Kovács Marcell
Monte Hellmann sorsa jellegzetes független filmes sors: eredetiségéért karrierjével fizetett.
„Gyönyörűen fényképezett jelenetekben Nicholson a tengerparton és az erdőben sétál.” Roger Corman Megfélemlítve című kosztümös horrorfilmjének szépemlékű videókiadását reklámozta a borítón ez az Aurum Filmencyclopediából vett, megunhatatlan ajánlás. Valamelyest megmagyarázza a bizarr szlogent, hogy ez a könyv egyetlen hízelgő mondata Corman Poe-ciklusát megtoldó kissé zagyva, rögtönzésszerű darabjáról, de tartozunk a filmnek annyival, hogy elismerjük, Boris Karloffal nyomatékosított gótikája azért a fentieken túl is rendelkezik erényekkel. Nehezen találnánk viszont ennél szemléletesebb leírását annak az egykedvű nyugalmából kimozdíthatatlan hangulatnak, amellyel Monte Hellman Jack Nicholsonnal 1965-ben forgatott két westernfilmje, a Vadászat és a Lovasok a forgószélbe gazdagította a vadnyugati mozi hősies hagyományát. A kissé erőszakoltnak ható párhuzam védelmében a krónikákra hivatkozunk: a szóban forgó séta-jeleneteket két évvel korábban éppen Hellman dirigálta a segédrendezői székből. A napszámos Monte Hellman az elsők közé tartozott azoknak a Corman szárnyai alól kibújó rendezőknek a sorában, akiknek Hollywood renoválását köszönheti az utókor. Az amerikai független film nagybácsija nyíltan vállalt hatásvadászatra szakosodott cégével a szakszervezetet messziről elkerülve futószalagon gyártotta olcsócska filmjeit. A darázzsá változott kozmetikusnők, kemény motoros bandák és színpompás kábszeres utazások történetei a nagy stúdiók fáradt produkcióitól ásítozó fiatalságot célozták meg. Corman lelkes kezdőkkel vette körül magát: olyan filmek készültek a felügyelete alatt, mint Coppola zord pszichodrámája, a Dementia 13, Scorsese könnyűvérű, szakszervezetet gúnyoló road movie-ja, az Az országút nővére, az első igazi De Palma-film, a Nővérek, Johnathan Demme divatot teremtő női börtönös vadulása, a Börtönterror, vagy a társadalomkritikus Célpontok Peter Bogdanovichtól, amely a Megfélemlítve maradékát használta fel, miközben már az is A hollón megspórolt pénzből született. Hellman már rendezett Cormannek három filmet – gengsztereket nyomorgató barlangi szörnyről, második világháborús dzsungelharcról meg egy egzotikus gyémántrablásról –, másik hármat pedig a bevett Corman-féle gyakorlat szerint utólag forgatott jelenetekkel tett eladhatóbbá, amikor megbízást kapott egy westernre, illetve mindjárt kettőre, ha már úgyis a sivatagba költözik a stáb. A rendhagyó filmpár két mostohagyerek a westernfilm tablójának sarkában. Amerikai mozik sohasem vetítették őket, csak a tévé számára keltek el, a dvd-forgalmazás kegyéből kerültek nemrégiben méltóképpen bemutatásra, így fedezhette fel őket újra teljes pompájukban az érdeklődő közönség. Az eltérő stílusban készült filmeket szikár egyszerűségük és lemondó iróniával vegyes pesszimizmusuk kapcsolja össze. Budd Boetticher alacsony költségvetésű vadnyugati bosszútörténeteinek aszkétikus világát idézik, de az európai újhullámok formabontó ábrázolásában, Antonioni önmaguk után hiába kutató hőseivel a főszerepben. Halott emberek Hellman szereplői zombik, szótlanul bolyongó fapofa-figurák, életük sivár életpótlék, hiába vannak mindig úton, egyhelyben toporognak, otthon, érzelmek és vágyak nélkül. Legismertebb filmje, a Kétsávos országút két reménytelen gyorsulási versenyzőről szól. A száz százalékig kalandmentes road movie a Szelíd motorosok naiv romantikájára fullasztó keserűséggel válaszol, ahol az utazás nem a szabadságot