel jártak – A pokolból végig élvezetes sorozatgyilkos-film divatosan viseltes jelmezekbe bújtatva. A mozinézõ pontosan azt kapja, amire befizetett, az elsõ lélegzetelállító svenktõl Johnny Depp utolsó manírjáig; csak az alapmû legszebb érintései, a finom allúziók, elegáns összefüggések, csillogó fantáziaszilánkok vesznek el a nagy rohanásban.
Mindenesetre kár az eltékozolt fiúkért. Nem csupán Moore-ért és Campbellért, talán a következõ filmkísérlet számuka is nagyobb sikerrel jár. De a Hughes-fivérek elõtt ott volt az ígéretes lehetõség, hogy kihozzanak valami szokatlan és személyes alkotást a Viktória-korabeli gettókból – hajánál fogva felmutathatták volna a multiplex-publikumnak, nesztek egy kõkemény Jack the Rapper, most megmondja mindenkinek kamuzás nélkül, hogyan csinálja ki szegény niggert a képmutató, velejéig rothadt establishment.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2488 |
