Kömlődi Ferenc
Tolkien mítosz-regénye minden hatalmat megadott a képzeletnek, A gyűrűk ura rajongóit a film sem fosztja meg fantázia szabadságától.
Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő, Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyáját terelő, Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején. Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen, Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Peter Jackson kemény fába vágta a fejszéjét: a korábban filmre-vihetetlennek vélt J. R. R. Tolkien-matériát, A gyűrűk urát vitte filmre. Még meghökkentőbb, hogy sikerrel tette: nincs keserű szájízünk, nem hangoztatjuk unos-untalan a regény elsőbbségét, felsőbbségét. (1978-ban Ralph Bakshi, az ismert animációsfilm-rendező is megbirkózott a feladattal: munkájára, inkább nagyra törő torzóként, semmint az alapmű lényegét megragadó és hűen interpretáló alkotásra emlékeznek az annalesek.)
Pedig A gyűrűk ura számos népszerűségi listát vezet, sokan „a huszadik század könyvének” tartják. A Tolkien-kultusz még a hatvanas években, a klasszikus ellenkultúra fénykorában indult be. A mindmáig akut kérdéseket (környezet-tudatosság, futószalag- és háborúellenesség) feszegető trilógia, akárcsak a 2001 – Űrodisszeia, irodalmi jelképpé, életfilozófiák és szerepjátékok kiindulási pontjává vált. Generációk nőttek fel rajta, nemzedékek nevelkedtek Gandalf, Frodó, Samu, Aragorn, Elrond és a többiek kalandjain, minden idők talán legbölcsebb és legtekervényesebb tündérmeséjén. Már, ha egyáltalán mesének tekinthetjük, merthogy – Jackson is ezt az oldalát hangsúlyozta ki – inkább mítosz: mítoszok és legendák végeláthatatlan láncolata. A fantasy-műfaj alapköve, első és túlszárnyalhatatlan remeke. A gyűrűk urával (s előzményével, A szilmarilokkal) összevetve minden más fantasy utánérzésnek, B-szériás kópiának tűnik. Sőt, a legtöbb még annak sem, a mérce olyan magasra állította Tolkien. Az epigonok regényfolyamai olvashatatlanok, kisszerűek. A filmváltozat nem az.
*
John Ronald Reuer Tolkien (1892–1973) nyelvtudósként indult, az óangolba és az Arthur király mondakörbe temetkezett bele. Közben pedig – eleinte csak sajátmaga és szűkebb környezete szórakoztatására – kitalált tízezer évnyi fiktív történelmet, földrajzot, népeket, nyelveket, írásokat. A Szilmarilokban a világ teremtésével kezdte, a legősibb lények, az elfek (tündék) ártatlan gyermekkorával az akkor még Beleriandnak hívott Középföldén, az istenek hívószavára történő elvándorlásukkal a Halhatatlan Birodalomba. De már az idő tájt is súlyos és sötét háborúk dúltak, Morgoth, a lázadó, s a hatalmat minden másnál jobban vágyó istenség akaratából. Ő mérgezte meg az ősszépséget, ő szította a viszályt a tündék és az istenek között, ő rabolta el Feanor, a legfőbb kovács drágaköveit, a szilmarilokat. Hogy visszaszerezzék azokat, Feanor és a tündék többsége az önkéntes száműzetést, és a Halhatatlan Birodalom urainak haragját választva visszatértek Középföldére, majd reménytelen harcot indítottak Morgoth ellen, akinek Szauron, A gyűrűk urának Sötét Hatalma csak szolgája volt. Ekkoriban léptek színre a halandó emberek is, belekeveredve a tündék és a démoni erők gyilkos háborújába. Végül az istenek megszánták a száműzötteket, és hathatós segítségükkel megdöntötték Morgoth birodalmát. Nagy árat fizettek érte: szinte egész Középföldét víz temette maga alá, a legtöbb tünde herceget megölték, túlélőnek és a hősi múlt mementójának az egyetlen Galadriel úrnő maradt. Ekként zárult az Első Kor, s, bár győztek az Igazak, a gonosz feletti diadal csak intermezzónak minősült, hiszen Szauron is átvészelte a bukást. A tündék pedig fokozatosan eltávoztak e földről, vissza a Halhatatlan Birodalomba, emberekre hagyva terepet és hatalmat. A két nép utolsó szövetségét a Másodkor végén kötötték, a Hatalom Gyűrűjét, az Egyetlent titokban kikovácsoló, majd büszkén hordó Szauron ellenében. Ugyan legyőzték, de a fő rosszat, magát a Gyűrűt nem pusztították el…
Mindezek a – filmben (a Gyűrű „előtörténete” kivételével) nem tárgyalt – események a Harmadkor végének állandó hivatkozási alapjai, a „mélyréteg”, az egykori dicsőség megidézése, a titkos tudományok pillérei. A legfőbb tudományt Szürke (aztán Fehér) Gandalf, a varázsló, a Halhatatlan Birodalom küldötte, Tolkien Merlinje és Prosperója birtokolja, ő vezeti a Jók seregét a Sötét Úr ellen.
