Návai Anikó
Michael Moore dokumentumfilmje példátlan módon hatalmas vihart kavart, tucatnyi díjat nyert, s az egész világon bemutatták.
Michael Moore filmjében nem állít kevesebbet, mint hogy az Egyesült Államokban évente négyszer annyi embert lőnek le, mint ahányan meghaltak szeptember 11-én. Felvetésemre Moore-nak Westmoreland amerikai tábornok szavai jutnak az eszébe. „Az ázsiaiak, különösképp a vietnamiak egész másképp tisztelik az életet, mint mi a nyugati világban” – mondja. Kötőszóként hozzádörmögi: ez több, mint tragikus, majd megtoldja egy D. H. Lawrence-idézettel. „Az első dolog, ami az amerikaiakról eszembe jut: az amerikaiak gyilkosok.” De mindjárt mentőövet is dob magának. Nem gondolja, hogy valóban így volna. Az amerikaiak hisznek a jóban, a szabadságban, az igazságban. Csak a pszichéjüket kellene meggyógyítani, az a beteg.
– Ezt hogy érti?
– Nézze meg a kanadaiakat, a franciákat, a briteket. Egész más az erkölcsi felfogásuk, mint a miénk. Ha valamelyikük leesik a lábáról, ott teremnek, segítenek neki. Mert egyivásúak, ugyanahhoz a nemzethez tartoznak. A mi etikánk viszont azt mondja, mindenki harcoljon meg saját magáért. Én, én, én, én! Engem egész másképp neveltek.
Ezzel a mentalitásbeli különbséggel magyarázza, hogy eredetileg a Columbine középiskolai lövöldözés miatt kezdett filmet csinálni a fegyverviselésről, de hamarosan elkalandozott egy egész másik irányba. Sokkal érdekesebbnek bizonyult a XXI. századi Amerika, amelyben az embereknek sürgősen át kell formálniuk a lelküket, de előbb alaposan bele kell nézniük a tükörbe. „Tarthatatlan, hogy Amerikában 40 millióan élnek a létminimum alatt. Hogy 40 millió amerikai írástudatlan, és már negyedikben kibukik az általános iskolából. Hogy 50 millió amerikainak nincs semmilyen egészségügyi biztosítása.” Még elképesztőbb, mondja, hogy Kanadában 7 millió lakosnak van puskája, mégse szokták lelőni egymást. Svájcnak nincs hadserege, ezért minden svájci háztartásban van valamilyen lőfegyver, viszont tavaly összesen 75 gyilkosságot követtek el. Ott valahogy nem kerül elő a puska. Miért? Miért jobbak a svájciak, mint az amerikaiak? Ezek a kérdések ihlették a filmet, mely a fegyverviselés ürügyén az amerikai közgondolkodás szövetét fejti fel.
– Mint a filmből kiderül, bejutott Charlton Hestonhoz, a híres filmszínészhez is, aki az amerikai lőfegyver-lobbi egyik legjelentősebb és legismertebb korifeusa, a lőfegyver-liga elnöke. Heston nem is sejtette, hogy Ön kicsoda és mik a szándékai?
– Két évig próbáltam elérni, hogy Heston szóba álljon velem. Írtam az ügynökének, a menedzserének, az összes képviselőjének, még az amerikai fegyverlobbi-központnak is. Semmi. Úgyhogy feladtam. Már épp befejeztük a Los Angeles-i forgatást, kijelentkeztünk a hotelből, és gurultunk a Sunset Boulevard-on a 405-ös autópálya felé, amikor az egyik kollégám megszólalt, vegyünk már egy ilyen „Hol laknak a sztárok” térképet, ami minden sarkon kapható, és nézzük meg, hol lakik Heston. Mondom, hülyeség, ezek a térképek mind ósdiak, egyik se ott lakik már, ahol jelzik. De csak erősködtek a fiúk. Na jó, megálltunk, vettünk egyet, és megtaláltuk Heston címét valahol fönt a hegyen. Ennyi kitérőt még kibírunk, gyerünk. Odamegyünk a házhoz, a kapunál ott az a kis interkomos doboz, megnyomtuk, és egyszer csak megszólalt Mózes hangja, maga Charlton Heston. Elmondtam, kik vagyunk, mit akarunk, mire azt mondta, jöjjünk vissza holnap, lesz interjú. Na, gondoltam, ebből se lesz semmi, nyilván azért mondja, mert időt akar nyerni, föl akarja hívni az amerikai fegyverviselők szövetségét, hogy megtudja, ki vagyok, mi vagyok. De egye fene, azon az egy napon már csak nem múlik. Lényeg, hogy másnap újra odamentünk a házhoz, becsöngettünk, kinyílt a kapu, és ott volt nekünk maga Charlton Heston.
– Egy csöppet sem zavarta, hogy nem mondott igazat Hestonnak?
