Bóna László
A tévéképernyő reggeltől az esti híradóig a romantikáé.
„... – igaz-e, ... hogy a szerelem mindent legyőz?
– Igaz..., de jobb, ha nem hiszed el.”
(Gabriel Garcia Marquez: Szerelemrõl és egyéb démonokról)
„Nem szeretem a televíziót – mondta egy ízben Federico Fellini – kielégíthetetlen riport- és vetélkedõ-éhségével.” Valóban, ahogy az esti fõmûsoridõ kezdõdik, kezdetét veszi egy vetélkedõ, talk-show, híradó, tényfeltáró hírháttér-beszélgetés, vitamûsor világ, egy-két akció-krimi-thriller fikcióval és sok reklámmal tördelve. De a fõmûsoridõ kezdetéig és a reggeli csúcs elmúltával egészen más világ árad a képernyõrõl. Reggeltõl estig nyoma sincs a vetélkedõ- és riportéhségnek. Reggeltõl estig a tévé a romantikáé. A romantikának a híradóval szakad vége. Utána minden politika, katasztrófa, bûn, erõszak, végzet és halál. De a nap, az egész nap odáig titokban csakis a szerelemé.
Egy teljesen átlagos hétköznapon csupán a két legszélesebb körben fogható és egyben legnézettebb kereskedelmi csatornát tekintve átlagban 15-20 romantikus-szerelmes, veszedelmes viszonyos végtelenített tévéfilm sorozat valamelyik soron következõ epizódja látható. Mind brazil, argentin, mexikói, venezuelai, perui sorozatok. Mintha egyetlen film peregne, amiben kizárólag magánéleti viszonyok variációi tárulnak föl. Mindben az egyetlen téma az igazi és a nem igazi szerelem. Egész nap csak párbeszédek, párbeszédek férfiak és nõk, szerelemre érett gyermekek és szüleik között; egyformák, elhangozhatnának bárhol a világban. Az egyik arc, a férfié vagy a nõé, beszél, beszél, nem tudjuk az elõzményeket, hiszen most csöppentünk bele, ez egy végtelen múltban kezdõdõ és végtelen jövõig bonyolódó történet, nem tudjuk pontosan kikrõl és mit beszél, de valamit kimagyaráz, bizonyít, esdekel, hiteget, ígér, fenyeget vagy hódít, és látjuk a másik ember arcát, a másikét, a férfiét vagy nõét, ahogy néz, ahogy hallgatja a másikat, õ sem tud mindent, elõtte is titkok vannak, néha õ nem tudja, amit mi tudunk, néha tudja, amit mi nem, de úgy néz, ahogy a nézõ néz, a másiknak, a beszélõnek mindig minden szavában azt lesve, hogy igazat beszél-e vagy hazudik. Mit mond és valójában mit akarhat? – ezt fürkészi a tekintete. Igazi-e a szerelem, amirõl hitet tesz vagy hamis? Szeret vagy nem szeret? Szívbõl? Igazán?
Kit szeret Alvarez?
Egy klasszikus krimiben az erkölcsileg feddhetetlen polgárról, példás családapáról, világhírû professzorról derül ki, hogy valójában kegyetlen gyilkos, zsenialitás és jóság tehát nem jár mindenképpen együtt. A krimiben azt firtatjuk, ki az, akirõl el sem tudjuk képzelni, hogy gyilkos lehet – mert talán éppen ezért õ az. A látszat csal, az igazság felderíthetetlen, ha hiszünk az elõítéleteinknek, rögzöttségeinknek. Ahogy a krimiben az úriember vagy az ártatlan leányka hidegvérû gyilkos lehet, úgy derül ki a romantikus hõsszerelmesrõl, hogy szívtipró csaló, áruló. Úgy derül ki az igazi szerelemrõl, hogy puszta érdek. A szerelmes-romantikus filmek is azt mutatják, a hétköznapi ítélõerõ becsapható, a valóság megismerhetetlen, az igaz és hamis dolgok egybemosódnak. A délelõtti romantikus filmeket teleshop-bejátszások termékbemutatói tördelik, ahol a lelkes ügynök az egekbe dicséri az új reszelõt, fogyasztógépet vagy késélesítõ készletet; ahol ugyanúgy nem tudni, hogy az ügynök hazudik-e vagy valóban megoldást kínál egy régi problémára – vagyis nem tudni ócskaság-e, amit hirdet vagy használható. Persze valójában tudni: ócskaság. Minden bóvli. De jó lenne hinni, hogy nem az. Ahogy a romantikus filmben is mindenkirõl tudjuk, hogy hazudik. De mégis jó lenne, ha mégse. A klasszikus krimiben az a kérdés, ki a gyilkos. A romantikus filmben az, kit szeret valójában Alvarez? Kinek adta a szüzességét Olivia?
