Horeczky Krisztina
A József és testvérei szokatlan módszert választott a biblia történet elmesélésére: színészek játszotta árnyfilm.
Jeles András, a hosszú távú „projektek” híve, már-már kabalisztikus, tízéves „kihagyás” után újból filmet készített. A József és testvéreiből tizenötperces részletet vetítettek a Filmszemle programjában, de az irodalmi értékű forgatókönyv – amelyet a Parasztbiblia ihletett – már jó néhány éve megjelent a Holmiban, és a Magvető-antológiában.
Jeles Andrással „háromnegyed részben kész” munkájáról, egy kisajátított filmtípusról, és a katasztrófáról – mint életérzésről – beszélgettünk.
*
– Olvastam, azt tartja ideálisnak, ha minden filmjét úgy kezdheti, mint az elsőt. Némi iróniával: ebbéli vágyát a „külső körülmények” kifejezetten segítették. A nyolc évre betiltott Álombrigád, s az egyazon évben,’83-ban készült Angyali üdvözlet után tíz esztendővel forgatta, francia koprodukcióban, a Senkiföldjét. Ezt követi most a József és testvérei. Hogy’ van ezekkel a „szünetekkel”?
– Baromi nehéz kibírni. De ha őszinte magyarázatot akarok adni: én nem vagyok filmrendező. Néha filmet csinálok. És ez manapság, az egészen könnyű technológiák világában, egyre szokványosabb. Mindenki filmet készít. Hogy’ is van Rejtő Jenőnél? A kőfaragók és a balett-táncosok…
– Talán azért van ez így, mert – ahogyan egyszer fogalmazott – kizárólag úgynevezett „végleges szituációkban” forgat filmet. Emellett rengeteg meg nem valósult – vagy: nem kellő időben megvalósított – terve van.
– Igen, úgy látszik, hogy nem sietem el a dolgot, akkor látok munkához, amikor már nincs más hátra. Amikor már elő kell jönni a kártyával. Úgy látom, hogy egy ember négy-öt filmre van hitelesítve. Nem mondom, hogy az eddig leforgatottak ilyenek, de azt tudom, hogy van két-három olyan elgondolásom, amelyek valóban az enyémek. Ezeket az ötleteket érdemes volna realizálni, mert olyan fajta ismeretelméleti tréfákat hordoznak magukban, mint az Escher-rajzok. Itt persze a gondolkodásmód rokonságáról és annak dramaturgiai következményeiről van szó, nem külsődleges dolgokról. Szóval, ez az én területem, az én monopóliumom, és nem hinném hogy erre a monopóliumra bárki más igényt tartana.
Szeretnék konkrétabb lenni, így kénytelen vagyok önismétlésbe bocsátkozni: (erről az évek során ezt-azt már elmeséltem a Filmvilágban), tehát például itt van a Latin-film ötlete. Az alaptörténet nagyon egyszerű: tizenötezer év múlva az utánunk jövők találnak egy dokumentumot, amely nem más, mint egy Tacitus-korabeli gyűjtemény, benne Tacitus szövegektől kezdve a gnosztikus szerzőkön át az evangéliumokig, minden, ami a korszakban íródott. Ezt a – koherensnek hitt – anyagot megfejtik, és rekonstruálják. Természetesen tévesen. A film tehát nem más, mint ez a nagyvonalú, invenciózus, nevetséges félreértés-sorozat. Az elején felirat, vagy bármilyen egyéb közlés jelezné: hozzánk képest tizenötezer év múlva vagyunk, tudniillik akkor készül (majd) a film.
– A Latin-filmből vagy’ tíz éve olvastam „töredékeket”.
– Persze, tizenöt éve dolgozom rajta, és talán néhány éven belül leforgathatom. Nem is volna drága. Tulajdonképp egy science fiction, amely egy modern nagyvárosban játszódik, akár itt, ezeken az utcákon, a nyolckerületben. Nem kell hozzá űrhajó, támaszpont.
– Több filmjébe kizárólag azért fogott bele, mert maga az írás izgatta. Úgy érzem, ez különösen érvényes a József és testvéreire, erre a többszöri olvasás után is rendkívül izgalmas, szellemes irodalmi műre. Mondta nekem – és emeljük ki ezt a privát közlés „intimitásából” – nem talál írót a filmtervei megvalósításához. Ezért (is) kifejezetten szerencsés, hogy örömöt okoz Magának az írás.
