Zoltán Gábor
Mi az, hogy alakítás? Mi az, hogy színészmesterség? Mi az, hogy kapcsolat? Presszó-etűdök Jim Jarmuschtól.
Ha ismerős a cím, és emlékszünk rá, hogy láttunk valamikor ilyen filmet, az nem véletlen. Jim Jarmusch már 1986-ban előállt a Kávé és cigarettával. Abban az évben mutatták be a Törvénytől sújtva című opuszt is, az egyik főszerepben az olasz komikussal, Roberto Benignivel. Az olyasmire, amit ő Jarmuschnál produkált, mondják azt, hogy feledhetetlen alakítás. Közben, a nagy film melléktermékeként jött létre egy hatperces etűd – a legenda szerint „lopott kameraidőben” – a Kávé és cigaretta. Benigni partnere egy amerikai komikus, bizonyos Steve Wright.
Ül egy ember valami vendéglátóhelyen. Kávézik és cigarettázik. Jön egy másik, leül az asztalához. Ülnek ketten, kávéznak és cigarettáznak. Beszélgetnek. Aztán az egyik föláll, elmegy. A másik még marad a csészékkel meg a hamutartóval. Mindehhez jár még egy poén is, biztosan nem az egyetemes filmtörténet legnagyobb poénja, de azért bölcs és finom: Stevennek megbeszélt időre fogorvoshoz kéne mennie, de nincs hozzá kedve, és a csupa-jóindulat Roberto elmegy helyette.
Aligha tévedek, ha azt gondolom, Benigni sokat köszönhet Jarmuschnak, és viszont, Jarmusch is Benigninek, hiszen mindketten szélesebb körben váltak ismertté a Törvénytől sújtva után. Ugyanez a Kávé és cigaretta kapcsán már nem mondható el: a kisfilmet nyilván főleg azok nézték meg, akiket már megnyert magának elsősorban Jarmusch, másodsorban Benigni, harmadsorban pedig (és nyilván kizárólag az USA-ban) Wright. Másrészt feltételezhető, hogy híveik még hűségesebbé váltak az etűd láttán.
Azt már nagyjából elmondtam, mi van a Kávé és cigarettában. El kell mondanom azt is, hogy mi minden nincs benne. Nos: nincs benne konfliktus, szerelem, de még szakítás sincs, és vágy sincs, nincs barátság, se kezdődő, se éppen megszakadó, nincs bankrablás, nincs se halál, se születés, se kutya, se gyerek – semmi, amire „a” mozinéző bemegy. Ugyanakkor nagyon is jelen van a felsorolt dolgok hiánya: a Kávé és cigaretta afféle antifilm, annak ellenére, hogy a sötét tónusú, csillogások és élfények nélküli fekete-fehér képek folyamatosan felhívják rá a figyelmet, hogy amit látunk, mégiscsak valamiféle film.
*
Ha az első, 1986-os Kávé és cigaretta a Törvénytől sújtva mellékterméke volt, akkor a második, az 1989-es a Mystery Trainé. Ez a – legalábbis számomra – feledhető mű már színesben készült, de a nyolcperces „memphisi változat”, igazodva az első etűdhöz, fekete-fehérben forgott. Jarmusch átvette aktuális nagy-filmjéből az abban szereplő Steve Buscemit és Cinque Lee-t, és kettősüket kiegészítette az utóbbi ikertestvérével, Joie-val. A Mystery Train Elvis-legendáriumából is átszüremlik egy kevés a rövidfilmbe, Buscemi, aki egy pincért játszik, előáll valami zagyva történettel Elvis Presley ikertestvéréről. De Jarmusch meg se próbálja ezt a sztorit úgy eladni, hogy abban bárki is hihessen, holott a filmgyártás és a legendagyártás a legkevésbé sem idegen egymástól. Filmes szempontból a legendák nagyon is értelmes dolgok, tulajdonképpen a Kávé és cigaretta-sorozat sem más, mint legendaépítés – a szereplők és az író-rendező legendájának építgetése –, viszont Elvis már lecsúszott róla, hogy Jarmuschnál szerepelhessen.