Ha valaki reggel leülne a tévé elé, szörfözne a csatornák között, és végignézné az adást az esti hírmûsorokig, a következõ események láncolatába kerülne: kiderülne, hogy a fiatal lánynak más az apja, mint ahogy hitte, így a testvére nem az édestestvére, a szerelmesérõl viszont kiderül, hogy valójában a bátyja, huga, unokatestvére. Csupa csalás, árulás. Titkok leplezõdnek le, újabb titkok rejtõdnek el, amik majd késõbb fognak kiderülni. Miközben a romantikus sorozatokban szinte kizárólag a szerelemrõl van szó, valójában nem szerelmes románcok, hanem bûnügyi filmek, és amiket bennük látunk, azok szerelmi bûntények. A filmek igazi témája az árulás, a csalás. A bûnügyi filmekben a nézõ intellektuális kalandja az, hogy rájöjjön, ki a gyilkos, itt pedig az, hogy idejekorán megértse, valójában ki árul el kit, kinek kell kicsoda és miért is.
Az összes epizód egyforma. Mind ugyanabban a stúdióban, ugyanabban az át-átrendezett szobában, kertben, utcában játszódik. Mert ezek nem annyira filmek, mint inkább helyzetgyakorlatok.Valójában olyanok, mint a nyelvleckék: basic-english helyett basic-metakommunikációs nyelvkazetták. Az emberi kapcsolatteremtés lehetséges paneljei, a hazugság és õszinteség látványtára, variációk az igazi vonzalmak megvallására és a hazudozásra. Leckék, mert az igazság elrejtésére és a hazugság felismerésére hivatottak megtanítani. Egy kapcsolatfelismerési nemzetközi meta-alapnyelv tanfilmjei, amelyek pontosan bemutatják, hogy csalni, hazudni, szerelmet vallani, csalódni, vágyakat ébreszteni, vonzalmat kelteni, minden kultúrában, minden égtájon ugyanúgy kell, a viszonyok egyforma módon veszedelmesek a pálmafák tövében, a fövenyen és a zsúfolt nagyvárosban, és egyformák akkor is, ha az ember fehérbõrû arisztokrata vagy fekete rabszolga. Az apátlan-anyátlan gyermek története ugyanaz, ha egy megejtett cselédlány vagy egy földbirtokos úrtól meggyalázott rabszolganõ magzataként lát napvilágot. A dél-amerikai sorozatdömpingben az egzotikum éppen ezt a „minden mindenhol ugyanaz az emberi viszonyokban”-féle felismerést hivatott szolgálni.