jelenti, hanem az unalmas életet magát, egyik versenytől a másikig, kihalt benzinkutak és kopott motelek érintésével, zuhogó esőben. A Sofőr és a Szerelő nem nagyon beszélnek, ha igen, akkor is csak kocsikról, de többnyire csak a feltuningolt öreg Chevy motorja zúg. A versenyeket Hellman gondosan nem mutatja, csak a sehová sem vezető autózást látjuk, a két kiábrándult hippi semmibe révedő tekintetét. Útközben találkoznak egy flancos Pontiac-kel, de a kormány mögött ott is csak egy aszfaltba ragadt élőhalott ül, egy még náluk is szerencsétlenebb középkorú aranyifjú, aki unott stopposoknak mesél kalandos életéről új és új hazugságokat. Az ilyen figurák vadnyugati környezetben nem sokáig húzzák. Hellman westernjei végletesen pesszimista darabok, ahol az események halálos kimenetele egy pillanatig sem kétséges. A Lovasok a forgószélben jóravaló hőseit haramiáknak nézik a rend őrei, és hajtóvadászatot indítanak ellenük. Sorsukat már az első jelenetben előrevetíti az útmenti fán himbálózó akasztott ember képe. Ők persze nem tudják, hogy a postakocsit kifosztói banda egyik elfogott tagja az, és gyanútlanul éppen a rablók közeli kunyhójában kérnek éjszakára menedéket. Hajnalban azután lövöldözésre ébrednek, rajtuk üt az üldözők csapata. Nincs módjuk megmagyarázni a helyzetet, egyikük meghal, a másik kettő elmenekül, és egy farmon húzza meg magát. Ott már fegyveres betolakodókként kényszerítik a háziakat, hogy fedezzék őket, de csak ideig-óráig halogathatják végzetüket. A házigazda jelt ad a seriffnek, a harcban egyiküknek ugyan sikerül meglógni, magányosan lovagol el a naplementében, de érezzük, hogy neki sincs már sok hátra. A Lovasok a forgószélben mintha a Vadnyugati férfi rablótanyán oltalmat kereső hőseinek sztoriját az Idegen a vadnyugaton munkás hétköznapokba betoppanó fegyveresének meséjével folytatná. Két teljesen eltérő western-sablont kever: ártatlan hőseire gond nélkül osztja félidőben a bűnös szerepét, hiszen a filmben nincsenek jók és rosszak. A rablóbanda nem is annyira gonosz, a seriff emberei pedig nem feltétlenül az igazságot szolgáltatják. Még a dolgos házigazda a legellenszenvesebb, pedig csak egy szorongatott helyzetbe került szigorú farmer. A harcnak itt nincs tétje. A rablók fészkének ostroma is csak monoton fegyverropogás, cseppet sem hősies, nem is izgalmas. Hatásos előzetes viszont a McCabe és Mrs. Miller hóban bukdácsoló, kisstílű leszámolásának elszánt mítoszrombolásához. Hellman és a forgatókönyvet író Nicholson szerint nincs reményünk, amikor körülöttünk mindenki idegen, akikről semmit sem tudunk, és akik nem kíváncsiak ránk. Nem a felfedezéstől megrendülve mondják ezt, nem is felháborodva vagy számonkérőn. Egyszerű leírása ez a helyzetnek, a két ártatlanul üldözött sem csinál nagy ügyet a dologból, ücsörögnek a házban, lesik, mikor bukkannak fel üldözőik, és közben kérnek egy társasjátékot a háziaktól, hogy gyorsabban teljen az idő. Cassavetesnél mindig elmondanak egy viccet, Hellmannál mindig előkerül valami játékszer. Két korai westernjében legalábbis, mert a Vadászat egyik jelenetében is golyós türelemjátékot kap a sivatag közepén egy sebesült. Hellman humora annyira váratlan, oda nem illő, hogy az ember hajlamos észre sem venni. Pedig nagyon erősen jelen van a töredezett, groteszk párbeszédekben, a szereplők ügyetlenkedésében, miközben az egész nihilizmus határán egyensúlyozó világvége hangulatban ott pislákol az irónia huncut fénye. Bolond, bolond, bolond világ A Vadászat zavarodott aranyásói, Willet és Coley mintha egyenesen