– De én ebben – a forgatókönyv-iparban – ügyetlen vagyok. Más az, ha valaki megírja, mondjuk, a Doctor Faustust. Ott, akkor minden mondat, minden kép, maga a szerkezet a sejtjeiből van. Legszemélyesebb sajátja. Ez meg olyan szakma, hogy itt rafináltnak kell lenni. Az egész műfaj nagyon populáris, nem tud nem az lenni, hiszen megmaradt a vásári karaktere. Így a forgatókönyvírás nem par excellence írói munka, hanem varieté. Hogyan kell trükkösen előadni magunkat.
– Nem érezte-e azt, hogy miután a József és testvérei ilyen erős írás, ha ebből filmet forgat, „föláldozza” a munkáját? Legalábbis, hogy túl sokat kockáztat?
– Nem érdekelt. Pontosan azért, mert – ellentétben az összes többi írásommal – ez „létező” szöveg. Nem baj, ha kimarad legalább a fele, mert más létezési módja (is) van.
– Technikai forgatókönyvét így indítja: „A „parasztbiblia” jeleneteit maguk a parasztok keltik majd életre, saját életük tárgyi közegében és azok határai között…”
– Hát ebből semmi nem lett.
– Volt szó erdélyi forgatásról is.
– Nem lehet már embereket találni. És akire nagy nehézségek árán mégis rábukkanunk, nem bírjuk a kamerák elé terelni, mert majd jön az eső, és akkor szénát kell hordani. Nem tudtunk volna annyit fizetni a parasztoknak, hogy egy nyáron át rendelkezésre álljanak.
– Jártak Marokkóban?
– Oda is elmentünk. Semmit nem tudtam Marokkóról, csak volt egy érzésem: ott nagyon is lehetne forgatni. Kiderült, ez a hely is drága nekünk.
– Ezek után nem érezte azt, hogy az eredeti szándékai sérülnek, ha – saját szavaival – nem vonatkozik, nem utal minden az „Örök Paraszt”-ra?
– Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de a szöveg így, ebben a változatban, az árnyékfilmben él a legerősebben.
– Az a tizenöt perces jelenet, amit a Szemle workshop-programjában vetítettek, élő nagyzenekari kísérettel, Haumann Péter narrációjával, valójában a húszas évek árnykép-mozija. Mint Lotte Reiniger animációs filmjei, amelyeknek a képkockáit minap nézegettem a világhálón.
– Azt hittem, ezt én találtam ki.
– Ki kell ábrándítanom.
– Nem baj. Felírom. Hogy mondják?
– Egy nő. Ráadásul. Na jó, de animációs, azért az más… Mikor teljesen elkeseredve visszajöttem Marokkóból, rögtön elkezdtem dolgozni a színházban. Véletlenül találtam erre a módszerre.
– Ez még a Városi Színházban történt?
– Igen. De már el sem merem mondani… Kértem a technikust, tegye föl az írásvetítőt. Azt képzeltem, hogy én, vagy valaki más, szemből rárajzol az élő szereplőkre, az írásvetítő segítségével. Ám a technikus, botor módon, hátulra tette az írásvetítőt, közbül ott volt a vászon, és akkor megjelent a kép – és én a homlokomra csaptam. Kiderült, rettentő sok mindent tud ez a masina. A forgatáson vászon helyett úgynevezett operafóliával dolgoztunk.
– Mostanában olvastam újra a magyar színésztípusokról szóló írását. Ebben – többek között – az áll: „Tapasztalataim, ismereteim… arra intenek, hogy a magam munkájában a hazai színészetet lehetőleg elkerüljem.” Szóval: kikkel dolgozott együtt?
– Nagy József (Josef Nadj – H.K.) orléans-i embereivel, és Hunyadkürti Györggyel, Nyakó Julival.
– A filmben az ótestamentumi történeteket egyetlen hangon mesélik el, nincsenek benne dialógusok
– Az orléans-i társulat tagjai nem mondtak szöveget, de ha kellett volna sem okoz nekik gondot, hiszen ők eredetileg délvidéki, magyar anyanyelvű színészek. Aranyos, szerény és szakmailag nagyszerű emberek.
– Nagy József színészeinek mozgáskultúrája lélegzetelállító. Kihasználta ezt?
