Muhi Klára
A magyar társadalomnak szinte egyáltalán nincs Holocaust-tudata, kiveti magából a közgondolkodás. Kertész Imre és Koltai Lajos a Sorstalanság forgatásának előkészületeiről.
Beszélgetés Kertész Imrével
– A regény első megjelenése után – még a hetvenes években – nem kereste meg senki, hogy filmet szeretne csinálni a Sorstalanságból?
– Dehogyis! Ez a könyv nem létezett, vagy szinte csak lappangott a köztudatban. 1975-ben, miután kiadták, rögtön eltűnt a kirakatokból, és mivel teljesen járatlan voltam a kiadói dolgokban, azt gondoltam, hogy mind megvették. Óriási példányszámban jelentek meg akkoriban a könyvek, ötezer volt az alappéldányszám, s gondoltam, akkor ez siker. De mivel már nem tudtam adni egyetlen példányt sem a barátaimnak – kerestem itt, kerestem ott –, végül mondták, hogy menjek el egy raktárba. És elmentem. És azt láttam, hogy égig érnek a bezúzásra váró halmok a Sorstalanságból. Aztán teltek az évek, és egyszer hallottam egy barátomtól, hogy a Teleki téri piacon lehet kapni dupla áron.
– Meglehetősen kalandos volt az út, amíg eljutott a Sorstalanság Koltai Lajosig.
– Nem tudom már, kinek támadt az ötlete, hogy filmet kellene csinálni a Sorstalanságból, tény az, hogy Barbalics Péter producerként – illetve a Magic Média – a kezdetektől benne volt. De túlnyomórészt egy német vállalat szponzorálta volna a filmet, a könyv is az övék volt, és kérdezték, nem akarom-e megírni a forgatókönyvet. Mondtam, hallani sem akarok róla, nem írói műfaj, csináljanak vele, amit akarnak. Erre kiadták a forgatókönyvet egy profi angol forgatókönyvírónak. De mikor én azt a forgatókönyvet megláttam… Borzalmas volt! Katasztrófa! Egyből látszott, hogy a szerzője semmit sem értett a regényből. Úgy kezdődött, hogy széles fekete kalapban ül egy kocsiban egy úr – aki valószínűleg világhírű hegedűművész vagy zongoraművész, vagy valami ilyesmi –, megy a Margit-hídon, és elkezd emlékezni. És olyan dolgokra emlékszik vissza, amik egyébként nincsenek is a könyvben, kitalált egy csomó mindent, hogy mik zajlottak itt Budapesten. De nem is ez a fontos, hanem hogy már mindjárt az első oldalon szembe került a konstrukcióval. Tudniillik a Sorstalanság lényege pontosan a lineáris, egyenes vonalvezetés, tekintettel arra, hogy egy rabság nem olyasmi, ahol az ember saját maga rendelkezik az idővel, és tetszés szerint, az emlékei szerint szétszabdalja, meg földarabolja. A Sorstalanság hőse kénytelen megélni azt az időt, amit rámértek, másodpercről másodpercre, percről percre, óráról órára, hónapról hónapra, és ez az idő a borzalom. A regénynek ez az egyik döntő és alapvető mozzanata, amit Lajos mindjárt átlátott és megértett, ennek a forgatókönyvírónak viszont fogalma sem volt róla. Szerencsére kikötöttem egy bizonyos vétójogot, és akkor már hajlottam rá, hogy magam is beszállok, ha másképp nem megy. De egyedül, úgy éreztem, gyámoltalan vagyok, és megkértem Spiró György barátomat, hogy legyen a segítségemre. Spiró aztán a maga dramaturgiai éleslátásával, lucidus szellemével, egész anyagismeretével nagy segítségemre volt.
– A filmszakma sokáig úgy tudta, hogy Szász János fogja rendezni a Sorstalanságot.
