Muhi Klára
Egy klisé nevetséges, száz megható – írta Umberto Eco a Casablancáról. Vajon nem így mûködik a Harry Potter is? Boldizsár Ildikó mesekutató, Arató László tanár és Reményi József Tamás irodalmár beszélgetése a regényciklusról, a filmrõl és a megváltásra váró kiskamaszokról.
– Régi tapasztalatom, hogy másként mûködnek a csodák könyvben, mint filmen. Számomra csalódást okozott a megfilmesített Harry Potter. A gyerekfilmek világában a Rowling-adaptáció nem tartozik az élvonalba, nem éri el a Spielberg- vagy Lucas-filmek színvonalát.
Arató László: Csatlakozom, ráadásul sokan mondták, akik nem olvasták a könyvet, hogy nehezen tudták követni a film cselekményét. Az osztályomban – ahol tanítottam is a Harry Pottert – sokan elvitték a szüleiket a moziba, s a szülõk egy része ugyanezt mondta.
Reményi József Tamás: Pedig a mozinézõ kedvéért egyszerûsítették le a filmváltozatot a regényhez képest. Az elsõ kötetben épp az indítás pontosan jelzi az elkövetkezõ mese funkcióját, hogy tudniillik van egy hétköznapi, bumburnyák család, benne egy hétköznapi, szenvedõ mostohagyerek, aki körül valami irizál – de vajon mi ez? A csodákat a keserû realitás kényszere szüli, hiszen hova is menekülhetne ez a szegény gyerek? Szó szerint „nekimegy a falnak”, s lám ott egyszer csak megnyílik egy csodavilág. Ám ha a legelsõ pillanatban tudjuk – miként a filmben –, hogy ez bizony égbõl pottyant gyerek, letették – akár egy Jézuskát – jászol híján a küszöbre, onnantól kezdve teljesen más történetet mesélnek nekem. A Jézuska-párhuzam fölerõsítése egyébként mintha egyenesen bizonyos egyházi körök s korlátolt ellenérzések kivédését szolgálná: tulajdonképpen semmi baja nem lehet ezzel a történettel az égi eredetû ártatlanságra és szeretetre épülõ keresztény világképnek. Kicsit távoli analógiával Boldizsár Ildikó egyik írására utalnék, melyben õ visszautasította, hogy Verne Gyulát bárki „lerasszistázza”, hiszen történetietlenek vagyunk, ha elítéljük azt a még erõsen paternalista, de humanista szemléletet, amelyet a maga korában Verne képvisel a rabszolgákkal kapcsolatban. Nos, akik a kereszténység mítoszát féltik a Harry Pottertõl, történetietlenül gondolkodnak, mert inkább üdvözlendõ, ha valaki a gyerekhõsét ideál keresésére indítja útnak.
Boldizsár Ildikó: Ez egy ismert toposz: a messzirõl jött gyerek, az idegen gyerek, aki egyébként mindig hoz valami új minõséget oda, ahova becsöppen. S ez az indítás valóban elnagyolt a filmben, pedig a varázslóvilág ahhoz képest lesz egészen nagyszerû, hogy milyen közegbõl kerül ki ez a szegény Harry. Persze, aki olvasta a könyvet, annak a film minden jelzése, a legkisebb gardróbszekrény roppanás is nagyon informatív. De tény, hogy nem szenvedett ez a Potter fiú úgy a filmben, ahogyan a regényben.
Boldizsár: Egyébként a könyv megjelenésekor sokan tiltakoztak, hogy azért nem kellene a muglikat, a varázstalanokat így lenézni. Attól, hogy valaki nem varázsló, még nem feltétlenül olyan közönséges, mint Dursley-ék.
Reményi: De ezeken a szörnyû Dursleyé-kon kívül – akik egyébként nagyon keresztényietlenül viselkednek, hiszen egyáltalán nem a szeretet uralkodik körükben – nincs is több mugli, nincs más mugliság a filmben. Elhangzik ugyan a „mugli” kifejezés, ám a könyvvel összehasonlítva szinte nincs is jelentõsége.
