Vágvölgyi B. András
Hogyan lesz valakiből forradalmár? Néha úgy, hogy gyanútlanul motorra pattan és bejárja Dél-Amerikát.
Buenos Aires. 1952. Ernesto Guevara argentin orvostanhallgató és barátja egy kérdéses műszaki állagú Norton motorkerékpárral nekiindulnak, hogy bejárják a kontinenst. A vándorlás erősíti a jellemet, az utazás élményt, új ismeretet hoz, a „világlátott” a tapasztalt embernek legalább olyan fontos jelzője, mint az „olvasott”. Adott tehát a perónizmus populizmusában vergődő Argentína, adott valamiféle középosztálybeli család, akikről a filmből nem sokat tudunk meg, adott egy kicsit idősebb, szoknyabolond barát, és adott egy kontinens, „Amerika hátsó udvara”; provincializmussal vádolják, és a Banana Republic kifejezés akkor még nem divatmárka. Buenos Aires a képek tanúsága szerint lehetne Barcelona, Madrid, de akár Párizs is; elegáns európai nagyváros képét nyújtja – emlékszünk ugye, hogy az Evitát Budapesten forgatták? –, tehát ez a kiindulópont. A néző azonban, aki nem mindennap kel-fekszik Dr. Wittman Tibor 1978-as Latin-Amerika történetével, csak néz a szájával, mi is történik itten? Nevezett könyvben ezt olvasom A furkósbot-politika és a dollárdiplomácia újjáéledése című fejezetben: „Argentínában a demagógiája és reformjai miatt népszerű [Juan] Perónt a katonatisztek egy csoportja fosztotta meg minden tisztségétől. Amikor a tüntetések, és felesége, Eva Duarte ügyes manőverei következtében visszatért, már mint tábornok nyerte el a szavazatok 54 %-át az 1945 februári elnökválasztáson… A peróni justicialismo kezdetben támaszkodott a katolikus egyházra is, szövetségre lépett az erősödő kereszténydemokrata mozgalommal. Harmadikutas állásponton Perón elítélte mind a kapitalizmust, mind a kommunizmust, külpolitikájában igyekezett a semlegesség illúzióját kelteni. [Argentína] széles területen érintkezett a Szovjetunióval. 1952-ben több más latin-amerikai országgal együtt Argentína is képviseltette magát a moszkvai gazdasági tanácskozáson.”
Itt tart tehát az ország, ahonnan Ernesto Guevara és barátja, Alberto Granado útnak indul, Chilébe, Peruba, Kolumbiába, Venezuelába. A földrészen a leggyűlöltebb hangalak a United Fruit Co. és a CIA meg a Monroe-doktrína, a marxista történetírás így jellemzi a korabeli Latin-Amerikát: „1952-ben Kubában Batista katonai államcsínnyel magához ragadta a leplezetlen diktatúrát, ugyanebben az évben reakciós fordulat következett be Ecuadorban, 1953-ban Rojas Pinilla ’gorillái’ álltak Kolumbia élére, 1954 májusában Paraguay diktátora, Stroessner juttatta diadalra a reakciót. 1952-ben még Chile ’erős embere’, az 1931-ben megbuktatott diktátor, Ibanez is újra hatalomra került. Mindez még a guatemalai beavatkozást szentesítő caracasi pánamerikai értekezlet előtt.” Zavaros helyzet, zavaros kor, zavaros környék – de ezt nem a filmből tudjuk meg. Indul a pikareszk tanmese mely a tagline szerint „Az Easy Rider találkozása a Das Kapitallal”. Nos, azt leszámítva, hogy abban a filmben is ketten mentek férfiak motoron, ők is Amerikában, csak Északon, Los Angelesből New Orleansba, és volt a cuccnak valamilyen lázadó-forradalmias hangulata, a hasonlóságok sora ezennel le is zárható. Észak-Amerika gazdag hely, az összehasonlításban mindenképpen, ott jut motor mindenkinek saját. Dennis Hopper rendező ügyelt arra, hogy azok a társadalmi helyzetek, problémák, melyek kicsiny konfliktusokban mutatták meg rút pofázmányukat (például a beszólás a dinerben: „megjöttek a kis buzi északiak”) valamilyen módon felkerüljenek a nagy vászonra, meg legyen festve. A Motorcycle Diaries alkotói – Walter Salles és a többiek – beérték annyival, hogy kimondták: ez most itt 1952, Dél-Amerika, tehát forradalmi helyzet van.
Útikönyveket, utazónaplókat nehéz megfilmesíteni. Drága a sok helyszín, a váltakozó látvány nem pótolja eléggé a drámát. A road movie persze úton játszódik, de nem biztos, hogy az útnak hosszúnak is kell lennie. Talán nem véletlen, hogy az Út mítoszát regényesítő, megbízhatóan divatban maradó szerző, Jack Kerouac regényét, az Útont (On the Road) még soha nem filmesítették meg. Francis Ford Coppolának több, mint harminc éve megvan rá a joga – 1995 nyarán a Colorado állambeli Boulderben volt alkalmam Allen Ginsberggel beszélgetni erről: mondta, ha vége a buddhista nyári egyetemnek, akkor találkozik Coppolával, aki a gyakorlati megvalósításhoz kérné ki a guru véleményét –; azóta sem forgott egy centi sem belőle.