egy abszurd drámából léptek volna elő. Fogalmuk sincs, mi zajlik körülöttük: nem értik, miért lépett le Willet testvére, ki lőtte le másik társukat, és még azt sem tudják, milyen hónapot véssenek a szerencsétlen fejfájára. Érzik a halál leheletét, de képtelenek tenni ellene, bután viselkednek, rossz döntéseik csak egyre közelebb sodorják őket végzetükhöz. De mintha mindez egy cseppet sem zavarná őket, bambán baktatnak lovukkal a sivatagban, golyóra várva. A Lovasok a forgószélben a realizmus tényszerűségével mutatta be halálraítélt világát, a Vadászat azonban lemond a hihetőség igényéről, és groteszk túlzásaival még érzékletesebb képet fest. A kevés szereplős, kietlen kamaradarab története elejtett félmondatokból és homályos gesztusokból rajzolódik ki. A hegyekből leereszkedő fekete ruhás asszony lelövi a lovát. „Miért lőtte le? Nincs eltörve egy árva csontja se.” Felbéreli a két aranyásót, hogy kísérjék át a sivatagon, de nem hajlandó nekik bemutatkozni. Idővel csatlakozik hozzájuk egy cinikus fejvadász a nőéhez hasonló ruházatban. Nyilvánvaló, hogy van közük egymáshoz, de vajon mi? Férj és feleség lennének, vagy ő is csak dolgozik a nőnek? Egyre valószínűbb, hogy az asszony üldöz valakit, bosszúra készül, „talán egy gyerek” halála miatt. A fejvadász lelövi a minden lében kanál Coleyt, így hárman érnek végül célba. Az utolsó jelenet állóképeinek sorozata válaszol a kérdésekre. Willet követi a nőt a sziklák közé. Váratlanul Willet tükörképe bukkan elő a kövek közül. Egymásra lőnek. Nem látni, mi történik, de valószínűleg mindhárman meghalnak, mert az utolsó kockákon a fejvadász egyedül lovagol el. Willet testvére okozta volna az asszony gyermekének halálát? Hellman a rejtélyes befejezést firtató kérdésre egy interjúban a film egyik párbeszédével válaszol. „Miért nem mutatkozik be? Úgysem az igazi nevét mondaná, nem igaz?” – kérdezi Willet az asszonytól. „De.” – mondja a nő. „Akkor nem látom, mi értelme.” „Semmi.” A Lovasok a forgószélben is érdekes, meglepő film, de a titokzatos Vadászat túlvilági képeivel, megfejthetetlen rejtvényeivel valódi ínyencfalat. A tehetséges, de végül be nem futott magyar operatőr, Gregory Sandor sivatagi képei mintha idegen bolygón készültek volna, ráadásul a szereplőket sokszor személytelenül, deréktól lefelé mutatják csak. A filmzene kísérteties fuvolafutamai Corman bármelyik sötét Poe-filmjének előnyére válnának. A látvány a zenével együtt hipnotikus hatású, szikár világi előképét adva Jodorowsky túlburjánzó vallásos víziójának, A vakondnak. A Vadászat stilizált világa a hatvanas évek második felének jellegzetes terméke. Ott kísért benne a Kennedy-gyilkosság élménye (a kikockázott befejezést Hellman az Oswald meggyilkolásáról tudósító felvételek hatásának tulajdonítja), a drogok forradalma, a spagetti-western reménytelensége és Antonioni filmjeinek kihalt, bárhol lehetne, de sehol sincs környezete. De ott bujkál benne, nem is mélyen, az Üldözők (1956), az új hollywoodi generáció alapfilmjének szelleme is. Hellman elébe ment a hetvenes éveknek, és elsőként vette elő Ford sokáig levegőnek nézett klasszikusát, így a Vadászat vezeti az olyan kiváló remake-ek sorát, mint a Piszkos Harry, az Ulzana portyája vagy bármi, amit Paul Schrader eleinte írt, a Jakuzáktól kezdve, a Taxisofőrőn át, a Kemény pornóvilágig. Elsietett temetés A Vadászat önmagától golyót kapó aranyásóját és a Kétsávos országút menő kocsival, csinos pulóverben is magányos országúti vándorát a Peckinpah-filmekből ismerős Warren Oates játssza. Oates legalább