Arató: A Harry Potter szerintem egy tradicionálisan humanista, moralista történet, s erkölcsi botfülû{égben szenved, aki a regény – ma már a magas irodalomban is ritkán elõforduló – humanizmusát nem veszi észre. Én nem is értem ezt a hisztit körülötte.
– A hisztéria oka szerintem az a félreértés, hogy a Harry Potter a csodákról szól. A média is egyfolytában a csodák szokatlan mennyiségén álmélkodik. De sosincs szó arról, hogy a regényciklus tulajdonképpen miféle történetfolyam?
Arató: Ez a regénysorozat szerintem többek között a devianciáról szól. A másság megtanulásáról és elviselésérõl. Arról, hogy mindenki varázsló, és mindenki mugli. A Harry Potter egyfelõl nevelõdési regény, másfelõl pedig egy nagy mítosz. A hetedikeseimnek elsõsorban nevelõdési regényként szoktam tanítani. A nagyobbakkal pedig belehelyezem egy jelentõs hagyományba, abba a fantasztikus, groteszk vonulatba, mely E. T. A. Hoffmann Az arany virágcserép címû elbeszélésével kezdõdik, Gogollal, Bulgakovval, majd nálunk Örkénnyel folytatódik. Ebben a regényben pontosan az a fajta erõs és éles ütköztetése történik a hétköznapiságnak és a fantasztikumnak – s ez maradt ki a filmbõl –, amit, mondjuk, Hoffmann-nál olvashatunk, amikor Anselmus diák egy forgalmas drezdai utcáról átlép Lindhorst leváltáros és szalamandra smaragdlevelekkel díszített pálmafái közé. Vagy ahogy Örkény Ballada a költészet hatalmáról címû mûvében átlépünk egy hangsúlyozottan hétköznapi és unalmas világból a fantasztikum világába. Ugyanez az átlépés, illetve fantasztikum található meg itt is, csak a filmben ezt elrontották azzal, hogy Dursley-ék annyira idétlenek és karikatúraszerûek.
– Milyen értelemben tekinthetõ mítosznak a Harry Potter?
Arató: Abban az értelemben, ahogy errõl Boldizsár Ildikó kezdett el beszélni: a hõs itt tudniillik klasszikus kultúrhérosz. Potter Parsifal típusú vagy a Csillagok háborújából ismert Luke Skywalker típusú hõs. Fontos a kettõs párhuzam, hiszen nyilvánvaló, hogy Luke Skywalker maga is Parsifal. Ez filológiailag is bizonyítható, hiszen Lucas Joseph Campbell Ezerarcú hõs címû könyvébõl merített, s maga Campbell George Lucas tanácsadója volt a film elkészítése során. De Campbell nyilvánvalóan hatott az Indiana Jones-filmekre és – szerintem – a Harry Potter-könyvekre is. Voldemort hasonlít Darth Vaderre, s ebben a regényfolyamban is az erõ sötét oldaláról van szó. Biztos vagyok benne, hogy Rowling ismeri a Campbell-féle jungiánus mitológiai háttérirodalmat. Harry Potter egyébként azért parsifali hõs, mert nem a saját közegében nevelkedik, hanem távol attól: idegenben, ismeretlenségben. És fokozatosan ismeri fel saját magát, illetve küldetését. Szerintem a regényciklus kulcskérdése, hogy Dumbledore miért dönt úgy, hogy nem a varázslók, hanem a muglik közt kell nevelkednie Harrynak, és mi magyarázza, hogy a fiú nem lesz egy Malfoy, azaz az „erõ” sötét oldalának harcosa. Miképpen határozza meg a neveltetés, a határhelyzet, a kettõs deviancia (az elsõ részben muglinak varázsló, varázslónak mugli) és a barátok (a szegény Ron és a sárvérû Hermione!), továbbá hogy Harry a Teszlek Süveggel a Griffendélbe helyezteti magát, és nem lesz kékvérû arisztokrata-rasszista. Még mindig nem tudjuk – pedig már a negyedik kötetnél tart a magyar kiadás is –, hogy Voldemort miért akarta már a csecsemõ Harryt megölni. Egyébként a regényben van egy csomó feltett és meg nem válaszolt kérdés, amelyek eleve kimaradtak a filmbõl.
