Kolozsi László
François Truffaut krédója: nők nélkül élni éppenséggel lehet, de nem érdemes. Örök kamasz, aki még nem ocsúdott fel a gyönyörből, hogy az eget női lábak tartják, és nejlonharisnyák zizegése a szférák zenéje.
A nők varázslatosak. François Truffaut gyakran idéz magától: néhány mondata, mint egy dallam, újra meg újra felcsendül a filmjeiben; hol halkan, hol erősen, olykor az egyik film leitmotivja a másik filmben csak egy pillanatra szólal meg; de ez a mondat bukkan föl a legtöbbször, ez az a dallam, ami szinte minden filmjében – talán az elsőt, a Négyszáz csapást kivéve – hallható: a nők varázslatosak. Ez utolsó filmjének utolsó mondta is. A Végre vasárnapban a gyilkos, az ügyvéd, ezzel a mondattal indokolja tettét. Azért öltem annyi embert rakásra, mondja a telefonfülkében, enyhe esőben, mert a nők varázslatosak. Truffaut önvallomásnak is tekinthető filmjében, az Oscar-díjas Amerikai éjszakában, alteregója, a filmben Alphonse névre hallgató Jean-Pierre Léaud folyton azt kérdezi mindenkitől: A nők ugye varázslatosak? Alphonse elkényeztetett kisfiú, bár már majdnem harminc, mintha a kamaszkor küszöbén állna, és ez számára a legfontosabb kérdés, hogy a nők varázslatosak-e. Alphonse különböző válaszokat kap: „némelyik igen, a többi nem!” Valaki egyértelmű igennel felel. A filmbeli film, a Bemutatom Pamelát főszereplője, azt válaszolja: „A lábaik, azok csodálatosak. Ők szoknyát viselnek, mi nadrágot”. A láb, a női láb, a Truffaut-filmek egyik legfontosabb ikonja. Megannyi szebbnél szebb láb látható Truffaut filmjeiben; mell vagy hát alig, meztelen nő pedig soha. A Bársonyos bőr főhőse mély elégedettséggel veszi tudomásul, hogy Nicole, a szeretője, a farmerját szoknyára cseréli. A Családi fészek főcímén Christine sétál át sejtelmesen, és kihívóan. A férfi, aki szerette a nőket jeleneteiben hemzsegnek a női lábak, Bertrand vezetés közben is folyton a nők lábát figyeli, már-már láb-fetisiszta, egy női láb miatt töreti össze az autóját. Azt mondja egy bolti eladónak, miközben egy miniszoknyát néz: „Kétségbeestem, amikor megláttam az első miniszoknyát, mert arra gondoltam, ennél rövidebb már nem lehet”. Semmit sem szeret jobban, mint az összedörzsölődő harisnyák hangját hallani. A harisnyák sanzonja olyan, mint a híres Le tourbillon a Jules és Jimben, ez is arról szól, hogy nők nélkül lehet, de nem érdemes élni, és a forgatagban, az egymáshoz súrlódó, harisnyás női lábak közelében élni: csodálatos dolog. Ami Fellininek Marcello Mastroianni az Truffautnak Jean-Pierre Léaud: a nekik írt forgatókönyveken (bár egyikük esetében sem beszélhetünk hitchcocki alapossággal előre megírt forgatókönyvekről, mindketten sokat rögtönöztek forgatás közben) keresztül beszélnek önmagukról, kudarcaikról, gyengeségeikről, arról, hogy miért szeretik a nőket, és hogy milyen nőket szeretnek. Felliniben nyoma sincs a szeméremnek, nála a nők húsosak, minden szeretkezés a test diadala, neki a nők hája legalább annyira fontos, mint a lába vagy a keble. Fellini nem cicomázza fel érzelmekkel a közösülést. Ha Truffaut örök kamasz, akkor Fellini még Truffautnál is fiatalabb: mint egy gyerek, úgy csodálkozik rá, hogy milyen különös, és kimeríthetetlenül gazdag a nők világa. Fellini otrombaságának és széles jókedvének nyoma sincs Truffaut filmjeiben. Truffaut megszeppent kamasz Fellinihez képest. Léaud pedig Mastroiannihoz képest csak kedves, nyegle kis léhűtő. Míg a férfiaknak a Truffaut-filmekben szinte mindig ugyanoly színük van, a nők ezerféle árnyalatban ragyognak: ha csak a nőket nézzük egy Truffaut-filmben, olyan, mintha kaleidoszkópba néznénk. Léaud persze nem teljes hasonmása Truffaut-nak, ahogy a