annyira volt Hellman színésze, mint Peckinpahé. A Kakasviadalban a bajnoki cím elnyeréséig némaságot fogadó harcikakas-tulajdonost alakít. A producer Corman tervei szerint a kakasviadalok brutális világa iránti kíváncsiság kielégítésére szolgáló film Hellman és Oates jóvoltából talán a legmegrázóbb darabja lett a rendező kallódó emberekre koncentráló életművének. A film kulcsjelenete a néma főhős folyóparti találkozása elhagyott feleségével. A nő egyoldalú párbeszéde a család és a versenyzés között ingadozó, majd újra az utóbbit választó férfivel három lírai percbe sűríti az otthon nyugalma helyett a harctéri helytállást előíró peckinpahi becsületkódexet. A víz vakító fehér háttere előtt zajló lemondó szerelmi jelenet varázslatos látványa Zsigmond Vilmos kábító szépségű képeit idézi Oates Peter Fondával forgatott lírai westernje, a Napszámos felütéséből. Nestor Almendros az operatőr, aki néhány évvel később a Mennyei napok szikrázó búzamezőit fényképezi majd Terrence Malicknek. A Kakasviadal a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét mellett nemcsak Warren Oates legnagyobb hatású filmje, de a hetvenes évek mozijának másik karcos mesterműve. Monte Hellman pályafutásának több mint negyven éve alatt mindössze tizenegy filmet rendezett, ezek közül az elmúlt harminc évre csak három jut, pedig nem egy Malick alkatú alkotó. Nem válogatós, készített volna krimit Hammer-Shaw Brothers koprodukcióban, ám menet közben kirúgták, és ő rendezte volna a Robotzsarut is, de nem bíztak az akciójeleneteiben. Kétszer is átvette forgatás közben elhunyt rendezők munkáját: befejezett egy Muhammad Aliról szóló portréfilmet, meg egy hidegháborús kémtörténetet Lee Marvinnal (Lavina-expressz). A Kakasviadal után készített egy epizódot egy tévésorozatba, majd még egy westernt Warren Oates-szal, ezúttal Olaszországban. Az útjelző tábláról elnevezett China 9, Liberty 37 az olasz western morbid képregény-kalandjai és a vadnyugati zsánerben leginkább talán az A pap, a kurtizán és a magányos hős-höz köthető édesbús, hetvenes évekbeli elégia között helyezkedik el félúton. Itt találkozik Fabio Testi dögös revolverhőse Oates klimaxos farmerével, akit a vasúttársaság el akar takarítani az útból. Sűrű zenével és csoportos akasztással tőrőlmetszett spagetti-westernnek indul a film, majd jellegzetes hellmani önmarcangolásba fordul a letehetetlen fegyver örökzöld dallamára. Bérgyilkos főhőse összebarátkozik kijelölt áldozatával, de a béke idillje az elszeretett feleség miatt nem tart sokáig. A befejezés most kevésbé kíméletlen, hiszen a helyi folklórban a családi kötelék és Django egyaránt sérthetetlen szentségek. A farmot viszont el kell hagyni, a vereséget a búcsúzóul felgyújtott ház képei jelzik. A China 9, Liberty 37 személyessége csak pillanatokra villan át a ponyvatakarón, az első félórában főleg, a két férfi tétova közeledésekor. A filmet ezek a jelenetek emelik ki a spagetti-westernek tengeréből, de igazán érdekessé a nagy példakép és lelki rokon, Sam Peckinpah karikatúraszerű felbukkanása teszi a lesajnált legendagyártó firkász szerepében. Hellman legutóbbi két rendezése, a torz vonásai miatt meghurcolt tengerész bosszújáról szóló Iguana és a karácsonyi tinihorror-folytatás Csendes éj, halálos éj 3 is már tizenöt évesek. Utolsó hírünk róla a kilencvenes évek legelejéről származik, amikor egyik lelkes rajongója felkérte Kutyaszorítóban című elsőfilmje producerének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 17-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2384 |