– De azért legalább annyira mese is a Harry Potter, mint mítosz. Lucas például az orosz strukturalista mesekutató Propp mûvébõl írta a szakdolgozatát. S ha felidézzük Bruno Bettelheim gondolatait a mese és mítosz különbségeirõl, az derül ki, hogy a mitikus hõssel nem lehet igazán azonosulni, mert túl nagyszerû, túl tökéletes. A mesehõssel viszont – miként Harryval is – igen. A mítosz mindig pesszimisztikus világszemléletû, a mesék ellenben – miként Rowling regényei – optimisták.
Boldizsár: Igen, a mitikus hõsök inkább tragikus hõsök, nagyon gyakran megbüntetik õket, és legtöbbször bukás a végük. A mesehõsökkel ilyesmi nem történhet meg. De hogy kibõl milyen tanulóutakon lehet valaki, annak fokozatai vannak. A klasszikus mesehõst mindig megelõzi két rosszul vizsgázó nagyobbik testvér, akiknek a hibáiból lehet tanulni. A Harry Potterben nincs meg ez a motívum, õ nem a mások hibáiból tanul, neki azonnal döntenie kell. Hogy honnét tudja, mi a helyes döntés – az itt a kérdés.
Reményi: A Harry Potter sem nem mítosz, sem nem mese, hanem mítoszi és mesei elemeket egyaránt fölhasználó, modernitás utáni történet. Rowling regénye sajátos kompiláció, melyben az összes mesemotívum, Grimmtõl Dickensig, Milne-ig mindenféle hatás felfedezhetõ, melyeket az írónõ igen okosan épít össze.
Boldizsár: De minden mást is, rémregény-, kalandregény- és krimifordulatokat.
Arató: A college-regény jellemzõit…
Reményi: A film persze minderre nem vállalkozhat, mert akkor nem lehetne több százmillió nézõje. A rendezõ tulajdonképpen nem tett mást, mint vizuálisan megvalósította a regény látványelemeit, s bebizonyította, hogy amit az írónõ elképzelt, az ma már technikailag létrehozható. Sajnos olyan filmes finomság, mint amikor a varázsló visszaparancsolja az utca fényeit a kis masinájába, s mintegy az igazi fényt, a gyereket leteszi a küszöbre, nincs is több a moziváltozatban. S egyébként a film azt a szerepet sem tudja betölteni, amit a könyv igen: sok szülõ a gyereke elõl olvasta el a Harry Pottert, így a regény egyfajta médiummá vált, amelyen keresztül végre beszélgetni tudott egymással szülõ és gyermeke.
Arató: Nyolcadikos diákjaim némelyike a bölcsességeket, a bölcseleti részeket hiányolta a filmbõl. S bizony igaz, hogy Dumbledore mondatai a film végén a szeretet megõrzõ erejérõl sokkal laposabbak, mint ami errõl a regényben elhangzik. Az egyik tanítványom pedig ma azt mondta: fölháborító, hogy kimaradt a filmbõl az, hogy a Voldemort nevet ki kell mondani. Tehát hogy a rosszat néven kell nevezni.
Reményi: A filmben ez a bölcselet sajnos valóban megmarad Hollywood szokásos giccses-prédikációs szintjén. Az öreg varázsló, Dumbledore és Harry kettõse pontosan olyan, mint Chris Columbus egyik korábbi filmjében, a Reszkessetek betörõkben a gonosznak tudott öregember és a gyermek szépelgõ duettje: ülnek a templomban (hol máshol?), és az, aki már kívül van a társadalmon meg aki még nincs benne, együtt szépen elrendezik a dolgokat, és mindenkinek elered a könnye.
– De a legnagyobb baj szerintem a szereplõválasztással van. A filmbeli Harry nem ágrólszakadt mesehõs, s nem is kultúrhérosz. Helyes középosztálybeli gyerek, aki most állt fel a számítógépe mellõl.