– Valóban így volt, de ő aztán kiszállt. Elment Spielberghez, akit én nagyon nem szeretek, mert ahogy ő gondolkodik erről, az szöges ellentéte annak, mint amit én csinálok. A Schindler listája például egy olyan ember számára, aki tisztában van azzal, hogy mi történt, teljesen elhibázott film. Elfogadhatatlan, mert úgy ábrázolja a Holocaustot, mint hogyha az emberiség győzelméről lenne szó, holott a Holocaustot az emberiség soha nem fogja kiheverni. Hamis a kiindulópont, el van fuserálva az egész. Tudom, hogy nagy sikere volt, hogy sok fiatalt vonzott a moziba… akkor is hazug és giccses.
– Spielberg Soah-alapítványának működéséről is ez a véleménye?
– Nézze, túlélőket interjúvolnak meg, akiket beidomítanak, és akik nem mondanak semmi eredetit. Ötszáz öregasszony elmondja ugyanazt: elvittek, betettek a vagonba, éhesek voltunk, szomjasak voltunk, kiszálltunk, a kutyák ugattak, ordítottak velünk – de mindezt már tudjuk. Megkínzott öregemberek, akik közhelyekre emlékeznek. Tisztelem, becsülöm a túlélőket, magam is az vagyok, tehát nem szentségtörés, amit mondok, de ha hatni akarunk az emberekre, akkor valami egészen eredetit kell hozni. Nincs szükség ötszáz túlélőre, egyetlen egy is elég. Amikor Claude Lanzmann Soah filmjében megszólal Miller, a Sonder-kommandó túlélője, ott szem nem marad szárazon. Holott ő maga nem érzékenyül el. Vagy Hilberg professzor, aki földerítette a nácik útvonalait, s jéghidegen elmeséli, hogy nyaralócsoportoknak álcázták a transzportokat, utazási irodák fizették ezeket az utakat az SS számára, mondjuk Thesszalonikiből Auschwitzig – ezt kellene megnézni mindenkinek, nem a Spielberget. Nagyon sok film próbálkozott már a koncentrációs táborok ábrázolásával, de hiteles rendezésre alig emlékszem. Még ’45-46-ban azt hiszem, láttam egy filmet egy lengyel rendezőnőtől. Annak az első képei valóban megrázóak voltak. A birkenaui női táborról van benne szó: esik az eső, kora hajnal van, appelon állnak a nők, és olyan fáradtak, hogy lassan elkezdenek előre-hátra ringatózni... Ez félelmetes. És igaz. Ehhez képest, amikor az auschwitzi táborból kiszólnak a drótkerítésen át az ott járkáló civilruhás Schindlernek hogy – Halló, főnök! – ez egyszerűen nevetséges. A legnagyobb baj az inautentikusság, amikor fogalma nincs valakinek arról, hogy mi ez az egész. Hogy mit is jelent valójában az emberi történelemben.
– Mekkora szabadsága lesz Koltai Lajosnak a Sorstalanság megfilmesítésében?
– Nézze, a film az rendezői munka. Itt az írónak csak egy dolga lehet, hogy alávesse magát a rendező akaratának, akiben tökéletesen megbízik. Amit én itt tehetek, hogy létrehozom a forgatókönyvet, mely valójában biankó csekk, ami alapján a rendező azt csinál, amit akar. És Lajos el is fogja mondani majd nekem, hogy mit kell esetleg változtatni a forgatókönyvön, milyen dialógusokra van szüksége ahhoz, ami eszébe jutott. Végül is egy film teljes mértékben különbözik az irodalmi szövegtől. A regényt olvasva azt hisszük, hogy ott egy élő figuráról van szó, de ez tévedés. A figura az csak nyelv, semmi más. Nincs arca, nem mozog, nincs alatta zene, nem látjuk őt akcióban.
– Viszont a szöveg képeket hív életre a képzeletben. Nem fél szembesülni a film egészen másfajta, konkrét képeivel, amelyek hamarosan megszületnek majd?
