Schauschitz Attila
„Itt állok én, napjaim mezsgyéjén” – két berlini kiállítás is a száz éve született Marlene Dietrichre emlékezik.
A városban annyi a temetõ, hogy a berliniek egészen közel, szerencsés esetben a ház elõtt temetkezhetnek. Innen a mondás: „Mindjárt jövök, csak leugrok meghalni.” (Komm’ gleich, nur spring’ ich mal runter, zu sterben.)
Marlene Dietrich pár utcára nyugszik onnan, ahol született. A bérházak tövében megbúvó kis temetõben egy elsõ emeleti ablakból talán még kivehetõ a virágokkal borított egyszerû síron a felirat: „Itt állok én, napjaim mezsgyéjén – Marlene 1901–1992.”
„A szívem mélyén német vagyok”
– állította Marlene Dietrich, aki végakarata szerint Berlinben talált végleges nyugvóhelyre, miközben viszonya szülõhazájához nem volt felhõtlennek mondható: a világháború után elõször 1960-ban, s azután soha többé nem lépett fel Németországban. „Borzalmas volt” – emlékezett vissza –, mert igaz, hogy a közönség tombolt a koncerteken, de az utcán „Marlene tûnj el!” táblákkal tüntettek ellene. Így maradt meg örök emigránsnak – távolról amúgy is könnyebb szeretni egy hazát.
Mi baj volt vele, „lelkiismeretünkkel szép hosszú lábakon”, ahogy egy berlini újság nevezte? A németek egy része azért gyûlölte, amiért a többiek imádták. Elõször is, mert elment, s Hollywoodban lett az egyetlen német világsztár – miközben ennek köszönhetõ, hogy nem jutott Leni Riefenstahl vagy Zarah Leander sorsára. Másodszor, mert visszajött, de amerikai egyenruhában, kétségkívül a fasizmus elleni harc, más szemszögbõl azonban a Berlint szétbombázó megszállók támogatójaként.
Elismerése még a halála körüli években sem volt egyértelmû. Valóban azért nem tüntethették ki díszpolgársággal, mert kilencvenéves korában már nem akarta személyesen átvenni az okiratot? Temetése alkalmával sem jött össze a tervezett nagy gála, s rendkívül kínos volt az is, hogy a kerületi politikusok képtelenek voltak megegyezni arról, melyik utcát nevezzék el róla.
Németország és Berlin azonban az elmúlt évtizedben felnõtté vált. Az új üzleti központban, a Potsdamer Platzon már tér õrzi a nevét, és ugyanott a Sony Center Filmmúzeuma 300 négyzetméteren állandó kiállítással emlékezik rá.
Az ötmillió márkáért megvásárolt hatalmas hagyaték (egyebek mellett 300 ezer lap írásos anyag, 45 ezer fénykép és 400 kalap) az évforduló alkalmával további bemutatók forrásaként szolgál. A Filmmúzeumban a Forever Young címû kiállítás egy végsõ, gigászi partira vezeti a látogatót: Marlene Dietrich barátai, szerelmei, szeretõi és ismerõsei, többek között Ernest Hemingway, Jean Cocteau, Orson Welles, Jean Gabin és David Bowie tekintenek ránk a nagyméretû portrékról, míg az alattuk elhelyezett vitrinekben a kapcsolatokat dokumentáló iratok láthatók. Az egyik oldalsó fülkében berendezett kis zenei stúdióban pedig Dietrich-dalok feldolgozásai hallgathatók, köztük egy hihetetlen élõ felvétel: 1960-ban játssza Hamburgban a Beatles az Ich bin vom Kopf bis Fuß auf Liebe eingestellt kezdetû számot, A kék angyal legendás dalát.
„Az ágyban a nõk jobbak”
Marlene Dietrich már a húszas évek Berlinében bizonyította, hogy „tetõtõl-talpig ráállt a szerelemre”. Az élvezetekben tobzódó városban tanulta meg, hogy szerelemben és szeretkezésben nincs olyan korlát, amelyet ne volna érdemes áthágni. A színésznõ gyakorlati elfogulatlanságát a szerelem és szexualitás terén gazdag fényképanyag és dokumentumok szemléltetik a berlini Meleg Múzeum Marlene és a harmadik nem címmel kiállítása.
A mítosza szerint megközelíthetetlen, arrogáns, hanyagságával távolságtartó Marlene Dietrich Géza von Cziffra szerint a legkevésbé sem volt visszafogott: „Ha kedve támadt valakire, egyszerûen elnassolta.” Divatkorszakot teremtõ férfias öltözködése, a nadrág, majd a frakk és a cilinder nem puszta szeszély volt, hanem egyértelmû jelkép. A már férjezett és gyermekes, de a bárokban és mulatókban jól ismert kezdõ színésznõt elsõként a nyíltan és öntudatosan leszbikus kabarettista, Claire Waldoff karolja fel, s ekkor tûnik fel egy nehezen félreérthetõ duettben, az Amikor a legjobb barátnõ a legjobb barátnõvel címûben, amelynek két szereplõje közösen vásárol alsónemût, kosztümjükön lila ibolyával, a leszbikusok akkori ismertetõjelével.