Arató: Az igazi Harry sokkal lejjebbrõl indít, s azért tör sokkal magasabbra. A klasszikus Nemecsek Ernõ-i, Nyilas Misi-i mintázat hiányzik a filmbõl: ennek a gyereknek azért kell bizonyítania, mert alacsony, nagyon szemüveges és nagyon vékonycsontú.
Boldizsár: Fontos, amit mondotok, mert a gyerekek arra a kérdésre, hogy miért szeretik a könyvet, azonnal Harry külsõ és belsõ tulajdonságait említik, s azonosulnak ezzel az elesett, sovány, rendkívül hátrányos helyzetû hõssel. A filmbeli Harry ezzel szemben nem ilyen. Jól táplált, gyönyörû; egy olyan kisfiú, aki már a megjelenésével is bizalmat kelt másokban. Sok gyereknek tartok különbözõ foglalkozásokat. Tragikus, hogy most már egyre inkább a szerencsétlen, sérült hõsökkel azonosulnak. A népmesékben nem azzal, aki megmenti a királykisasszonyt, hanem azt mondják: olyan vagyok, mint a sánta róka vagy a partra vetett hal meg a szárnyaszegett madár. Régen azt mondták: én vagyok a hõs, aki legyõzi a sárkányt, most pedig: nem, én az vagyok, aki veszélyhelyzetben van.
– Elképzelhetõ, hogy emiatt megbukik ez a film? Vagy ez az adaptáció mindenképp sikeres lesz.
Reményi: Nem tud megbukni. Ez már sajnos egyaránt messze vezet a könyvtõl és a filmtõl; nem sok szót érdemes vesztegetni arra, ahogy ebbõl üzlet lett. Abban a pillanatban, amikor megláttam az Ápiszban az elsõ Harry Potter-matricákat, tudtam, hogy az a kevés esély, amellyel a könyvsiker kecsegtetett, azonnal elvész.
– Gyakran elhangzik, hogy a Harry Potter már az elsõ perctõl áldozatává vált a piár munkának, nem utolsó sorban azzal, hogy írója nem egyedi könyvként, hanem rögtön hétkötetes sorozatként ajánlotta fel a kiadójának, amire nyilván sokkal jobban fel lehet építeni egy hosszú távú marketingstratégiát.
Arató: Ez nem igaz, hét sikertelen kötet is lehetett volna belõle.
Boldizsár: Szerintem sem igaz. Az elsõ kötet 1997-ben jelent meg Angliában, nálunk pedig két évvel késõbb. Az elsõ recenzió a Népszabadságban látott napvilágot 2000 januárjában, de csak fél év múlva kezdett a könyv a figyelem középpontjába kerülni. A filmbemutató után viszont már mindenki Harry Potterrõl beszél.
– A film megjelenése azonban biztosan más pályára állította szerzõ és olvasó páratlanul szépen alakuló történetét.
Arató: Igen, de van ennek egy másik oldala is. Elképzelhetõ, hogy a film visszaadja az olvasás becsületét. Az én gyerekeimnél akkora csalódás a film a könyvhöz képest, hogy õk most élik meg elõször, hogy egy könyv mennyivel jobb tud lenni, mint egy film.
Reményi: Azért ne mindenért a filmet kárhoztassuk. Beszélnünk kellene arról is, hogy a könyv mint irodalom milyen. Mert az igaz, hogy okosan ki van találva, intelligenciával, sõt bölcsességgel íródott, de nem véletlen, hogy néhány nem olvasó gyerek inkább a Harry Pottert olvassa el háromszor, semmint hogy más könyvbe belefogjon. S tán ez igazolja azt a feltételezésemet, hogy ezt a könyvet nem annyira irodalomként élvezik az olvasói. Mert a regényfolyam temérdek vendégmotívuma nem áll össze önálló, revelatív irodalmi alkotássá. Nincs saját nyelve, saját világa, felszínes szöveg-klipek vágtató sorozata. Lehet elemezni, sok mindent ki lehet rajta mutatni, de azért inkább használati tárgy, mintsem mûalkotás.
