Kamondi Zoltán
Dzsolika elment.
Találunk majd új producert, munkatársat jóban-rosszban, barátot, segítõt, megy majd tovább az élet – de értünk, filmjeinkért, ügyünkért mindent vállaló elkötelezettsége; a magát komolyan soha nem vevõ, játékos, de tévedhetetlen taktikai és stratégiai érzéke; már-már félszegen és kicsit körülményesen elmondott, de mindig zseniális ötletei; értõ mosolya és cinkos pillantása nélkül minden más lesz.
Legboldogabbnak akkor láttam, amikor azt mondhatta, milyen tehetséges valaki, okos, mint a nap, hú, de jó filmet csinált. Vártuk a vágószobában, vetítõben az új filmmel, a telefon mellett, amikor egy forgatókönyvet adtunk oda. Nagyon izgultunk. Nem is annyira a véleménye miatt – ami mindig pontos volt, idõnként kíméletlen, de csak azzal, akit igazán szeretett –, nem is amiatt, hogy odaadja-e, megszerzi-e a még szükséges pénzt, hanem, hogy örül-e. Nem tetszett neki? Azt mondta, hogy tetszik, de nem örül. Nem ad pénzt? Ad, de nem boldog. Az ilyen film nem készült el.
’85-ben kitalálta, hogy producer lesz. Sehol nem volt még a rendszerváltás, viszont voltak teljhatalmú állami filmstúdiók, Filmfõigazgatóság fõcenzorral, központi bizottsági tagok által irányított egyetlen állami tévé. Mosolyogtak, mosolyogtunk rajta. Õ is nevetett. A producerasszony. Nem kapott irodát a tévében. Az elnöki folyosóra vitetett egy íróasztalt. Ott fogadott minket, onnan intézte az ügyeinket. Egy hét múlva volt szobája. Néhány év múlva már mindenki hozzá járt pénzért. Tizenöt éven keresztül alig készült úgy rangos film, hogy ne lett volna része benne.
Érezte a tehetséget, az értéket, a lehetõséget, és szeszélyesen elzárkózott tervektõl, amelyekben nem hitt. Csak – mondta. Ösztönös volt, érzéki a döntéseiben, mindig nõ. Tartalmat és rangot adott egy addig nem létezõ szerepkörnek. Az anyaproducer.
Mindig segített. Ha elakadtunk a munkában, ha eltévedtünk az életben, magánéleti válságokban, zavaros pénzügyekben, ha harcolni kellett az igazunkért. Mindenben. Sosem engedte, hogy viszonozzuk. Mindig visszahúzódott, a háttérben maradt, finoman, elegánsan. Nem engedte, hogy segítsünk, akkor sem, amikor talán nagy szüksége lett volna a szeretetünkre. Csak azt engedte meg, hogy boldoggá tegyük azzal, amit csinálunk, írunk, leforgatunk. Ha boldog volt, tudtuk, hogy jó a film, a snitt, az írás, hogy tehetségesek vagy tisztességesek voltunk. Az öröme volt a mércénk tizenhat éven keresztül.
Szeretett hinni valamiben, létrehozni valamit, kibontani valakibõl a maximumot, lehetõséget adni. Sziporkázó erõ sugárzott belõle, ha akart valamit. Nem lehetett gyöngének, butának, tehetségtelennek, bizonytalannak lenni mellette.
Energia-bomba volt. Törékeny, visszahúzódó szerénység. Ellentmondás? Igen, érzéki és izgató paradoxon. Alkotásra csábított.
Több tucatnyi film, díj és siker lett az eredménye a körülötte lévõ izzásnak, zsongásnak, pörgésnek. Eredményes, szép pálya. Nem ez volt fontos számára, talán nem is érdekelte.
Kívüle ki fogja tudni még olyan biztosan, hogy egy filmben nem az a néhány ezer méter celluloid számít, a vele nyerhetõ siker, esetleg pénz, hanem a befektetett energia, tehetség, áldozat, emberi minõség, és az, ami mindebbõl látszódik majd a vetítõvásznon?
Dzsolika elment. De nem lépett ki az életünkbõl.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2439 |
