Karkus Zsolt
Az élet játszmáiban a tudás egyre kevésbé célravezető tiszta stratégia. Zsenifilmek a képírás korában.
Játékelméletileg tiszta stratégia az, amikor egy bizonyos benső szabályrendszer uralkodik döntéshelyzeteink felett. A mindennapokban elvhűségnek hívjuk az ilyesmit, vagy éppen korlátoltságnak, ízlés szerint: a játékelmélet univerzáliái a valóság kívánt szeleteire hézagmentesen ráilleszthetők.
Maga a földi lét is különféle játszmák nyugtalanító egyvelege, a játékelmélet nélkül tehát meg sem érthető.
Disznó-öböl, Csirke-dilemma
Ne higgyünk a Golden Globe-díjakkal frissiben elhalmozott Egy csodálatos elme hivatalos brosúráinak: a game theory nem a főhős, Mr. Nash leleménye, magyar elméből pattant az ki, még a századelőn — így, ángliusul. Az Újvilágba átszármazott Neumann János bizonyításaiból gyökerezik a játékelmélet terebélyes fája, Nash elegáns mozdulattal erről szakított babért.
Az absztrakt Neumann-egyenleteket a második világháború rántotta le először az amerikai haditervek kézzelfogható dimenzióiba. A legénység elől persze eltitkolták, hogy mondjuk, kockadobálás alapján küldik őket a veszélybe, pedig gyakran volt ez így: a támadások harci rendjét kevert stratégiával, véletlenen alapuló játékelméleti megfontolások alapján változtatgatták.
Az ötvenes években matematikusok — az elméletnek hála — több kaszinót is kifosztottak, s miután ez már nem volt lehetséges, mivel lelepleződtek, a teória lassanként az élet egészen más területeire is beszivárgott. Így értettük meg például, hogy a hím oroszlán azért öli meg a másik, az elűzött hím ivadékait, mert a fajfenntartás — nem is létező — ösztöne helyett számára a saját génjeinek maximalizálása az evolúciósan stabil stratégia.
Manapság pedig az igazán naprakész elme a fegyverkezési versenyt immár mint a „fogolydilemma” egyik alapesetét interpretálja, és felismerni véli, hogy a kubai rakétaválság voltaképp egy szerencsés kimenetelű „csirkedilemma” volt.
Haragban a világgal
A fordítottja gyakoribb, de megesett már, hogy valamely egzakt diszciplínát a filmművészet ihletett meg. Az 1955-ös James Dean-klasszikus, az Ok nélkül lázadó ezen ritka pillanatok egyike. A filmbéli, jobb sorsra érdemes fiatalok lopott autóikkal gyorsasági versenyeket rendeznek: nagy sebességgel egymás felé száguldanak, s az veszít, aki előbb rántja félre a kormányt. Eme szituáció analogonjai a játékelméleti „csirkedilemmák”, merthogy a filmben a vesztes neve „chicken”, a „gyáva féreg” amerikai szlengje.
A nagyhatalmi játszmák a legtöbbször valóban ebben a koreográfiában zajlanak: győztes csak az lehet, aki hitelesebben alakítja a tántoríthatatlant. 1962-ben Kennedy is azért vehette a bátorságot, hogy a nukleáris háborúval fenyegetőzzék a szovjetek előtt, mert tanácsadói idejekorán felismerték a kubai helyzet chicken-dilemma jellegét. (A jelen megszépítő perspektívájából forgatott Tizenhárom nap viszont diszkréten ellebeg azon kényelmetlen momentum felett, hogy az USA törökországi rakétatelepítéseinek következtében az autók már korábban száguldani kezdtek.)
Búcsú a rációtól?
A játékelmélet által a tiszta ész önnön eszközeivel állítja fel korlátait: színtiszta racionalitással belátható, hogy léteznek olyan helyzetek – mint a fenti is –, amikor annál ésszerűbb egy viselkedés, minél inkább irracionális. Mindig szerkeszthető olyan játék, amelyben bármely racionalitás ésszerűtlenséghez vezet, és fordítva. Erről alaposan megfeledkezve negligálta az amerikai hírszerzés a repülőgépes merényletekről szóló értesüléseit; a következmények ismeretesek.
