Bakács Tibor Settenkedõ
Minden kor a maga istenségének hódol: ma a kép az úr.
Reklámzabálók éjszakája. Mintha azt mondanám, zombik találkozása a Giga-Centerben, ahol színi elõadáson a Szentivánéji álom parafrázisát adják elõ, ötven másodpercben. S hiába minden gúny a szájszögletben és arisztokratikus kéztartás a legyintésben – erre kíváncsi vagyok magam is. Soha, semmikor nem érzem magam oly közel Európához, mint amikor a tévénkben reklám megy, s rádöbbentenek, hogy csehül állok Calgonból vagy fogytán a Vanish.
S ha már Európáról álmodozunk, abból én a francia stílusút szeretem a legjobban, nota bene: ennek az éjszakának az ötlete is Párizsból jött. 1981-ben Ínyencségek címmel a párizsi Kinopanoramában öt blokkban pörgették a vászonra az 1935-tõl készült reklámokat. Ezután minden évben, a Grand Rexben színpadi show-val fûszerezve egy éjszakát csak a reklámoknak szenteltek a párizsiak. Az éjszakai átadottságra máshol is vágytak, így 1999-ben már Mongóliában, Izlandon és Bagdadban is tocsognak a kreatívok. Ránk csak a XXI. században került sor, de rögtön a megfelelõ tisztességgel. Maga a kitaláló nagyfõnök is itt van, Jean-Marie Boursicot köszönti a magyarokat, akik szintén itt vannak, de gyanúm, hogy azért jöttek, mert szívesen lennének ott, ahol e filmeket forgatták, nézik, értik – a föld felett és az ég alatt.
A bulihoz minden kellék megvan. Jó nõk, gazdag arcú pasik, fény és hangtechnika, lazacos szendvicsek, a ruhatárban a munkásosztály, kabát darabja hatvanöt forint. Az öt forintot a kreatívok jóindulatának tartom, ráteszek egy lapáttal, s nem kérek vissza a százasból. A színpadon már megy a seregszemle, egy levéltáros pontosságával és unalmával sorolják fel, hogy mit tudnak: petárda pukkan, görögtûz fröcsög, lézer-show szabdalja a füstös leget, ibolyakékben fényben és jelmezben táncolnak kukacok, a tetõ alól lufik hullnak alá. Vajon Párizsban is ilyen? Vagy százzal több a lufi? Vagy Párizsban a hely (genius loci) más, így minden más is más.
A zombik leginkább negyven alatt és éjszaka élik vadászéveiket. Energiaközpontjuk a médiában van, így jól megfigyelhetõ viselkedésük kamerák és képernyõk közelében. Zombiságuk egyrészrõl a közösségi élmény megõrzésébõl fakad (úgy jó a falat, ha mások is esznek), másrészrõl a mohóságukból. Nincs elõétel s befejezõ kávé, hanem zabálás rogyásig, végtelen fogyasztási láncolat a vizualitáson keresztül, ami kétségtelenül hiperállapot, de hát ezért négyezer forint a belépõ s nem kétszáz. A hiperállapot abból is fakad, hogy ez a végtelen láncolat láncszemekbõl áll, s mindegyik szem az orgazmus egy lépcsõfoka. Vagyis van melegedési idõszak, ami a szellemnek nyilvánvalóan a virtualitás totális elfogadásához kell. Csak akkor jó, csak akkor élvezhetõ, ha a kereten belül vagyok, s ez a keret totális, maga a megvehetõ és élvezhetõ világ. Ebben a totálisan korlátolt és korlátoltan totális világban nincs értelme a kijelentések igazságtartalmát vagy hibalehetõségét vizsgálni, hisz’ például a tökéletes szónak csak akkor lenne értelme, ha utoljára hangozna el, belátva a fejlesztés tökéletesen túlmutató voltának filozófiai lehetetlenségét, ám ehelyett minden évben folytatódik a tökéletesség szappanoperája. Tökéletesen tisztít, fed, gyorsul, tökéletesen száraz és légmentes. A reklámok nyelvileg irreleváns volta inkább ipari költészetet hoz létre, mint teljesen értelmetlen struktúrákat, amin az ész megtörik. De az is lehet, hogy tévedek. Az irracionalitás jól érzi magát szintaktikai szinten. De ne okoskodjunk annyit, jöjjön a Coca-Cola üdítõmedvéje!