Nade vissza az El Diario Motocyclistas-hoz! Mit tudunk meg a filmből? Hogy Argentína piszok nagy ország. Hogy útközben olykor tehetős németekhez lehet becsöngetni szállásért, akiket von Jedermannak hívnak, Irgendwóból érkeztek, vagyonuk forrása az Irgendwas, és nejük őnagyságát Schatzie-nak (oder: mein Schätzchen) szólítják. Első ránézésre azt mondanánk, hogy a filmbeli von Jedermann volt tíz évvel korábban az a Waffen SS-parancsnok, akit „véres Siegfriednek” hívtak a brjanszki erdő környékén a kolhozparasztok. Aztán. Hogy tangóznak Argentínában, de ott sem mindenki tangózseni. Hogy a pampákon sok a tehén, de az ortodox zsidó cowboyokat, a yiddishe gauchókat nem látjuk – amit hiányoltam. Hogy az Andok, az egy magashegység. Hogy a Nahuel Huapí Nemzeti Parkban lévő tórendszeren keresztül hajóval lehet átjutni Argentínából Chilébe. Hogy a chileiek nemcsak a magánnyugdíjpénztárat találták fel, de az újságban is kinyomtatnak bármilyen hülyeséget, bárki is botorkáljon be a szerkesztőségbe, hogy fényképes cikket akar magáról. Amivel eredményeket lehet elérni a motorkerékpár-ápolás és a csajozás frontján. Hogy a chilei csajok kalandvágyók. Az emberek néhol barátságosak, néhol barátságtalanok. Hogy ingatlanspekulánsok meg a réz- és nitrátbányatulajdonosok parasztokat űznek el a földjeikről. (Itt bukkan fel először a tagline Das Kapital-motívuma.) Hogy az inkák magasrendű civilizációt építettek, élenjártak a tudományban, az orvoslásban, csak a lőport mulasztották el feltalálni, ezért Francisco Pizarróval, és bunkó, konkvisztádor bandájával szemben nem volt esélyük. Hogy egy lepratelepen belül is van A meg B liga, de ha két fiatal orvos érkezik oda Argentínából, akkor csodát tudnak tenni, és ebben még a klerikális reakció sem akadályozhatja meg őket.
Gael García Bernal nekem a Korcs szerelmek óta bejön, Che Guevarája látványszempontból olyan, mint Orbán Viktor ifjúkorában, mikor még a homlokát kettévágó ránc nem mélyült addig, hogy mindent kettéválasszon. Bernal jól játszik, de bizonytalan, mert nem érti a rendezői szándékot. Ugyanis a rendezői szándék is bizonytalan.
A jellemfejlődés stációi nem elég pregnánsak, nincs benne elég dráma, feszültség és konfliktus, márpedig, ha Bildungsromant olvasok vagy coming-to-age-moviet nézek, akkor épp erre vagyok kíváncsi. Így nincs tétje. Szép tájakat látunk, a színvilág a most divatos ezüstnitrát-megvonásos technikát mutatja, és Dél-Amerikának ez nagyon jól áll.
Arról, hogy Ernesto „Che” Guevara miért lett a kubai forradalom élharcosa, a világforradalmas idealizmus hívője; az el-nem-bürokratizálódott kommunista, a hatalomba azóta belepunnyadt latin-Sztálin (Fidel Castro) mellett a fiatal és szexi Latin-Trockij, azt ebből a filmből nem tudjuk meg. És mást se nagyon: kicsit olyan, mintha egy félénk, zárkózott és frusztrált agitkaszerző agitkáját tanulmányoznánk: zavarba hozza a téma, olykor, mintha a (burzsoá) álobjektivitás álorcáját öltené, és láthatóan meghaladja az energiáit, hogy számos gyártási problémával szembesül, ha ennyi, egymástól távoleső helyszínen forgat. Mintha nem tudta volna eldönteni az alkotó, milyen film is készüljön: dél-amerikai táj-, természet- és korrajz; vagy utazós-csajozós pikareszk, vagy forradalmi nevelődéstörténet, ahol a szociális érzékenységből származó indulat a társadalmi valóság megváltoztatására irányuló harci kedv fellobanásához vezet. Az alkotó nem tudta eldönteni, gyenge mix lett a vége.
Manapság, mikor a divatos antiglobalizációs mozgások miatt az óvodások is Che Guevarás pólókat viselnek – valahol olvastam egy rövid és találó jellemzést e filmről: cinematic T-shirt –, nem meglepő, hogy producerek fantáziát láttak a Motocycle Diaries megfimesítésében. Helyes is, hogy elkészült, az angol Guardian által a világ legjelentősebb rendezőit csoportosító lista 23. helyén álló brazil rendező, Walter Salles (Központi pályaudvar) rendezte, mindazonáltal a világ nem ment előrébb általa.
Ha a havannai drogambulancián ápolt másik che – a che az argentínok beceneve Ibero-Amerikában –, a szétkokszolt labdarúgó-isten, Dieguito Maradona felsőtestét díszítő Che Guevara-tetoválást (Mike Tysonnak is van!) vetnénk kimerítő politikatörténeti és kultúrantropológiai elemzés alá, a Che Guevara-jelenség mibenlétét illetően, akkor is juthatnánk hasonló jó eredményre, mint Walter Salles ezzel a filmjével.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2397 |
