Csejdy András
A vadnyugat, a frontier kerülendő közhely, kópiák ezrein suvickolt statisztaindiánok és napszítta pisztolyhősök keresik a nézők kedvét. Jarmusch úgy gondolta, korrigál kicsit a képen.
Az első magyar Jarmusch-premierről már esett szó e hasábokon, Duna mozi, szombat éjjel, a poppergatyás személyszállító kisiparosok nem tudtak mit kezdeni a fekete-fehér paradicsommal, satöbbi, de a második, ami talán a nagyobb közönség, a még szélesebb rétegek számára is fogyaszthatóbbá tette a rendező markánsan amerikai humorát, a Törvénytől sújtva, először a magyar répafesztiválon került vetítésre, a Hungarocarrot az egész Pecsát meg tudta tölteni akkor, ültünk mi, szélesebb rétegek a földön, a székekre nem lehetett ráférni, dalolt Tom Waits, alias Lee Baby Simms, a dízséj, olyan veszkója volt, mint senkinek, John Lurie laza csuklómozdulataiba újfent bele lehetett feledkezni, hozzájuk foghatót csak krupiéktól láttunk korábban meg Pierre-től, amikor dobbantáshoz lenyúlta a Wartburg Coupét a Gothár-filmben, I screem, you screem, we all scream for icecream, skandálták kisebb csapatok a Liget fái alatt, és utána hónapokig olaszangolt tört a város egy kopaszodó, csúnyácska kis olasz, Roberto Begnini miatt, aki alkatilag és vérmérséklete szerint tökéletes komédiás, viszont Ferreri gyönyörű meséjében, a Szállást kérekben, megrázó óvóbácsiként iskolázta te hazája szóba jöhető bármely színészét.
Azután jött az ereszkedés, a színes, nagyobb költségvetésű Mystery Train, amiben hiába alakít kifogástalan szállodai portást a hatalmas Screeming Jay Hawkins, hiába karikírozódnak először pontosra az amerikomán japcsi fiatalok – hagyott hiányérzetet maga után. Következett az Éjszaka a Földön, a remek ötletet óriási sztárparádé igyekezett megvalósítani több-kevesebb sikerrel. Végül az egyik filmfeszkón, jelzés a hullámvölgyből, bemutatták Jarmusch dokumentumesszéjét: a Wenders kamerája előtt kultikus öregemberré nőtt Samuel Fullerrel együtt visszalátogat a tett helyére, egy dél-amerikai nomád faluba, ahol a galambősz, szivarozó rendező több évtizeddel korábban forgatott – ez a dolgozat egyenesen idegesítő volt.
Annyi ilyen példát ismerni, hogy egy vértehetséges fiatal nem vesz tudomást az adottságokról, ahelyett, hogy a lehetőségekhez igazodna, a saját kedvére formálja azokat, szerencsés a csillagok együttállása, nagyon elsül a keze, első beköszönő alkotásával beírja magát az annalesekbe, felfigyel rá az ipar, de egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik, hadd lássák a medvét, ez a mi fiatalemberünk parányit jobb körülmények között létrehozza a második művét, örül a szakma, a közönség, a fesztiválzsűri, a mámoros művész szokja a sikert, válogat az ajánlatokban, dől a della az újabb nekirugaszkodásra, méltányos honoráriumot fizethet a barátoknak akik addig haveri alapon adták magukat a vásznon, színes a nyersanyag és szabad a stúdiókapacitás, az eredmény pedig, rendre és óhatatlanul, egy könnyed nézhető film lesz, amely magán viseli ugyan a jellemzőket, mégse az igazi, szükségszerűen hiányzik belőle ugyanis a radikális nagyot akarás, kompromisszummentes másképpgondolás. Annyi ilyen példát ismerni. Eszkimó asszony fázik A hülyeség nem akadályhoz képest. Egészséges erotika a Csapd le, csacsi! viszonylatában – hazai ízek a tendencia illusztrálására.
Jim Jarmusch egyre nagyobb bajban volt. Ekkor váltott. Lecserélte az általa is ismertté vált marginális menőket, önjáró rock and roll ikonok helyett profi kivitelezőket hívott meg új munkájába, kétszer oda-vissza nézte a főiskolás rövidfilmjeit, és eldöntötte, ha törik és szakad és fenét eszik a fene, akkor is fekete-fehérben fog dolgozni. Vagy egyáltalán, Az amerikai gyártók azt hitték, viccel, hogy elment az esze, most, amikor már minden olyan jól alakul, sínen van és működik a struktúra, a nézettségi és ismertségi indexe sem olyan rossz, akár a Veszett a világ is megismételhető vele, ha egy kicsit összekapja magát és egybecsődíti a zenész haverjait... De ő kötötte az ebet a karóhoz, rajta varjú ült, és addig házalt Európában, amíg német márkában ki nem pótolhatta a keretét a majd kétórás költői westernre.
Johnny Depp egy pechvogel. A nyitó képsorban aggodalmas arccal ül egy gőzösön, kifogástalan clevelandi öltönyben szorongatja a bőröndjét, zsebében munkaszerződés és pár cent, a teljes örökségén vonatjegyet vásárolt Dickinsonba, ahol könyvelőként kéne munkába állnia mihelyst megérkezik. Megszeppent, amire minden oka megvan. Halad a vonat, az utasok egyre furcsábban méregetik a koloniális divat szerint felöltözött ripőköt, gyurmaarcú nénikék és talpig hódbundás keményfiúk találgatják, mit keres közöttük az idegen. Tíz perc sem telik el a moziból, még egyetlen szó sem hangzott el, máris tudni lehet, nem sok jó vár rá a civilizáció határán, a semmi és valami mezsgyéjén.