„Az ágyban a nõk jobbak, de nem lehet együtt élni velük!” – mondta állítólag, mellesleg férfiszemszögbõl is kétségkívül helytállóan. Felfogását a nemek közötti átjárhatóságról alighanem elsõ hollywoodi filmje, a Marokkó híres jelenete világítja meg a legvilágosabban. Az énekesnõ fellépése végén elkéri az egyik vendég hajába tûzött virágcsokrot, köszönetként szájon csókolja a nõt, ám a csokrot egy férfinak (Gary Cooper) dobja.
A Meleg Múzeum kiállítása azt is dokumentálja, hogy a küzdelem nagy vetélytársával, Greta Garbóval nem csak a film világában zajlott (Dietrich a Paramount válasza volt Garbóra, az MGM csillagára). A személyes vetélkedés mellett („Ki az a Marlene Dietrich?” – kérdezte egyszer Garbo) a magánéletben is volt ok feszültségre: Marlene elszerette vetélytársától Mercedes de Acosta forgatókönyv-írónõt.
A szóban forgó kiállítás nem csak Marlene Dietrich nemi vonzalmait értelmezi köntörfalazás nélkül, hanem a mítosz egyik lényeges forrását is: felmérések szerint Németországban mind a leszbikusok, mind a melegek körében õ a legnépszerûbb híresség, a legnagyobb idol.
„Halálra fényképeztek”
Marlene Dietrich azok közé tartozik, akivel így vagy úgy mindenki találkozik egyszer életében; titkát azonban nem könnyû megfejteni. Nem volt szép, nem volt különösebben jó hangja, nem volt zseniálisan nagy színésznõ és nem volt ellenállhatatlanul vonzó. Mégis mítosz lett, örök idézet filmen és színpadon. Már a pózok is: ki ülhet úgy fekete harisnyában, felhúzott lábbal egy hordón vagy lovagló ülésben egy széken, a támlára támaszkodva, hogy ne õt idézze?
Annyi bizonyos – maga sem tagadja –, hogy Josef von Sternberg, elsõ hollywoodi rendezõje találta ki õt. Az önmagában is markáns, távol ülõ szempár, a magas arccsont, a határozott orr, a hollywoodi fogyókúra, a comics és a rajzfilm nõalakjait ihletõ karcsúság után az imázst tovább erõsítette a körültekintõ fényképezés és világítás, az idõnként képtelen magasságba ívelõ szemöldök, a félig leengedett szemhéj, s mindezt a szomorúan fátyolos hang tette beszédessé. Miközben – ahogy a színésznõ panaszolta – „halálra fényképezték”, örökre bevésõdött a közös emlékezetbe.
Felül a kihívóan megvetõ pillantás, alul a kivillanó, felejthetetlen combok, elõször A kék angyalban, dundin és húsosan, késõbb már karcsún – ez a hódításra váró visszautasítás izgalmasabb Garbo vértelen szépségénél, Hepburn törékeny bájánál, Bergman lágy melegségénél és még Monroe majd szétdurranó gömbölydedségénél is, mert az unott nemtörõdömség és a vagány ledérség, a finom elegancia és a tüzes vitalitás, a játékos irónia és a csábos könyörtelenség ellentmondásaiból építkezik: Marlene Dietrich díva, dizõz – a nõ maga.
„És használjanak kaprot, rengeteg kaprot!”
Eddig a mítosz, amit Marlene Dietrich is gondosan, szigorúan ápolt. Ami vagy aki nem fért bele, visszamenõleg eltávolította életébõl. Maximilian Schell róla készült filmjében, amelyhez a visszavonult, nyolcvan feletti Marlene Dietrich csak a hangját adta, nem létezik számára sem a berlini ház, ahol született, de még nõvére sem, akivel ott nevelkedett.
Azt viszont õ is hangsúlyozza, hogy karrierjéhez, a mítosz létrejöttéhez szükség volt a katonatiszti otthonban elsajátított erényekre, a poroszos kötelességtudásra, a fegyelemre és a szorgalomra. A magán- és közéletet egyértelmûen elválasztó Marlene Dietrich nem csak a film és a dal, hanem a család, az otthon s példának okáért a fõzés megszállottja is volt. A Meleg Múzeum egyik vitrinében ott sorakozik a tucatnyi termosz, amelyekben nap mint nap szállította leveseit a stúdióba (miattuk lebzselt ott Charles Laughton akkor is, ha nem forgatott). Legendás rántottái, felejthetetlen gulyásai és lenyûgözõ töltött káposztái állítólag nem kevésbé voltak fontosak számára, mint filmszerepei. Gondosan ápolta Amerikában a német konyhát, bár legtöbbre mégis az oroszt becsülte. Önéletrajzában a következõ intelmet hagyja örökül az utókornak: „Használjanak kaprot, rengeteg kaprot! A kapor minden fûszer közül a legfontosabb.”
Forever Young, Fimmmuseum Berlin; Marlene und das Dritte Geschlecht, Schwules Museum.
A képeket saját gyûjteményébõl Königer Miklós bocsátotta rendelkezésünkre.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2453 |