– Milyen értelemben?
– Hát hogy Ön is tagja az amerikai fegyverviselők ligájának.
– Nem hazudtam, tényleg tagja vagyok. Heston egyébként pontosan tudta. De nem bújt ki a konfrontáció elől. Nem az az alkat.
Moore valóban tagja a lőfegyver ligának, méghozzá cserkészkora óta, amikor megnyerte élete első lőversenyét. A Columbine gimnáziumi lövöldözés után élethosszig tartó tagsági igazolványt vásárolt magának a ligában, mert az volt az elgondolása, hogy elindul Hestonnal szemben a 4 millió tagot számláló szervezet következő elnökválasztásán, hátha így belülről szét tudja zülleszteni. Erről az álmáról azonban most már le kell mondania, mert a dokumentumfilm bemutatóját követően az Illinois állami fegyverlobbi Moore kizárását kezdeményezte a ligából.
– Ön szereti Amerikát.
– Sőt. Imádom.
– Ez a film házi, vagyis amerikai használatra tökéletesen megáll a lábán. Viszont az Egyesült Államok határain túl könnyedén ráhúzható, hogy Amerika-ellenes, sőt, aki nem érti az Ön elgondolását és céljait, azt hiheti, hogy Amerika-ellenes hangulatot szít. S itt felmerül a filmrendező felelőssége, ugyanis nem lehet minden kópiához használati utasítást mellékelni.
– Nagyon jó a kérdés, mit mondjak. Pont ettől tartottam én is, amikor tavaly bemutatták a filmet a cannes-i filmfesztiválon. Na már csak ez kell a franciáknak! Két órán át röhöghetnek az amerikaiakon, akiket amúgy is utálnak. És nem ez történt. Előbb Franciaországban, aztán Kanadában – a torontói filmfesztiválon – úgy tekintették a filmet, mint vészjelzést saját maguknak, hogy a saját népük, a saját társadalmuk tanuljon belőle. Hogy mi történik egy országgal, amikor a politikusok elkezdik lecsavarni a biztonsági hálót, szép lassan leolvasztják a közegészségügyet, elsorvasztják a közoktatást? Elszabadul a bűnözés.
Moore szerint ennek a nemzetközi fogadtatásnak köszönhető, hogy filmjét szinte minden országban megvették, ami először fordult elő amerikai dokumentumfilmmel. Lelkesíti, hogy Japántól Ausztráliáig, Magyarországtól Olaszországig mindenütt bemutatják a Bowling for Columbine-t – de óvatos, mert szerinte esetleg már késő. Abban az értelemben, hogy – mint sarkosan fogalmazza – „ne végy példát rólunk, amerikaiakról”. Nem a gombamód szaporodó McDonaldsokkal van a baj; nem azzal, hogy a külföld nyelvét egyre jobban megfertőzik az amerikanizmusok, még az amerikai film térhódítása sem probléma – csak az amerikai attitűdöt ne sajátítsa el a világ. Vagyis azt, hogy akinek van, ne nézze le azokat, akiknek nincs, mert ezzel csak erőszakot vált ki a kisemmizett rétegek körében.
– Az ember először felismeri, hogy mi nem működik, vagy mi működik rosszul körülötte. Aztán filmet csinál róla. De mi a harmadik lépés? Egy ilyen szenvedélyes filmrendezőnek csak az lehet a célja, hogy megváltoztassa maga körül a világot…
– Remélem is. Szeretnék kellemesen csalódni amerikai honfitársaimban. Bízom benne, hogy a dolog nem áll meg a második lépésnél. Egyelőre ott tartunk, hogy a film fogadtatása szenzációs. Írnak, beszélnek róla. Cannes után az egyik külföldi kritikus azt mondta nekem, Mike, hagyd a fenébe az Oscaron a dokumentum-kategóriát, vágj neki a legjobb film Oscarjáért, mintha játékfilm volna. Mekkora megdöbbenést váltana ki!
Az ötlet lendületbe hozza. „Képzelje csak, ha két-három ember elhatározza, hogy többet nem lesz önző, és a dolog egyszer csak divattá válik. Mint a farmernadrág.”
Már csak egy kérdés van hátra, amit tulajdonképpen a beszélgetés elején akartam feltenni. Miért az a címe a filmnek, hogy Bowling for Columbine? Nem abban a kolorádói gimnáziumban elkövetett tömegmészárlásról szól, és nem is a tekéről. Moore elmosolyodik. A fegyverekkel megrakott katonai teherautók éjszakánként ma is Columbine-on keresztül járnak egyik támaszpontról a másikra. Át azon a kisvároson, ahol az a két lelkileg teljesen szétzilált gimnazista élt, akiknek a gyilkosság reggelén teke-edzésen kellett volna részt venniük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2365 |