– Igyekeztem. Az a fajta mozgáskarakter, amit ismerünk tőlük, természetesen nem jelenik meg a filmben. De az árnyék – a színészi munka szempontjából – nagyon ravasz dolog. Sokkal kényesebb, mint a hagyományos filmezés.
– Ez a technika lényegében minimálmozgást követel.
– Tizedmilliméteres pontosságra van szükség. A színésznek úgy kell használnia a saját árnyképét, mint valami bábut, idegen tárgyat. Ehhez kellettek ezek a nagyon intelligens színész-táncosok. Látta Nagy József szólóját a Trafóban? (Egy ismeretlen naplója – H.K.)
– „Riasztóan” mást csinált, mint eddig. Megdöbbentő váltás.
– Ez önmagában nagyon jó. A rézkarcait, rajzait nem ismeri? Egy kis galériában láttam egy kollekciót, az Erzsébet hídnál. Dürer-szintű munkák. Hihetetlen. Nagy dolog ebben a világban, ha valaki így tud egy szakmát. Hát még ha kettőt.
– Abból a tizenöt perces filmből, amit megnéztem, arra következtettem, hogy egy nagyon precízen kidolgozott, tulajdonképp színházi eszközökkel leforgatott filmet látunk majd. Számomra valahogyan egyértelmű, hogy – nagyon bátran – ezt az eszközt választotta. Végre.
– Így utólag: igen. No de ijesztő is volt. Gondoljuk meg, azért ennek úgy kell kinéznie, hogy itt plánok vannak. De a kamera csak egy irányba fotografálhat, mindig a vászon felé, ugyanakkor nekünk szimulálnunk kell a gépmozgást, a plánváltást, a közelit, távolit, és így tovább. Kizárólag a háttér megmunkálásával. Ez nagyon másfajta filmezés.
– Mindig azt mondta, a teatralitás az, amiben nem tud tévedni. Amiben abszolút hallása van.
– Most, attól tartok, elkaptunk valamit.
– A József és testvérei tele van írói trükkökkel.
– Sok szintből áll, de a mentalitás, tehát az a figura, aki a szöveget mondja, egyszerű ember. Primitív. Paraszti.
– Láthatjuk majd a filmben a némafilm-epizódot, amelyben – egy szerelmi románc keretében – a moziról beszél? A dokumentumfilm-betétet a modern találmányokkal, öldöklésekkel, kulturális szenzációkkal? Továbbá: Ádám és Éva, meglehetősen sajátosan elmesélt, kiűzetését a Paradicsomból?
– A némafilm-epizódot létező anyagokból kell majd összerakni, ezt a módszert Bergman is használta az egyik filmjében. A dokumentumfilm-betét ebben a közegben valóban nagyon furcsa lesz, de még nincsen kiválasztva. Az Ádám és Éva-jelenet pedig megvan, elég jól sikerült.
– Mi lett Jákobbal és a nősténymadárral?
– Megvan. Szerencsém volt, mert zseniális fickók konstruálták a két méter magas állatot, vagy inkább: szerkezetet.
– Azért is kérdeztem rá minderre, mert olybá tűnt, hogy ebben a munkájában az animációs film eszközeivel is élt.
– Nekem is eszembe jutott, hogy ez a munka időnként emlékeztet az animációs filmre. Önmagában is fölidézi azt, de a háttérmozgások, a rajzolt és mozgó tájak, felhők, kifejezetten animációs elemek. Ahogyan az is, amikor ezek a mozgó tájak megállnak, elindulnak. Még nem láttam ilyet, és azt gondoltam, távol is áll tőlem az animáció. Itt mégis, spontán, megjelent.
– Amennyire az animáció „spontán” lehet.
– Valóban az: a látványtervezőm, nagyszerű fiatalember, Perovics Zoltán, életében nem csinált még filmet, de kitűnő műszaki ember. Olyan gépezeteket talált ki, amelyekre Cakó Ferenc azt mondta, neki mindig is ilyenek kellettek volna, csak valamiért nem bírták kitalálni. Meg is vette, úgy tudom, a hat méter hosszú, minden irányba elfordítható fahrtüveget (erre rajzolták a hátteret, mondjuk, a felhőt, ami lassan úszik), amit most majd kölcsönkérhetünk a pótforgatásnál.