Beteljesületlen szerelem
A klasszikus, az igazi szerelmet bemutató szerelmesfilm mindig tragikus, mert a beteljesülés, a változatlanság örökkévaló pillanata egy dramatikus szerkezetben a halállal azonos. A Love Storyban az igazi, beteljesült, megvalósult szerelmet nem lehet a hétköznapi viszonyok részévé tenni, a feleséget elviszi a halálos kór. A Kék lagúnában a fiatal serdületlen fiú és leány a lakatlan szigeten éli meg a nemi érés éveit, amelyek csak itt, ebben a minden külsõ kapcsolatrendszertõl mentes zárt világban lehetnek felhõtlenek, a vonzalom csak itt lehet valóban örök, törvényszerû, és amikor elhagyják a szigetet, meg kell halniuk. A valódi szerelmesfilm csak tragikus lehet, mert az igazi szerelemben a pár a végsõ egyesülés során, ha az teljes és örök, vagyis „halálos”, végbeviszi az emberi lét töredékességének nagy megoldását, kilép az örökké változó idõbeli viszonyokból. A változó világ idõben zajló emberi viszonyai között, a társadalmi meghatározottságok viszonyai közt a szerelem nem szerelem, hanem vonzalom, csábítás, erotika, kiábrándulás, csalás, árulás. A romantikus szappanopera mindezt felfokozottabban képes mutatni, hiszen létének dramaturgiai alapja az, hogy befejezetlen. Semmilyen viszony sem lehet benne örök, hiszen epizódra újabb epizódnak kell következni, minden vonzásnak és választásnak szükségszerûen következményei lesznek, ezt követeli meg a folytatás, a folytathatóság. A szappanopera az életfolyam örökkön megújuló változatlanságát imitálja. A szerelmesfilm szerint az emberi lét töredékessége feloldható, a szerelmi bûnügyi sorozat szkeptikus: az eszmény folyton csõdöt mond benne. A valóban szerelmes fiatal nem nézi ezeket a sorozatokat, a szerelmes a való szerelemben él, nem fikcióban. Ezek a filmek nem a szerelmi kapcsolatteremtés leckéi, ellenkezõleg: a szerelmi csalódás elviselésére tanítanak. Nem szerelem és halál a tét, hanem ármány és szerelem. Nem a boldogság megnyerésére kell útnak indulnia a hõsnek, hanem az elvesztését kell túlélnie. Hogyan lehet élni tovább azután, hogy az ember ezt az élettapasztalatot sûríti magába? A szappanoperák azokhoz szólnak, akik szerint az élet csupa csalás és árulás, akik már mindenen túlvannak, leszámoltak eszményeikkel, hitükkel, és már csak azok bukásának szemlélése nyújt örömöt, akik szemük láttára vesztik el eszményeiket. A naiv szeretõt, az éretlen, tapasztalatlan leányt, aki igazi szerelemmel szeret bele a feleségét vele megcsaló férfiba, az a hit vezérli, hogy aki egy másik embert elárul, az mellette azért még örökre kitarthat. A romantikus sorozatokban ennek a naivitásnak a bukását kísérhetjük figyelemmel: az eszmények alulmaradnak a valósággal szemben. Ez a harc maga a romantika – ettõl romantikusak a szappanoperák. Furcsa ellentmondás. A jó talán minden más populáris dramatikus mûfajban legyõzi a rosszat, a romantikusban sosem. Vagy beteljesül az igaz szerelem, ami azonos a boldog halállal, vagy újra és újra diadalittas torát ünnepli a csalás és az árulás. Az emberi lét alapvetõ tragikussága mint emberi alapélmény átlopakodik a romantikus filmekbe.
Ahol egy eszmény beteljesedik, nincs többé remény. De ha a szeretet és vonzalom mindig megaláztatik, akkor talán még van remény a gyõzelemre. Ez a „talán” a romantika. A szerelmesfilm a tinédzser számára lehet szellemi táplálék, mert a katasztrófa-hullámhoz hasonlatosan támadó nemi vonzalom erejét az ember teljes szellemi-lelki kiteljesedésének lehetõségeként képes bemutatni. A romantikus film annak a nézõnek fontos, aki önmagára mint az életbõl kifelé haladó emberre tekint. A romantikus film nézõjét nem a szerelem, hanem a romantika érzése tölti el, vagyis annak az utolsó reménye, hogy bár minden eszmény veszni látszik, hátha jön még egy szenvedély, egy utolsó, amely ha átvezet a halálon, akkor mégis van örök szerelem, és akkor mégis boldogan lehet meghalni. A romantikus sorozat epizódjai szemek a rózsafüzéren. A végtelen szappanoperán csüggni olyan, mint egy vég nélküli zsolozsma, könyörgés, imádság lelki üdvösségért. Romantikus filmek szüntelen áradása reggeltõl estig: akár a haldokló fülébe súgott mágikus üzenet. Csak azt nem tudni: vajon odaátra akar kísérni, vagy az odatartó útról visszahozni?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2485 |