A Frontier a fehérember felségterületének legszéle, ameddig a földrészhódító, domesztikáló amerikai, az úttörő telepesek múltszázada ivadékának fennhatósága terjedt. Veszélyes zóna, katasztrófa sújtotta övezet, nyers vidék, kalandorok hősök és mocsáremberek lelőhelye – az önismeretből elégtelen amerikai fantáziája előszeretettel csapong arrafelé. A Frontier-en játszódó cowboy-történetek bedobozolt tekercsei folyóméterekre rúgnak az archívumokban, a kópiákon suvickolt statisztaindiánok és napszítta pisztolyhősök keresik a néző kedvét. A Frontier kerülendő közhely, ha filmes vagy, és adsz magadra, máshova futtatod a cselekményszálakat.
Jarmusch ehelyett úgy gondolta, korrigál kicsit a fals képen, megmutatja az ő verzióját. Ül Johnny Depp a vonaton, megy a gyanús ismeretlenbe, igyekszik eltekinteni a számára szokatlan és csöppet sem bizalomgerjesztő gesztusoktól, mígnem kivágódik a kocsi ajtaja, szembe tántorog a csupakorom fűtő, leveti magát vele szembe, előad egy lírai, mélyen filozofikus betétet az életről, aztán leírja neki Dickinsont, ami maga a pokol, és egyszer s mindenkorra elveszi a kedvét a megérkezéstől.
Csakhogy nincs visszaút.
A porfészek-sártenger városkának nincs köze a megszokott makettparavánhoz. Főhősünk tétován lépked a munkahelye felé, az utcán egy preparátor dolgozik, üstjében állatfejek főnek, arrébb, egy kapualjban flegma férfi támasztja a félfát, előtte egy meghatározhatatlan nemű teremtmény térdel és vehemensen szopja a farkát, balra egy nyomtatóló hugyozik nagyívben, középen egy filcfejű szifiliszes rihtig elállja az utat, a gyárban szorgos és szerencsétlen proletárok termelik a profitot az emeleten székelő Mr. Dickinsonnak, aki élet és halál ura – forgatókönyv Marx, kameraman Eizenstein –, a kegyetlen kora-kapitalista irodájának előterében könyökvédős csinovnyikok mélyednek kimutatásokba, a barátságtalan üzemvezető pedig közli a fiúval, hogy az állást betöltötték.
Dickinsonból viszont nincs visszaút.
Ebből a csapdahelyzetből bonyolódik el a történet egy szerencsétlen véletlen folytán és egy kefélést követően utazónknak sikerül kinyírnia a romantikus lelkű Charlie-t, aki inflagranti keresztüllövi félrelépő kedvesét, a golyó pedig az újonnan érkezett, mit sem értő testében landol. Charlie persze Dickinson úr fia, a bajkeverőnek menekülnie kell, parfümkezelt papírrózsadíszek között, hullócsillagok alatt, alsóneműben vágtat ki áldozata lován az ismeretlenbe.
A Halott ember tulajdonképpen itt kezdődik. Jarmusch arra a képtelenségre vetemedett, hogy Johnny Deppet William Blake-nek keresztelje, akiben ezért a drabális, hájas Senki nevű indián a brit költő reinkarnációját tiszteli. Istápolja a sebzett Blake-et, menekül vele az utolsó snittig, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a könyvelő álmában sem poétikus, a lélekvándorlásról és megtestesülésről szóló navahó bölcsességeknek a felét sem érti. Senki tolldíszből idézi, hogy Someone’s born to sweet delight, someone’s born to endless night, mert gyerekkorában Angliába hurcolták bazári majomnak, megszökött, nevelték, könyvtárakban kupálta magát humánműveltségből, aztán visszatért ősei földjére, akik nem fogadták be többé, azóta egyedül rója az erdőt... Hát nem giccses, abszurd, kvázi-dickensi mese ez?
Nem, mert Kafka Amerikájában játszódik és Jim Jarmusch rendezte. Hozzáteszi például a magáét brutalitásból: a vérdíjra hajtó bérgyilkosok egyikének a filmtörténet legkönyörtelenebb figurái között a helye, a kegyetlen állat azzal kezdte a pályafutását, hogy nemre való tekintet nélkül megerőszakolta, megölte majd megette a szüleit, a sztori jelenidejében habozás nélkül tarkón lövi a kollégáját, és mikor egy hulla kopasz feje vallásos ikonra emlékezteti a glóriaként karéjosodó aljnövényzetben, csizmája sarkával szétloccsantja a koponyáját. Azután a rendező egy jelenetben megmutatja, milyenek lehettek szerinte a hillbillyként ismert erdei vademberek felmenői: két pudvás véglény, mos-főz-vasal rájuk a női ruhába bújtatott, asszonyként használt Iggy Pop. Továbbá egy rövid, mulatságosan kritikus epizódba beleír egy rasszista, hittérítő szatócsot, aki nem szolgálja ki az indiánt, de marketingcélokból autogrammot kér a körözött és hírhedt menekülő törvényenkívűlitől. Nüansznyi adalékok ezek az árnyalatlan Amerika-képhez, szellemesen beleágyazva a történetbe, ahogy azt Jarmusch nagyon tudja.
A Halott ember természetesen a személyre szabott időről és az élet értelméről szól. Egy ártatlan, naiv kölyök, szíve fölött golyóval, az elmúlás biztos tudatában halad a célja felé, egyre gyengébb és vadabb, egyre többet ért mentora és megmentője zavaros hablatyolásából, egyre több hulla jelzi férfıvá válásának, felnőtté érésének útját. Ez a film az utóbbi évek egyik legkülönösebb mozija, amellyel Jim Jarmusch dacosan visszatalált a hiteles filmművészek közé. Keveseknek sikerült. Bontsunk pezsgőt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=247 |
