Szőnyei Tamás
Impressziók a Budapest Klezmer Bandről.
Több mint tíz éve, 1992 júniusában történt, hogy a klezmer betette – pontosabban: visszatette – lábát Magyarországra. Máig emlékezetes este volt, fura underground ünnep Budapest egy olyan fertályán, ami finoman szólva is kiesik az útból. Elvétve akad országos horderejű esemény itt, azon az estén azonban dugig telt a helyiérdekű művelődési ház: ott volt mindenki a XV. kerületi Csokonaiban, akinek kíváncsiságát felpiszkálták a Magyar Narancsban olvasott sorok. „Ha egy igazán szívderítő, egyben katartikus élményre vágyik (és már hogyne vágyna), ezt tényleg ne mulassza el.” „Az olykor megtévesztésig hűen előadott k. európai talpalávalók mellett/mögött/között az alig hallható háttérben ott van az egyetemes világvárosi otthontalanság jól ismert érzése. A kétezer éves száműzöttség, a hazatalálás vágyának hallomása rezgésbe hozza rokon érzületeinket – s ehhez nem is kell feltétlenül vérrokonságban állnunk az előadókkal. Egyetemes nyelvet hallunk: a fokozhatatlan fájdalom és a felülmúlhatatlan gyönyör tartományából.” Az első mondatot Marton László Távolodó írta, közvetlenül a Klezmatics koncertje elé (május 27.), a többit hónapokkal korábban (február 5-én) a New York-i zenekar két első albuma (Shvaygn = Toyt; Rhythm & Jews) kapcsán Tillmann J. A.
Mindezt csak azért idézem fel ilyen részletesen, mert legközelebbi közelmúltunkból erre az eseményre (az azóta jónéhányszor itt járt Klezmatics első pesti fellépésére) épül az a közös tudás- és élményanyag, aminek meglétét a Yiddish Blues készítői valószínűleg adottnak tételezik fel – és amivel talán ezért, talán másért nem foglalkoznak. És mert szerintem pontosan ez siklatja ki a filmet.
A Yiddish Blues impresszionista életkép a Budapest Klezmer Bandről: olyan kevés információt nyújt a zenekarról és a közegről, amelyben működik, hogy az még akkor is kínos volna, ha ez már a sokadik portréfilm lenne róluk, és mindenki fejből fújna mindent az összes zenészről, az együttes sikereiről és kudarcairól, és egyáltalán a jiddis zene reneszánszáról. De hát messze nem ez a helyzet. A stábot egyszerűen félrevitte a jószándék. Hagyták, hogy magukkal sodorja őket a zene varázsa. Úgy képzelték, elegendő, ha koncerteken, próbákon és stúdióban rögzítik a zenészek játékát, az általuk kísért balett-táncosok mozgását, s a szokásos szép képekkel (hangszerek, kezek, női vállak, nyakak) körített hangok közé kisinterjúkat és spontán pillanatokat (mikrobuszozás, kerti parti) vágnak be. Ez elvileg akár működhetett is volna, itt azonban leginkább az esetlegességek működnek – néha jól, többször rosszul. Elmondom mire gondolok. Kezdődik a címmel. A Yiddish Blues nagyon jó cím, túl jó ide: szinte mindent ígér, amihez képest a film alig teljesít. Ha egyetlen zenekarról szól is a film, egy ilyen cím hallatán szerintem joggal várja el az ember, hogy az az egyetlen zenekar bele legyen helyezve egy földrajzi, történelmi és kulturális közegbe. A felütés alkalmat is adott volna erre: a zenekart alapító Jávori Ferenc (Fegya) oroszul meséli el, hogyan kerestek J-vel kezdődő magyar nevet a telefonkönyvben Jakubovics helyett, miután áttelepültek Kárpátaljáról. Innen elindulhatott volna egy rendes zenés dokumentum/portréfilm. Elmonda(t)ni és megmutatni a kelet-közép-európai zsidó történelemből mindazt, ami a klezmer zene mostani reneszánszához tartozik, megérkezve a mába. Elmonda(t)ni és megmutatni a Budapest Klezmer Band történetét, egészen a filmkészítés jelenidejéig. De már az első percben elrontották: feliratozás híján hagyták elveszni a sztorit a kötelező orosz oktatás elmúltával ma már egzotikusan hangzó nyelven (ráadásul ki sem írták, ki beszél; tipikus magyar „művészfilmes” hiba, egyébként a zenekar nevét is elfelejtik közölni), és nem derült ki semmi abból, hogy Jávoriék mikor, miért települtek át, hogyan teremtettek egzisztenciát, hogyan lett ez a zenekar, a klezmer műfaján belül miért épp olyan zenét csinál, amilyet stb. stb. Belekapnak egy fontos kérdésbe (vajon tudhatják-e úgy játszani ezt a zenét a gójok is, mint a zsidók), de ez sincs rendesen kibontva.
Egyedül akkor izzik fel a film, amikor a zenekar egyik kulcsembere, a hosszú ideig velük dolgozó Illényi Katica és a többiek útja elválik egymástól, s a Budapest Klezmer Bandnek új hegedűst kell találnia. Szerencsére legalább ezt az emberi drámákkal teljes folyamatot sikerül rögzíteni.
De ez, meg a jó zene önmagában kevés. A Yiddish Blues a kihagyott lehetőségek filmje.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2401 |