– Egyáltalán nem. Nagy érdeklődéssel és izgalommal várom. Nekem a forgatókönyvírás is izgalmas volt. De nem írtam volna meg annyi kísérlet után, ha Lajosnak nem kerül kezébe a regény, és nem akarja mindenáron megcsinálni. Egy regényt mindenképpen megír az ember, egy forgatókönyvet viszont egy író csak akkor ír meg, ha valaki inspirálja, és erre Lajos engem inspirált. Számomra egyébként a forgatókönyv megírása – mivel más, mint a regény –, egészen más szférákat is megmozgatott. A regényben a legszigorúbban ki kellett küszöbölnöm mindent, ami személyes. De itt eszembe juthattak olyan anekdoták, ami által a film gazdagodhat.
– Őszintén szólva olvasóként meglehetősen reménytelen vállalkozásnak érzem megfilmesíteni ezt a regényt.
– Bízzuk Koltai Lajosra. Kétségtelenül, egyfajta interpretációt kell alkalmazni, azt, amit majd ő alkalmazni fog.
– Annak a „kockázatával” tisztában van, hogy Koltai Lajos elsőfilmes rendező?
– Ezt szokták mondani, amire én meg rendszerint azt válaszolom, hogy a Sorstalanság előtt én sem írtam regényt, ez az első regényem.
– Ön jelen lesz a forgatáson?
– Bizonyos dolgoknál örömmel segítek. A tájak, az eszközök, a tárgyak kiválasztásánál. Tudja, a tárgyak nagyon fontosak. Hogy hogyan nézett ki egy csajka, milyen volt egy fekvőhely, egy facipő, ha ezek egyáltalán fellelhetők.
– Milyen hatása lehet ennek a filmnek a magyar gondolkodás meglehetősen ambivalens Holocaust-tudatára?
– A magyar társadalomban szinte egyáltalán nem létezik a Holocaust tudata, ezt egész egyszerűen kiveti a problémák közül a köztudat. Nem látom például a könyvesboltokban az ezzel kapcsolatos alapműveket, a már említett Hilberg professzor könyvét, Az európai zsidók kiirtása című munkát, de sok mást is említhetnék. Ezzel szemben sorra adják ki a nácibarát vagy egyenesen nyilas irományokat.
– Azért Szabó István A napfény íze című filmjére legalább az értelmiség felszisszent.
– Úgy érzem, hogy a közvéleménynek egy jelentős része készen állna arra, hogy a magyar történelemnek ezzel a részével szembenézzen. De a politikai elit számára valahogy sosem jön el a megfelelő pillanat. Nálunk a rendszerváltás óta nem volt egyetlen politikus sem, aki kezdeményezte volna, hogy nézzük meg, mi is történt itt 1944-ben.
– A könyv és a belőle készülő film ilyen értelemben mérföldkő lehet...
– Igen, de azért ne felejtsük el, hogy ez nem egy történelmi film lesz. És a regény sem tartozik az úgynevezett antifasiszta irodalomba. A Sorstalanság egy fiatalember története, aki a maga módján, a maga lelkiségével megpróbálja magáévá tenni a világ abszurditását. Az abszurditást mint racionálisat veszi tudomásul, és megpróbál hozzá alkalmazkodni, hogy életben maradjon.
Beszélgetés Koltai Lajossal
– Rendhagyó elsőfilmesként Koltai Lajos nincs könnyű helyzetben, hiszen a remekműveket szinte sosem sikerül azonos színvonalon adaptálni, a Holocaust- ábrázolás csapdáit pedig olykor tehetséges rendezők sem mindig képesek elkerülni. Ráadásul a Nobel-díj miatti totális médiafigyelem bizonyosan hátráltatja az elmélyült műhelymunkát.
– A legfontosabb dolog, amiben Kertész Imrével megegyeztünk, hogy ez egy lineáris történet lesz. Nem lesznek benne sem nagy csúcspontok, sem nagy megütközések és visszaesések, csak konokul tartunk valahová. Ezzel kétségtelenül vállaltam, hogy bizonyos hatásokról lemondok.