A World Trade Center összeomlott tornyai alól ugyanakkor előbújt a régről ismert szorongás: mi lesz, ha a tudás, miközben deszakralizálja, belső értékek nélküli mechanikus rendszerré formálja át a világot, s ez a korlátlanul manipulálhatóvá vált objektum már nem nyújt semmiféle védelmet?
Ezek a heideggeriánus félelmek lassan átrendezik a játékteret: az élet játszmáiban a tudás egyre kevésbé célravezető tiszta stratégia. A Bár, a Bázis, a Leggyengébb láncszem — készítőik szerint is — a modern világ eleven lenyomatai, bennük nyerni már csak kevert stratégiákkal lehet. Sőt, az utóbbiban a tudás a középszer önös taktikái közepette egyenesen veszélyes.
Ebben a barbarizálódó értékrendben fel sem tűnik, ha majd körülöttünk nem tud valaki mondjuk írni, vagy olvasni. Hisz már a többiek is egyre kevésbé tudnak: toll helyett billentyűzet, kalkulátor, térerő dívik. Az emberek fele nem is érti, amit olvas. Ideális ez a szárazság a short message futótüzéhez.
A modernitás felfeslő szövetén egyre jobban átüt az archaikus kultúrák atavizmusa: az okkultizmus és a misztikus gondolkodás makacs népszerűségén túl abban, hogy a kép kezdi felülírni a betűket. A szöveg előszeretettel transzformálódik álló vagy mozgó képpé, mert így kelendőbb. Üzeneteinkben is logókká sűrűsödnek a szavak, megannyi elektronikus hieroglifává: az agyi látóközpont átveszi az uralmat a túlterhelt többi réteg felett. Újra itt a képírás kora.
A korszellem riasztó árnyai alól a játékelmélet kínál kiutat: ha többféle racionalitás létezik, akkor a ráció elvetése és az ősi megtapasztalási metódusokhoz történő anakron visszatérés nélkül is megismerhető a világ.
Ehhez persze éles elmék szükségeltetnek.
Abnormál eloszlások
A népesség mentális képességek szerinti eloszlása majdnem Gauss-görbét mintáz, de csak majdnem: súlyosan értelmi fogyatékosokból mindig több van, mint kivételes szellemi tehetségekből. És ez nem a természet igazságtalansága, hanem a társadalomé: míg az elmezavarokra hajlamosító gének manifesztálódásához e világban fölöttébb kedvezőek a körülmények, addig a zsenialitás örökletes alapjainak kibontakozása még a feltételek szerencsés összjátéka esetén sem problémamentes.
Biológiai szempontból éppoly előnytelennek tűnik kivételes szellemi adottsággal születni, mint mentális hibákkal: a természetes kiválasztódás ugyanolyan kíméletlenséggel nyesi le ezeket a szélsőségeket, mintha történetesen a hipertóniára, vagy éppen a túlzottan alacsony vérnyomásra való hajlamról lenne szó. A szelekciós hatást az emberi közösségek neurózisa működteti: a Gauss-görbe közepére szorult többség a normál eloszlást egy hengerpalást felületére képzeli — így tekintve a két szél aggasztóan összeér.
Az őrültet a zsenitől elválasztó hajszál régi tévhite valójában az értetlen, közönyös többség ellenállóközegén átszáguldó géniusz felizzását érti félre. Ijesztő ez a fény, de szükségünk van rá: a zseni selejt, de nem eldobható. Gondoljunk csak arra az egyoldalú, mégis szinte mélyérzelmi viszonyra, amely a tévénéző és a műveltségi vetélkedők sikergyanús játékosai között kibontakozik: olyannyira fontos ez, hogy még manipulálni is érdemes (lásd a Kvíz show álzsenikre épülő színjátékát).