– Esetleg olyasmivel van dolgunk, mint amikor a Love Story tömegkultúrával foglalkozó professzor-írója összerakott egy melodráma prototípust, amibõl mellesleg bestseller lett? Végül is Rowling szintén tanár…
Arató: Vagy inkább ahogyan Eco megcsinálta A rózsa nevét. Szerintem ahhoz közelebb áll.
Boldizsár: Én úgy aposztrofáltam a regényt, mint a gyerekirodalom elsõ akciókönyvét.
– Sõt, azt írta, hogy a Harry Potter már a „bitagyú” gyerekeknek szól.
Boldizsár: Azok a bitagyú gyerekek, akik a számítógépen nõnek föl, már egy nagyon gyors képi látásmódhoz szoktak hozzá. Számukra hihetetlenül gyorsan kell pörgetni a cselekményt ahhoz, hogy a figyelmük fönntartható legyen, vagy hogy a mesélés kielégülést nyújtson. Tartottam már foglalkozást, hogy úgy éreztem, a gyerekek egy egeret irányítanak felém, és azt kattintgatva hajszolnak: gyerünk!… mondjad!… kérdezz!… még!… gyorsabban!… – majd’ megbolondultam! Az olvasásélményért ellenben meg kell küzdeni. S ezt a gyerekek nem mindig tudják. Az olvasás nem gyors kielégüléssel kecsegtetõ élmény. És akkor jön a Harry Potter, amelyben tényleg minden nagyon gyorsan megtörténik, minden a helyén van, s tényleg nem lehet letenni. Láttam gyereket, aki biciklizés közben olvasta.
– A Harry Potterben egyszerûen sûrûbben érkeznek a cselekményimpulzusok, mint más gyerekregényekben?
Arató: Ebben a könyvben iszonyatos mennyiségû olvasást stimuláló hatóeszköz van, aminek csak egy része akció. Más része nyelvi poén, geg vagy varázsötlet. A komikus hatást és a komikus katarzist például fantasztikusan lehet tanítani rajta: Lupin mumusidézõ órája a második kötetben arról szól, hogyha félsz, fel kell idézned félelmed tárgyát, majd nevetségessé kell tenned. Itt egyébként kapcsolat teremthetõ A rózsa nevében és a Harry Potterben körvonalazott komikumelméletek között. Mindkettõben félelem és nevetés viszonyáról van szó, a nevetés felszabadító erejérõl. Én láthatóan jobb véleménnyel vagyok errõl a könyvrõl. Szerintem van saját nyelve, ha az egy posztmodern mixtúra is. Nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez a fajta ötvözet irodalom-e, de úgy érzem, hogy ha valaki ennyiféle komponensbõl ilyen egységes masszát tud összegyúrni, az már az övé. Igazán nagy íróknál is lehet tapasztalni, hogy néha sokféle forrásból merítenek. Egyébként a filmnek is vannak bizonyos erényei, amelyekrõl még nem beszéltünk.
Reményi: Erõs képzavarral, Chris Columbus egy jótollú rendezõ…
Boldizsár: Nagyon szeretem a filmben az Edevis tükre jelenetet, amikor Harry elõször látja meg a szüleit, vagy Roxfort egész varázsvilágát, ahogy mozognak a lépcsõk, a képek, engem ezek lenyûgöztek. Sok mindent hasonlóan csináltak meg, mint ahogy én elképzeltem, és sok minden elképzeléséhez viszont nekem nem is volt bátorságom. Nem mertem elképzelni egy ilyen Voldemortot.