*
Iggy Pop és Tom Waits annál inkább szerepelhet Jarmuschnál. Waits szereplőként is, a zenéjével is feltűnt már nála, ő a Jarmusch-világ egyik legjellegzetesebb alakja. Azzal, hogy színészként jelenik meg a közönség előtt, kiegészíti a képet, amelyet lemezeinek hallgatói alakíthattak ki róla magukban. Rá szintén érvényes, hogy miközben a filmekben való megjelenésével saját népszerűségéből kölcsönöz valamennyit Jim Jarmuschnak, bővíti saját közönségét. De színészet-e az, amit ez az énekes-dalszerző produkál – egyébként nemcsak ennél a rendezőnél, hanem az igényes mester hírében álló Altmannál is? Abban az értelemben, hogy fényvisszaverő felületként jelen van a képben, persze vitathatatlanul. És az is vitathatatlan, hogy amikor egy ilyen alak képbe kerül, jön vele a legendája is, jön egész megélt élete, rengeteg fénnyel és árnyékkal. Ha színésznek lenni annyit tesz, mint teljesen átváltozni, akkor Waits nem színész; ha ellenben azt mondanánk, hogy színész az, aki különös, egyedi lényét színpadon vagy filmen bemutatja, akkor semmi kétség, Waits színész. Persze ezek végletes, sarkított lehetőségek, valójában minden egyes színészben megvan mind a két változat, és ha történetesen egyik sincs, akkor baj van. Egyébként a mód, ahogyan Tom Waits színészkedik, megfelel annak, ahogy zenészként színészkedik. Hiszen énekesi eszközei sem számosabbak, mint a színésziek, és mintha akkor is szerepet játszana, amikor énekel: egy elképzelt, saját magánál testesebb, sötétebb figura karakterébe bújik.
Van tehát egy kétszereplős kisfilm ezzel a két viharvert alakkal. „Valahol Kaliforniában”, a helyszín megjelölése egyúttal cím is. Saját nevükön szólítják egymást, saját magukat játsszák: Iggy és Tom találkozása. De hát találkozhat-e egymással két zenész, két ember, igazán? Ha nem zenélnek együtt, akkor nem. Ha nem szeretkeznek, akkor nem – mondtam már, a Kávé és cigarettában nincs szex. És egyetlenegy jelenetben sem találkoznak egymással „igazán” az emberek – ahelyett fogyasztanak kávét, ahelyett cigarettáznak –, pedig mindegyikben történik valamiféle kísérlet a kapcsolatfelvételre. Aki végignézi az összes etűdöt, több mint tíz bizonyítékát láthatja annak, hogy emberi lények nem kerülhetnek igazán közel egymáshoz, de Jarmuschtól távol áll a szándék, hogy ezt tragédiaként tálalja fel.
Amennyiben azt a célt tűzi maga elé valamely alkotó, hogy bemutassa: a modern ember arra van ítélve, hogy kapcsolatai felszínesek legyenek, nincs túl nehéz dolga. Viszont kevesen tudnak ebből olyasmit kihozni, ami a közönség figyelmét megragadja, ami, hm, igazi kapcsolatot tud teremteni az alkotó és a néző között. Hogy tehát érdektelennek, unalmasnak találják a fogyasztók a terméket, ezt kockáztatja általában ilyenkor az alkotó, jelen esetben Jim Jarmusch.
*
Persze, ha elmondom, hogy van egy Cate Blanchett-jelenet, amelyben a megkettőződött sztár önmagával játszik, és akad e kritika olvasói között egypár Blanchett-rajongó, máris újabb nézők válnak valamelyest lelkessé vagy legalábbis érdeklődővé. Ha elmondom, hogy az 1999-es Szellemkutya című Jarmusch-film kivénhedt olasz maffiózó-szakijai, Joe Rogano és Vinni Vello is megkapják a maguk kávéját és cigarettáját, akkor a Szellemkutyáról szép emlékeket őrző nézők már tudhatják, hogy rájuk szintén vár egy kis csemege.