Mastroianni által megelevenített férfiak is legfeljebb csak hasonlóak Fellinihez. Truffaut az Amerikai éjszakában a legnyugodtabb, a legérettebb figura, félig süketen jár-kel a forgatás és az érzelmek zűrzavarában. Ő marad egyedül higgadt, ő az, aki mindvégig bízik – a főszereplő halála után is – abban, hogy be fogják fejezni a filmet, hogy jó filmet csinálnak. A Léaud (és más Truffaut-színészek) megformálta hősök többnyire ódivatúak, XIX. századiak. Truffaut az egyik legműveltebb francia filmrendező, hemzsegnek a könyvek a filmjeiben, minden filmjében megjelenik egy könyv. Léaud, vagyis Doinel regényt ír. A Jules és Jimben Catherine Goethe Vonzások és választások (vagyis Cserebomlás) című regényét keresi: Goethe története hasonlít az ő történetükhöz. (Truffaut történetei – a Missisipi szirénje kivételével – mindig szerelmi háromszög-történetek.) Truffaut különösen a XIX. századi regényekért rajong. Doinel és a többi Truffaut hős nem Balzac Rastignac-jára, vagy Stendhal gátlástalan hőseire hasonlít, hanem Flaubert férfihőseire. Mindannyian Bovaryk egy kicsit. Mellékfigurák egy erős, céltudatos asszony mellett. Truffaut nem egyszer nyilatkozta, hogy tulajdonképpen egyetlen téma érdekli: a szerelem. „A nők egyetlen gondolata a szerelem” – állította 1964-ben. „A szerelem a nők ügye”. Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért érdekesebbek Truffaut nőalakjai, mint férfi szereplői (mindamellett, hogy számtalan nő vette körül; három lánya volt). Szinte minden női (társadalmi) szerepre írt legalább egy kis epizódot – ha jobban tetszik dallamot – a filmjeibe. Az Adele H. története, ez a keveset emlegetett, remek kosztümös kamaradarab, Victor Hugo lányáról szól. A nagy embernek csak a hangját hallani a filmben, mégis érezni nyomasztó jelenlétét. Adele H. a legkevésbé felnőtt nő Truffaut heroinái között. Őrülten, teljes odaadással szeret egy hiú és pökhendi katonatisztet, akinek csak púp a hátán. Úgy szeret, mint aki először szeret, jobban ragaszkodik ehhez a szerelemhez, mint az életéhez. Az elkényeztetett úrilányok odaadásával, rajongva imádja a férfit. Ő az egyetlen Truffaut-hősnő, aki teljesen függ egy férfitól, aki mindenestől aláveti magát egy erősebb akaratnak. Kétségbeejtően magányos. Vergődése mindenkit megindít, rajongása tárgyát kivéve. A 451° Fahrenheitben a tűzoltó feleségét és szerelmét is Julie Christie alakítja. Linda a feleség, ostoba, tévéfüggő, akiben fel sem merül, hogy nem él helyesen. A legjobban ő hasonlít egy átlag háziasszonyra. Montag (Oskar Werner), a tűzoltó, egy könyveket égető osztag parancsnoka, a könyvek révén ismeri meg Clarisse-t. Clarisse Linda inverze: nyitott, érzelemgazdag nő. Ő Montag megváltója, vele megy Montag a könyvemberek Sionjába, ahol néhány igaz ember élő könyvként jár-kel az erdőben. Clarisse is egy férfivágy megtestesítője: ő az a nő, akivel jó esténként beszélgetni, sétálni a parkban, moziba menni, vagy együtt olvasni az ágyban: intellektuális partner. A Doinel filmek Christine-je (Claude Jade) hétköznapi francia lány. A Családi fészekben idősebbnek és érettebbnek tűnik férjénél, Doinelnél (Jean-Pierre Léaud). Doinel a gyerekével, Alphonse-al játszik, amikor Christine hazatér. Már nem élnek együtt. Doinel nem érti, miért nem maradhat. Lekíséri az asszonyt a taxihoz. Az asszonynak megesik a szíve a férfin, anyai érzéseket ébreszt benne a férfi elesettsége, és javasolja, hogy együtt menjenek el valahová. Doinel ebben a jelenetben érik férfivá. Christine mindvégig kemény, céltudatos. Nem is tudom, ki mondta egyszer: a kis dolgokban mindig a nők döntenek, a nagy dolgokban mindig a férfiak, de nagy dolgok sohasem történnek. A