Reményi: Én azért nagyon kíváncsi vagyok a második filmre. Ugyanis – és ez Rowlingot dicséri – itt nem arról van szó, hogy valaki írt egy könyvet, s amikor sikere lett, akkor megírta a folytatást. A Harry Potter eddigi négy kötete egységes elképzelés szülötte, amelynek az elsõ része megáll ugyan egymagában, de a másodikban és a harmadikban épp az derül ki, hogy haladás közben hõsünk egyre kevésbé lehet biztos önnön identitásában. A film viszont hollywoodi módra lekerekített. Folytatásában csak azt fogjuk nyugtázni, hogy volt egyszer egy sikeres Potter-film, s akkor most van még egy. Azokat a szálakat ugyanis, amelyekrõl itt beszéltünk, nem fogja tovább szõni, mert hogy föl sem vette õket.
– Talán jobb lett volna Spielbergnek adni a megfilmesítési lehetõséget. Mégiscsak õ a mozi legnagyobb jelenkori mesemondója! Bár állítólag csak a harmadik részre aspirál.
Reményi: Igen, ez valóban, nemcsak tehetség, de formátum kérdése is. Az E. T. vagy a Harmadik típusú találkozások nyomán azt gondolom, hogy Spielberg például Rowling regényének moráltanításait sokkal mélyebbrõl értené, érezné. Õ épp ezekre a dolgokra fogékony igazán. A családi filmet, amely mára nagyon eltorzult mûfaj lett, valójában õ találta ki, mert fölfigyelt a kertvárosi középosztály széthullásának folyamatára, s meglátta, hogy ha a tradicionalista értékek elvesztik jelentõségüket, akkor a következõ generáció borzasztó bajban lesz. Elkezdte tehát tudatosan sulykolni a nézõkbe ezeket az értékeket, s az amerikai mozipiac mûködésének köszönhetõen ez neki bizonyos értelemben sikerült is.
Boldizsár: Lehet hogy igazad lesz, s a harmadik részben, amikor már nem lehet folytatni ezt a képregényszerûséget, nem marad más megoldás, mint csinálni egy új E. T.-t…
Reményi: …ami elégikusabb, ami nem ilyen harsány.
– Mit gondolnak, felismerhetõ-e a Harry Potter vagy a gyerekirodalom más bestsellereinek olvasóiban egy újfajta gyerek, aki nem egyszerûen gyorsabb, aktívabb, impulzívabb, de mindenestõl különbözik attól a gyerektõl, amilyen valaha a szülõje volt, vagy akit a gyerekirodalom 200 év óta maga elé képzel?
Boldizsár: Ez már nem ugyanaz a gyerek. Minden kisgyerek nagyon erõs fikcióigénnyel születik, de régebben ezt nem tudta máshonnan megszerezni, csak az olvasmányokból. A gyerek számára lassan nyílt ki a világ, minden egyes új könyv egy új ablak volt, amelyekbõl szépen össze tudott rakni valamit. De most nem ilyen a gyerek. Annyi minden kavarog iszonyatos zûrzavarban a fejében, hogy kétséges, ha hozzárak még valamit, vajon akkor rend lesz-e belõle, vagy még nagyobb káosz keletkezik. S ezért nem mindegy, milyen irányba viszi el Rowling a történetet. Iszonyatos ereje van a könyvnek, és a legszörnyûbb dolgokat is meg lehet a gyerekekkel csináltatni, ha Potter átáll a rossz oldalára. Mert régen azért a gyerekek kiálltak a legkisebb fiúért a mesében, most meg valahogy a választásaik is megváltoztak. S nemcsak azt választják, aki sérült vagy hátrányos helyzetû, de azt is, aki kicsit inkorrekt, hajt valamire, nem tiszta eszközökkel játszik. Nem olyan egyszerû a mai gyerek számára az sem, hogy kiálljon a jó mellett.
Arató: Épp ezért kell varázslóvá válnia. Paradox módon egyébként azt gondolom, hogy ennyi varázslásra, mint ami ebben a könyvben/filmben van, csak egy ennyire technicizált világ gyerekének lehet szüksége. Másrészt csak egy ilyen nagy varázslóapparátussal lehet rehabilitálni egy nagyon egyszerû morális értékrendet. Ahhoz, hogy újra el lehessen hinni, hogy a jó az jó, fura módon a jót ilyen erõkkel kell felruházni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 28-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2447 |