Mindazonáltal a zseni egyéb részképességei terén lehet éppenséggel retardált – élete ilyenkor mindenki másénál nyomorultabb. Tate, a Más, mint a többiek hiperintelligens fiúcskája például érzelmi fogyatékos, kortárs kapcsolatok híján, az utolsó padba száműzve. Will Huntingnak, Gus Van Sant filmjében, nincs ilyen gondja, de még lehet: kriptozseni volt, élte a külső-bostoni plebsz zűrös életét, de matematikus-géniuszként elveszítheti minden szabad vegyértékét.
A filmbeli zsenik csakhamar rádöbbennek, hogy útjaikat a zseni-lét felé terelni hivatott mentoruk, aki gyermekként ugyanolyan okostojás lehetett, mint ők, magányos, megkeseredett felnőttként végezte. Tate a felismerés fájdalma elől a happy family-érzésbe, Will pedig a szabadság-metaforaként hosszan elnyúló országútra menekül — miután mindketten alapos, revelatív hatást gyakoroltak az őket körülvevő felnőttek hiányos önismeretére.
A sakk-tehetségek érzelmi élete kevésbé komplikált. A bajnok főhőse számára legalábbis nem az emberi kapcsolatok szövevénye szüli a gondokat, hanem a megfelelő stratégia kiválasztása az ellenféllel szemben: a parkban ellesett zsigeri, lumpen offenzívát kövesse-e, vagy a kifinomultabb taktikázást? A film vége a játékelmélet önkéntelen illusztrációja: a fiú ösztönösen kevert stratégiát játszik, mígnem megleli az egyensúlyi pontot, és nyer.
Ez a zsenik sorsa
A sakk kétszemélyes, állandó összegű játék — Neumann annak idején erre a típusra igazolta, hogy létezik benne olyan, kevert stratégiával elérhető egyensúlypont, amelytől egyik játékosnak sem érdemes eltérnie. J. F. Nash, a legújabb zseni-film, az Egy csodálatos elme címszereplője ezt terjesztette ki a többszemélyes, állandó összegű játszmákra (mint amilyen például a filmben annak a bizonyos hölgykoszorúnak a meghódítása). Az 1994-es közgazdasági Nobel-díjat érdemelte ki ezzel, Harsányi Jánossal megosztva (aki – természetesen –, nem szerepel a filmben).
Nash élete hálás filmtéma, mert ő maga a zseni-sztereotípiák egyszemélyes tárháza: matematikus lángelme és erősen skizoid személyiség egyben, megterhelve az autizmusnak azzal a válfajával, amely a számok képszerű látásával jár (ahogyan azt már az Esőemberben vagy A kód neve: Merkurban is láthattuk). Ráadásul saját neme iránt is érdeklődik, ám –devianciából is megárt a sok alapon – a film erre már csak szordínóban utal.
Ron Howard tüchtig pszichiátriai tanulmányt kerekít Nash személye köré. Kezdetben gyanakvó kíváncsisággal figyeli, ahogyan az inszektológusok szokták az étergőzbe vetett rovart: mozdul-e, csíp-e még. (Az ízeltlábú-párhuzam nem egyszerűen csodabogár-allúzió: Nash pszichotikus rohamai közben kitépdesett újságdarabkákat hord össze — darazsak szoktak papírból fészket építeni —, és föléjük zsinegből pókhálót sző.)
Nash akkor szabadul ki a film által reá erőltetett ölőüvegből, amikor megrendíti a felismerés: őrülete és zsenije ugyanabból a túláradó képzeletből táplálkozik. Önkéntes képzelet-diétára fogja hát magát, küzdelme ettől fogva egyszerre ébreszt szánalmat és tiszteletet; a végén már egészen olybá tűnik, mintha a Nobel-díj is kifejezetten ezért a heroizmusért járt volna.
A záróakkordok után, még a székben ülve, a néző megtörli a szemét, s –mert a rendező is úgy akarja – magához öleli a valószínűtlenül gyűrött arcú, és valamilyen tévedés folytán nyilván az idén is Oscart kapó Russel Crowe-t.
Csak hazafelé, útközben döbben rá, hogy valóban ilyen a zsenik élete: átkos jellempróba, úszás jeges árban, erőltetett menet a Parnasszus kaptatóin.
Ki az alkonyzónából, föl, a halhatatlanság felé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 28-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2480 |