– Pedig a néző nagyon is hozzászokott a ritmikusan érkező csúcspontokhoz.
– Lesznek persze ilyenek, de ebben a filmben minden fontos dolog belül történik. Abban egyeztünk meg, hogy a lélek mozgását követjük.
– Tudható e már, ki lesz Gyuri, a történet 15 éves hőse?
– Nem találtam még meg a fiút, s talán nem is fogom az utolsó percig. De ha rá is találok, a sajtó nyilvánosságának semmiképp sem szabad őt kitenni, mert attól félek, hogy egy ilyen különleges „ügy” esetében, mint a Sorstalanság – amiről mindenkinek van véleménye, amit mindenki ismer –, ennek a gyereknek egy perc nyugta sem lenne.
Valójában egy tekintetet keresek, melynek el fogom hinni, hogy ilyen hamar lett felnőtt, és bölcs, miközben ennek még nem jött volna el az ideje. Gyuri kénytelen idejekorán megfejteni a világot, s ebben a mindenáron való megértés vezeti. Ez a technikája a romló állapotokkal szemben. Egy tiszta tekintetű emberre vágyom, akinek el tudom hinni ezt a szörnyű történetet.
– A regény egyes szám első személyben íródott. A filmben ennek a szubjektív nézőpont folyamatos alkalmazása felelne meg, ami nyilvánvalóan képtelenség.
– Semmiképp sem szabad belefáradnunk abba a szemléletbe, hogy ez egy gyerek szemszöge. Könnyű és hatásos lenne, de ilyet már láttunk. Állandóan ki fogunk lépni tehát ebből a szögből, hogy szembesüljünk azzal az arccal, aki eddig ránk nézett. De természetesen sok szubjektív lesz, és narrálni is fogunk, mert ez egy belülről ábrázolt történet. Egy olyan történet, amelyben nem az a lényeg – ezt tanultam meg Kertész Imrétől –, hogy jönnek a farkaskutyák. És nem az a lényeg, hogy megütik az embert. Hanem hogy ott kell lenni, ki kell bírni a rabságot az összes unalmával együtt. Szerintem még nemigen mondták el, hogy az egyik legszörnyűbb dolog az ottlétben az unalom volt.
– S ez bele lesz komponálva a jelenetekbe?
– Igen. Lesznek a filmben intervallumok, amikor nincs mit csinálni. Amikor semmi mást nem lehet tenni, mint nézni egy naplementét. Az viszont szép lesz. Azt akarom, hogy azok a szépségek is megjelenjenek ebben a filmben, amelyek azt az életet is körülvették. Csak más értéke volt a színnek, meg más melege volt a napnak. A regény egyik döbbenetes részlete, amikor a fiú a végén bizonyos nosztalgiát érez a koncentrációs tábor iránt. Néztem egyszer, ahogy hajnalban besütött a szobámba a nap, és arra gondoltam, hogy hogyan tud ilyen szépen sütni oda is, ahol egyébként a szépségnek semmi helye. A legnagyobb őszben szeretném elkezdeni a filmet, mert meg akarom mutatni Buchenwaldot, azt, hogy a későbbi tábor helyén egy fantasztikus erdő volt. És sokáig akarok repülni e fölött az erdő fölött, hogy ne higgyem el, hogy a természet odaadta erre a célra magából ezt a darabot. Egy erdőt, mely például Goethének a kedvenc sétahelye volt, mert ott van Weimar a közelben. Aztán azt is szeretném megmutatni, hogy közben a lágeren kívül is elpusztult a világ. Hogy szinte Európa is megszűnt az összes értékeivel együtt. A A napfény ízében is beszéltünk erről.
– A film cselekménye ezek szerint kicsit tovább fut, mint a könyvé.