Így készül ez a filmkritika. Ugrálva honlapról honlapra: Jarmusch – híresség – Jarmusch – híresség – etc., és ez nem véletlenül történik így, mivelhogy éppen ebben fedezhető fel a Kávé és cigaretta esztétikuma.
Tizenegy jelenetet nem lehet, nem is érdemes sorra mind megemlíteni. Szinte biztosra vehető, hogy a nézőknek gondot okozna, ha a moziból kijőve fel kéne sorolniuk őket. Elkerülhetetlen, hogy valamelyik rész különösen jónak vagy rossznak tűnjön, hogy a közreműködők egyike vagy másika lejátssza a többieket.
Az a jelenet, amelyben két angol színész kerül össze valahol Amerikában, némileg kibillenti az egész sorozatot. Ugyanis Alfred Molina és Steve Coogan feltűnően nagyobb mesterségbeli tudással rendelkezik, mint a közreműködők legtöbbje, már ha a színészetet úgy gondoljuk el, mint valamiféle mesterséget. Ebben az esetben elkerülhetetlen, hogy ezt a két alakot a szakma mestereinek tekintsük, függetlenül attól, hogy aktuálisan melyikük a híresebb. Coogan a híresebb, de a magyar néző, azt hiszem, jobban ismerheti Molinát, mindenekelőtt a nemrég vetített Frida című filmből, ahol ő játszotta Frida Kahlo férjét, Diego Riverát, a nagytermészetű kommunista piktort.
Bizonyára van ok-okozati összefüggés aközött, hogy Coogan és Molina igazi színész, és aközött, hogy etűdjük igazán jól van megírva – ami nem mondható el a többi jelenet mindegyikéről. Mit jelent az, ebben az esetben, hogy jól megírt jelenet? Először is részletgazdag: replikáról replikára, gesztusról gesztusra történik valami, a szereplők mindig másnak mutatkoznak egymás előtt és a néző előtt. Aztán az is jó ebben a jelenetben, hogy a két színész önmagára, saját helyzetére reflektál benne (saját nevüket használják, saját magukat, híres és még híresebb színészségüket adják elő), kegyetlen gúnnyal, ám könnyedén. Legfőképpen pedig talán attól jó, hogy amiről folyton szó van, a kapcsolatok képtelensége, az itt nem eleve nyilvánvaló és stabil helyzetként van bemutatva, hanem állandó változásban: a szereplők hol közelítenek egymás felé, hol távolodnak, egyik közelít, másik elzárkózik vagy fordítva, és a folyamat mindvégig pontosan kidolgozott. Habár a szöveg teljesen Molinára és Cooganre íródott, alkalmas rá, hogy mások is előadják, hogy például színiiskolákban ezen studírozzanak a növendékek.
Hogy aztán a jól megírt jelenet mennyiben köszönhető az író-rendezőnek és mennyiben a két angolnak, az megállapíthatatlan, mint ahogy az is, hogy a laposabbra sikeredett részeknél kinek az invenciója volt gyengébb. Tény, hogy egyes közreműködők a korábbi, önállóan bemutatott részeknél szerzőként is fel lettek tüntetve. Alighanem közös improvizáció során alakultak ki az etűdök.
Egy film sikerét elősegíti, ha van benne valamiféle történet, és nagyfilmjeit Jim Jarmusch is ennek figyelembe vételével szokta megcsinálni. Hogy filmkészítőként mégsem a történetek elmesélése érdekli elsősorban, az igazából mindig is sejthető volt, de a Kávé és cigarettából egyértelműen kiderül. Az emberek érdeklik, a híresek, a kevésbé híresek és a nagyon-nagyon híresek. Kapcsolatba lép velük, hogy közösen demonstrálják a kapcsolatok képtelenségét.
És közben jól érzi magát. És egyre híresebbé válik. Láthatólag az emberei is jól érzik magukat. És mindnyájan mindegyre híresebbé válnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2386 |