– A József és testvérei archaizáló szöveg, írt már ilyet, többször is, ahogyan a narráció sem új, volt már az Álombrigádban. Éppen ezért, maga az archaizálás érdekes számomra. Grunwalsky és „posztmodern” társalkotói esetében is hasonló gesztusról beszélhetünk a Táncalakban. Maga az árnykép-mozit használta.
– Nem értek a posztmodernhez, de lehetséges, hogy a posztmodern alapindulatában benne van, hogy megundorodott a modernitástól. Akarva-akaratlan rátalálnak elemi vagy archaikus dolgokra. Alkatilag vonzódom az archaikushoz, különösen a mozi esetében. Amíg fekete-fehér volt, amíg léteztek azok a bizonyos nyersanyagok, objektívek, az eredeti filmkészítői mentalitás, mondjuk, mint a tízes-húszas években, vagy korábban, addig még volt mozi. Akkoriban a kép egzisztenciális tét volt. Ma erről szó nincs.
– Mert látvány van.
– Amit így-úgy kikevernek trükkökkel, vagy az uszodában habfürdővel, és kapkodják a képeket a klipekben. Az ember, ha olyan az ízlése, igyekszik ösztönösen eltávolodni mindattól, ami aktuális. Lehet, hogy nálam ez ilyen kóros formában ütközött ki: undorom egészen az árnyképig űzött. Ez a betegség ebben fejeződik ki. Legmesszebb minden olyan filmes konstrukciótól, ami pipec, új, színes, „mozis”. Éppen ezért tartózkodtam attól, hogy „időszerű” legyek. Nyilván – ezzel összefüggésben – régies, öreg is vagyok. Nem vonzódom azokhoz a kötelezettségekhez, amelyek a ma divatos sztorikkal járnak. Észre lehet venni, hogy öt-tízévenként a játékfilmekben bizonyos fajta trendek érvényesülnek. Annak érdekében, hogy elérjük a kívánt eredményt, egy szakácskönyv instrukciói alapján kell dolgozni. Nem megyek bele ilyenekbe. Ez, praktikusan, nyilván előnytelen.
– Érdekesek a filmjében megjelenő Angyal-típusok: a szakállas, öreg „szopott fejű”, a báránymaszkba bújt, vagy a külvárosi-lódenkabátos. Fölmerült bennem: egyetlen angyalt ábrázol ilyen sokféleképpen, vagy…
– Ők különböző kollégák. Szakíróknál (Swedenborg például) az olvasható, hogy különböző rendjeik, funkcióik vannak. Ahogyan a természetük is eltérő. De úgy is lehetne, hogy egy angyalt ábrázolok több formában. Az a lényeg, hogy látszódjon: ez egy létező, jól működő üzem, küldöttnek lenni…
– A József és testvérei kapcsán azt mondta: egyetlen ambíciója, hogy életében először, ez a film leginkább egy vízióhoz hasonlítson. Remélem, nem hamarkodom el: sikerült. Megtalálta azt az eszközt, technikát, formát, amely a legközelebb viszi ehhez.
– Talán igen. Ennyire víziószerű dolgot eddig nem csináltam. Azt mondom: ez így rendben van. Biztosan van benne tíz vagy három olyan perc, hogy más is ezt mondja majd. És ez nagy öröm.
– Egy interjúban Báron György fölvetette: játékfilmjei mindegyike „katasztrofikus” hangvételű. Maga azt mondta, nyilván azért alakult így, mert vonzódik a katarzishoz. Úgy hiszem, a József és testvérei kivétel.
– Itt alkalmazkodtam ahhoz az atmoszférához, ami a szövegekből, a népi elbeszélésekből árad. Ezekből pedig, nyilván mert egészen más szellemi tájon játszódnak, hiányzik a tragédia. Érdekes lenne tudni, miért. Valószínűleg a Biblia, amely ennek a szövegtípusnak a forrása, eredete, egészen más mentalitású, mint amely kitermelte magából a tragédiát.
– Miként tudta földolgozni, hogy most nem lesz tragikus vég?
– Hogy’ csinálom, hogy nem hiányzik a tragédia, amiben eddig éltem? Nagyon jól tudnék élni derűsen is, ezt észrevettem magamon, de a körülményeim úgy hozták, hogy úgy kell látnom, ahogyan látok. Ha még lenne időm, mint ahogyan nyilván nincs elegendő, nagyon másféle módon is tudnék élni és dolgozni. Könnyedén és boldogan – például.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2373 |