– Igen. Miután az amerikaiak felszabadítják a tábort, a fiúnak felajánlják, hogy hagyja el Európát, mert az már nincs is. De ő hazamegy, vissza az odújába. Ezt is meg kell mutatni, hogy ilyenek vagyunk, visszakullogunk a semmibe is. Nagyon komplex vége lesz a filmnek, amit Imre ajándékba írt nekünk. Mert a lágerek ugyan felszabadultak, s ez a történet véget ért, de szinte azonnal elkezdődik egy másik. Megjelenik az új rezsim, és máris dolga van. Darabolják Európát pici szeletekre, fújnak az új szelek. Ezt az átmenet nélküli őrületet valakik azonnal kisajátítják.
– Kertész Imrének milyen feladata lesz ebben a filmben, lesz-e egyáltalán?
– Imre a filmet úgy tekinti, hogy az egy másik műfaj. „Én odaadtam a regényt, a film a tiéd” – mondta. De azt ígérte, hogy ha befejezi az új könyvét, szeptembertől velem lesz. És fontos is, hogy mellettem legyen, mert nem szeretnénk elkövetni azokat a hibákat, amelyek a legtöbb Holocaust-ábrázolásban előfordulnak.
– Milyen hibákra gondol?
– Például hogy sokakhoz hasonlóan ne legyünk szentimentálisak. Ez persze bonyolult kérdés, mert ezt a filmet nem lehet érzelmek nélkül megcsinálni. A regényre viszont sokan mondják, hogy érzelemnélküli, amivel én legkevésbé sem értek egyet. Aztán az is gyakori hiba a filmekben, hogy az emberek állapota a lágerekben nem változik. Én a táborlakók fizikai leépülését hitelesen szeretném megcsinálni. Azt az elhasználódást, elsebesedést, amelynek következtében egész egyszerűen megszűntek emberek lenni, azt a halálközeli állapotot, amit egyszer csak a fiú is felismer magán.
– S amit valójában csak a dokumentumfilmek tudnak igazán megmutatni.
– Nem tudom még, hogyan, de össze fogok hozni egy dokumentumokból álló háttéranyagot, és megpróbálom beépíteni a filmbe. Mert valóban, az emberek elsősorban a dokumentumokból ismerik a Holocaustot. S bizonyos értelemben ez az egyetlen reális ábrázolás. Nekem valamiképp „vissza kell archiválnom” a gyereket ebbe a dokumentumközegbe. Arra az értékre, arra a fajta tartományra, arra a színvilágra.
– Valami bonyolult komputer-technikára kell itt gondolnunk?
– Igen, arra is. A lényeg, hogy megpróbáljunk olyan közel jutni ennek a történetnek a végső pontjához – amikor a fiú már csak fejjel lefelé lóg valakinek a vállán, és valahová viszik –, amennyire csak lehet. De nem akarok szörnyűségeket mutatni, mert még egyszer mondom, nem az a lényeg. Csak azt fogjuk látni, amit ez a fiú is lát. Ő pedig egyáltalán nem akar mindent látni. És fura módon ebből a világból is lehet szeretni dolgokat. Például egy levest – ami egyébként ehetetlen –, de ő már szereti. És várja, hogy megérezze az illatát.
– Kik lesznek a legfontosabb munkatársai? Például ki lesz a Sorstalanság operatőre?
– Van már egy operatőr, akire egyre erősebben gondolok, és azt is tudom, hogy neki is nagy kedve lenne ehhez a filmhez. A nevét még nem szívesen mondanám meg.
– Van egy angol nyelvű plakát itt a stúdióban, amely Ennio Morriconét tünteti fel a film zeneszerzőjeként.
– Nagyon bízom abban, hogy Morricone előre megírja nekünk a zenét, amit aztán úgy szeretnék használni, ahogyan a Malenában. Zenére gondolkodva csinálni a filmet, mely a kameramozgást is meghatározza.. De olvastam egyszer valahol, hogy a Holocaust egyetlen beszélhető nyelve a csend. És ez nagyon szép, mert így van. Úgyhogy sokat leszünk csendben is. Azt mondta egyszer Imre, hogy az a baj a Holocaust-ábrázolásokkal, hogy válaszolnak a kérdésekre. Pedig nem szabadna válaszolniuk. Az lenne jó, ha egy állandó vizuális repülésben maradnánk, miközben ott lennénk a lélek sarkában.