Doinel-filmekben tényleg sohasem történnek nagy dolgok. Ha dönteni kell, a nők döntenek. A Családi fészek mellékfigurája, a japán nő, a szerető, aki miatt felbomlik a Doinel család, Szerb Antal Utas és holdvilágának amerikai turistanőjére hasonlít. A Bársonyos bőrben a szerető, Nicole, a légikisasszony: kiszolgáltatott. Tipikus szerető-szerep az övé: ő kap több érzelmet a férfitól, az ünnepnapokon viszont menthetetlenül egyedül marad. Truffaut élete utolsó éveiben két filmet is forgatott Depardieu-vel. Depardieu egészen más, mint Léaud. Zömök, férfias. Tekintélyt parancsoló. A hozzá rendelt nők is keményebbek: Fanny Ardant a Szomszéd szeretőkben, és Deneuve az Utolsó metróban. Deneuve-höz nem a férje illik, nem a nyafogós, néha egészen idegesítő színházigazgató, hanem a markáns, rettenthetetlen férfi: Bernard (Depardieu). Deneuve a kis színház ideiglenes vezetője: arisztokrata, kemény, határozott, csodálatos, nagy nő, aki inkább félelmet, mint vágyat kelt a férfiakban. Maga a megtestesült asszonyiság. Hajat vág, ha úgy adódik, ha kell, színházat szervez. Ő már nem csak egy szerelmi viszonyban létezik, mint más Truffaut hősnők, erősebb minden férfinál. Deneuve egyik legjobb jelenete az, amelyikben a hírhedt, opportunista kritikus, Doxia fogadja őt. Doxia közli vele, tudja, hogy a férje nem szökött meg, és Párizsban van. Deneuve egy pillanatra elfordul; csak egy pillanatra látszik rajta a rémület. Úgy uralkodik a vonásain, az érzelmein, mint a férfiakon. Truffaut kaleidoszkópjában Deneuve a legkomorabb színű nő: mély bordó. Amikor hazatér, tűri, hogy a férje a lábát simogassa rajongva. A Jules és Jim Catherine-járól azt mondja Jules: „Catherine királynő, Napóleon, olyan nő, amilyenre minden férfi vágyik”. Jim a következőket mondja róla: „Catherine utálja a középszert, egy arisztokrata és egy cseléd gyermeke”. A Jules és Jim hősei, mintha nem is emberek lennének, alakjai inkább hasonlítanak Wenders bukott angyalaira. Olyan szabad világban élnek, amiben nincs helye a haragnak, a sértődésnek, az izzó féltékenykedésnek. Nem is maga Catherine, akire minden férfi vágyik, hanem a világ, amelyben Jules és Jim él. A filmből áradó életszeretet miatt lett Truffaut legfelejthetetlenebb filmje. Jules, Jim és Catherine háromszögében nincsenek válságok. Truffaut nem visz annyira közel egy kapcsolathoz, mint Bergman, nem láttatja, hogyan repesztik meg az apró hazugságok a kapcsolatokat; az önámításról sokszor szól – Adele H. is abba őrül bele, hogy nem tudja tovább áltatni magát –, de nem szembesíti, mint Bergman, a férfiakat azzal, hogy képtelenek hűségre és az egyenességre: nem kíméletlen, és nem hideg. A Jules és Jim angyali lényei melegednek a másik közelében. Catherine felenged Jules ölelésében, és sír. A férfi, aki szerette a nőket-ben Truffaut különös és szeretetre méltó nők egész armadáját vonultatja fel. (Bertrand nem Don Juan, Truffaut nem 1003 nőről énekel.) Van olyan nő, aki tükrös koporsót tart otthon, van, amelyik gyűlöli az orrát, van, amelyik olyan porcelángombos ruhát hord, hogy tizenhárom percig tart a levetkőztetése. Van, amelyik nem hagyja, hogy a férfi felálljon a székről. Bertrand temetésén kizárólag nők jelennek meg. Talán Truffaut álma is ez volt. Bertrand kétszer is elmondja a filmben: „a női lábak olyan tömör egységek, amelyek keresztül-kasul behálózzák a földet, egyensúlyt és harmóniát adva”. Lehet, hogy Truffaut csak azt akarta bizonyítani életművével, hogy a nők varázslatosak, lehet, hogy nem volt több, vagy más célja, és ha csak ennyi volt, sikerrel járt. Nem akart mást, mint a női lábak: egyensúlyt adni és harmóniát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2387 |