A zabáló zombik, szerencsére, nem a fejlõdés pánikbetegei. A régi (pár éves) reklámon nem képzõdik nemes penész, de nem is kerül a kukába. A zombi nem utasítja el a múltat, õrzi saját hagyományait. Láthattuk Sas István vagy Macskássy Félix munkáit az ideológiailag fejlett, de üres pultokkal taktikázó szocializmus korából. Sas, a reklámfilm egyetlen érdemes mûvésze, mérföldkõ. A magyar reklámban Sas elõtti és utáni korszakról beszélhetünk, nyert mindenféle anyagú oroszlános díjakat, még az MK 27-es magnóval is, ami nem lehetett könnyû, tudom, nekem is volt ebbõl a hangrögzítõbõl. Ránézésre eladhatatlannak és hallgathatatlannak tûnik ez a mûanyag doboz, de hát azért van a reklám, hogy mégis vegyük. Így kétségtelenül abszurd báj sugárzott a reklám-animációkból, ha kávépótlékról vagy mosószappanról volt szó. A piactagadó szocializmusban reklámot készíteni a kreatív elme számára megfelelt a fából vaskarika esetének. Népszerû sztár helyett a házmester, szexbomba helyett a postás bácsi, hímringyó helyett a szaki mutatja be a tévé kísérleti adásában, hogy miért éri meg a Takarékszövetkezet. Ennyi idõ távlatából a Meggy Márka, a CSÉB, „Az Ági van” már csak poénértékkel bír, holott ifjú koromban én arra a szomorúságra is emlékszem, amit egy ilyen üdítõ vagy gyümölcsszappan okozni tudott. A reklámszakembert nehéz feladat elé állította maga a termék, amely csúnya, rossz és egészségtelen volt. Apropó, egészség és a Mátrix. Vastaps köszöntötte azt a cigarettareklámot, ami arra bíztatott, hogy ne lacafacázzunk sokat, dohányozzunk reggel, délben, este! Ezt Nikotex rudacskák éneklik. Forradalminak tûnt ez a kis dalocska a telefüstölt napszakokról. Engem mindenesetre meggyõztek; ki is megyek az elõtérbe, a szünetben Sub Bass nyomatja, szeretem, de engem is hív a nikotin.
Ha nem lett volna ez az idõutazás, azt hinném, hogy a zombik csak a jelennek élnek. A spotok kilencven százaléka a modern világban érzi jól magát, szerencsére ritkák a Stella Artois típusú legendáriumok. A jelen meg mozzanatos, pillanatnyi. Ennyi idõ kell, míg kivillan a bugyi, alóla a szõrzet vagy annak borotvált, lila árnya, plusz a termék. Az idõ intenzív jellege nem jelenti azt, hogy nincs történet. Az is lehet mozzanatos és pontszerû. Látunk egy csinos harmincas asszonyt, amint boltjának redõnyét lehúzza (a bugyi kivillan), amikor megszólal a boltban a telefon. Felhúzza a rácsot, a telefon elhallgat. Lehúzza a rácsot (bugyi villan), telefon csöng, fel a rács, elhallgat, s újból bugyi villan. A kamera kinyit, s látjuk, hogy a szemközti bisztróból két nyugdíjas mobilon szórakozik. A bugyi kivillanása tehát emblematikusan példázza azt, hogy a másodpercek elegendõ idõt jelentenek elmondani egy hosszú történetet egy nõrõl, két kukkoló nyugdíjasról, s a technológiáról, ami a bugyi szépségéhez juttatja õket. Hiába, a kép totális. A Ford Focus reklámjában pedig egy egész élet, egy jávorszarvas élete pereg le a szõrös állat elõtt polaroid fotók formájában (úgy, ahogy A lé meg a Lola címû filmben is láthattuk). Nyugi, a Ford Focus jó autó, az utolsó pillanatban kikerüli az agancsost, aki erre megszívja az orrát, vége. Tényleg jó érzés, csiklandoznak, beleharapok én is a mellettem ülõ nõ parfümjébe, friss project lehet, mert nem ismerem, de nincs idõ tûnõdni, mert már fordul is felém, mosolyog, éppen van nála egy fiola, mintának, szívesen nekem adja, de tud ennél újabb illatot is mutatni, csak nyújtsam én is oda a nyakam.
A zombik éjjel kettõig mulattak. Addigra már a falak is átáztak a spotoktól. Kiszédelegve a kopogós hidegre, arra gondoltam, fölmegyek a Citadellára, megnézek még egy reklámfotót Budapestrõl, s aztán lefekszem. De már aludt a város, fény nélkül, vacogva.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2455 |