– Nyelvében, szellemében ez egy magyar film lesz, vagy inkább a Szabó- filmekhez hasonlóan egy sajátos regionális közép-európai alkotás?
– Magyarul fogom forgatni a filmet, magyar gondolkodásból fog megszületni. Először én magam is azt gondoltam, hogy az angol lenne a megfelelő. De aztán rájöttem, hogy ez képtelenség. Hiszen a lágerben mindenki a saját nyelvén beszélt, nyelvi káosz uralkodott, a túlélők szerint kialakult egy mások számára érthetetlen hibrid nyelv, amit eddig nem ábrázoltak. Na, ezt kell megcsinálni. És ami szintén nagyon fontos, mert erről sem szóltak eddig a filmek: hogy mire bekerült valaki a táborba, már réges-rég lezajlott vele a Holocaust. A magyarországi csendőrlaktanyákban minden részletében ugyanaz az eljárás folyt. A Holocaustból a magyar adminisztráció is kivette a részét a maga törvényeivel.
– A Nobel-díj után derült ki, hogy a regény Holocaust-felfogása a túlélők közül is sokakat provokál. A regény koncepciója szerint ez nem egy egyszer-volt történet, amely többé nem tér vissza, épp ellenkezőleg, a folytatásában élünk.
– Szerintem a Sorstalanságot rengetegen félreértik. És persze sokan el se olvassák. A próbafelvételre érkező gyerekeknek például csak felületes tudásuk van a történtekről, a szüleiktől, vagy a nagyszüleiktől hallottak valamit, többnyire azt mondják, hogy ez egy második világháborús történet, amelyben egy kisfiút borzasztóan sanyargatnak. Pedig amíg egy buszról le lehet szállítani valakit – és ez ma megtörténhet bárhol és bármikor, addig ez a történet érvényes lesz. Szerintem ebben a pillanatban a világ nagyon rossz irányba tart. Nagyon rosszak a kilátásaink. És semmi nem változott meg, hogy egy ilyen történetet például föl tudjon oldani bennem. Kertész Imre azt írja, a fiú egy ponton rájött, hogy bármelyik pillanatban agyonlőhetik. Valaki megkérdezte tőlem, hogy mi ennek a filmnek az üzenete. És akkor az jutott eszembe, hogy a lélek folyamatos felkészülése a rosszra. Tessék szíves állandóan készen lenni arra, hogy ez a világ nem lesz jobb. És kitalálni azt a szisztémát, a léleknek azt a technikáját – erre jön rá a Sorstalanság hőse –, amivel túl lehet lenni ezen a világon.
– Nyilván másfajta felelősség veszi most körül, mint amihez operatőrként hozzászokott. Érzékeli, hogy nagyobb a teher?
– Igen, de ez jó. Én annyira részt vettem minden filmemben – legalábbis amiket itthon csináltam –, hogy tulajdonképpen nem érzem magam leterheltebbnek. Egyszerűen csak örülök, hogy ennyi dolgom van, hogy mindenben döntenem kell. És úgy érzem, ezekben a dolgokban már régebben is döntöttem. Miután én láttam a legjobban például egy közeliben, hogy mi történik egy arcon, mindig tőlem kérdezték meg először, hogy milyen. Én ebből a gyakorlatból élek ma is.
– Érez-e valami közegellenállást itthon, hogy ez a nagyra nőtt produkció a sok kis olcsó filmhez képest esetleg a szakmát is irritálja?
– Tudom, hogy van ellenállás, meg lesz is, de ebben a pillanatban engem nem bánt senki. Hagynak dolgozni. Nekem most inkább az a fontos, hogy sok szeretet is övezi a filmet. Amerikában például sokan szeretik. Nem miattam elsősorban, hanem az ügy miatt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2375 |