Ekkor lépnek színre a kicsik, a legkisebbek és leggyengébbek, a hobbitok: a Gyűrűt megtaláló Bilbó, majd unokaöccse Frodó, a leendő Gyűrűhordozó, és hű társai…
*
A történet a hobbitok barátságos Megyéjében, egy, a környező világtól szinte hermetikusan elzárt, miniatűr Édenben kezdődik. Minden zöld, kristálytiszta a víz, ózondús a levegő, mintha a sokszor megénekelt Rontatlan Természetben járnánk. Tolkien az idillt, a technológiát negatív célokra felhasználó, az életet mesterségesen és szándékosan megcsúfító Mordorral, Szauron birodalmával, másrészt az árulóvá lett mágus, a hajdani Drakula, Christopher Lee által alakított Szarumán komor fellegvárával ellenpontozza. De a gonoszok még teremteni se tudnak a Jó nélkül: undorító és ocsmány szolga-katonáik, az orkok prototípusait, elfogott tündéket megcsúfítva és szétkínozva hozták valaha világra. Jackson nem túlozza el az ork-ábrázolást, nem viszi el a horror felé a mítoszt, a szörnyszülemények még a hihető és elképzelhető határain belül mozognak. Sőt, a tündék se olyan megfoghatatlanul szépek, mint Tolkien írásaiban. Szépek ugyan, de ez a szépség még időhöz (bár tovatűnő időhöz, a hősi régmúlthoz) is köthető. Középföldéről korábban azt állították az önkéntes szakértők, hogy nincs anyagi valósága. Jackson rájuk cáfolt – a legkorszerűbb számítógépes trükk-technika segítségével megteremtette a hiteles Tolkien-világot. És persze hús-vér alakokkal is, hiszen filmje hőseinek többsége, kiváltképp Frodó és Aragorn drámai jellemfejlődésen megy keresztül. A szereplők nem tézisfigurák, még a nagyon markáns Galadriel és Arwen se azok. Szarumán hiába ravasz és agyafúrt, bölcsességét önző céljaira használja fel. Ráadásul nem is sejti, hogy csak eszköz Szauron kezében. Kisstílű intrikus, semmi több. Akár a huszadik századi történelem szereplője is lehetett volna…
Hogy a Megye idilljét (és Középfölde sorsát) mentse, a jólelkű, de korántsem hősi álmokon nevelkedett Frodó a rábízott Gyűrűvel a mellényzsebében, elhagyja otthonát. Nincs egyedül, leghűbb társai (és egyben a film legbohókásabb figurái) vele tartanak, életüket és vérüket áldoznák érte. Mindannyian önként vállalják a veszedelmeket, az együgyű falusi legénykék igazi hősökké avanzsálódnak. Hiába hisszük, látjuk gyengének őket, valójában az esendő hobbitok a legerősebbek, csak ők képesek végrehajtani a nagy küldetést. A hétköznapi élet apró-cseprő örömeihez, bánataihoz szokott, de a súlyos létkérdéseket is mindig földközelből, s kellő humorral kezelő kisemberek.
Lépésről lépésre tudatosul bennük a feladat súlya, s ezzel a folyamattal párhuzamosan, a dramaturgiába is egyre több suspense-elem vegyül: éjfekete lovaikon felbukkannak a gyűrűlidércek, hogy kézre kerítsék a Gyűrű újdonsült urát, könnyű lenne élni a Gyűrű mindenható hatalmával, Frodó azonban újra és újra ellenáll a csábításnak. Sűrű erdőkön és kietlen vidékeken át folyik a hajsza, miközben egyre sötétebb színek és tónusok uralják a képmezőt. Elrond, a tünde Völgyzugolya csak ideiglenes menedék, hiába szépséges, hiába otthonos, inkább a múlt emléke, utolsó sziget az egyre idegenebb és ellenségesebb világ közepén. Ugyanez vonatkozik a Frodót próbára tevő Galadriel úrnő, a Lelkek Királynője bűvös erdejére, Lothlórienre is. Az elvesztett aranykor nem térhet vissza.
Völgyzugoly és Lothlórien között kovácsolódik össze A gyűrű szövetsége (mely egyben az első film és az első kötet címe is, a másodiké A két torony, a harmadiké A király visszatér). Útjuk Mordor felé vezet, mert a Gyűrűt csak ott lehet megsemmisíteni, ahol létrehozták: a Végzet Hegyének fortyogó vulkánjába hajítva pusztíthatják el a mindenkori tulajdonosát emberfeletti hatalommal kísértő varázseszközt. De addig embert, hobbitot próbáló akadályokon kell átverekedniük maguknak a hősöknek, hófútta, jégmarta hegycsúcsok hágóin, ijesztő magasságok és mélységek között szédelgünk, majd alábukunk a hajdani törp-birodalom, Mória félelmetes kazamatáiba. Romok és pusztulás mindenütt, miközben a föld alatti oszlopcsarnokban a film legszuggesztívebb képsorai peregnek.
*
A gyűrűk ura a Jó és Rossz – mitikusan felnagyított, de azért még valóság-alapú –háborúja. Hősi ének barátságról, hűségről, bátorságról, pokoli próbákat kiálló szerelemről. Tolkien hatalmasan hömpölygő regényfolyama azonban nemcsak a szóval, mesével teremtés nagy – és sikeres – kísérlete, A gyűrűk ura legalább annyira a kísértések könyve is: a Gyűrű kísértéséé. Vagy inkább a belénk kódolt hatalomvágyé, nagyravágyásé amely a legnagyszerűbb varázseszközt is a pusztítás eszközé teszi. A Gyűrű az ártatlanok ujján is a Gonosz eszköze marad. Tolkien világában a cél sohasem szentesíti az eszközt. Győz a Jó, de ennek a győzelemnek óriási, tragikus ára van: a világból elillan, örök időkre távozik a Szépség, s ami utána marad, csak silány másolat. Nem költenek többé tündérmeséket, a tündék hajóra szállnak, s elvitorláznak a Halhatatlan Birodalom felé. Merlin és Prospero is velük tart.
Magunkra maradtunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2446 |
