Nő-idolok

Psychosissimo

Nőrület, rút szépség

Bikácsy Gergely

A nők mindig szebbek minálunk, de őrültként iszonytatóbbak, tudott erről a görög mitológia, és tud a férfi-félelem.

Őrült filmhősökről szeretnék szólani. Ki az őrült? Nem minden elmebeteg. Az Alzheimer-kór teljes sötétségbe zuhanó szerencsétleneiről magam egy kínai filmet láttam először. Az Irist sokan ismerik, nemrég a HBO-n sugározták. Bille August giccsmentes és szép kamarafilmjét egy Alzheimer-kórba süllyedő zeneszerzőről decemberben a pesti Európa-filmhéten mutatták be. Nem mozivásznon, hanem a valóságban történt, hogy a kanadai francia filmgyártás egyik, talán legnagyobb alakja, Claude Jutra e kór elhatalmasodása és orvosainak komor, írásban is közölt prognózisa után, – amikor ráébredt, hogy nem filmkészítésre, de gondolkodásra is képtelen lesz – még ép ésszel belevetette magát a zubogó Szent Lőrinc folyóba. Példaadó gesztusáról hadd emlékezzem meg halk tisztelettel.

Bizonyos dr. Caligaris Erben – ha az olvasó nem hiszi, és a gyanús nevet idétlen tréfának tartja, nézzen utána az interneten – tehát prof. dr. Caligaris Erben katalogizálta a bonni Psychologische Verlag számára az elmeháborodott-tematikájú játékfilmeket. Katalógusában több mint ötszáz cím szerepel. Abba az őrületbe nem esnék, hogy felsorolom. Talán az is elég tanulságos, ha a hatalmas, és nyilván a világ minden pszichiátriáján ajánlott film-katalógus nyolc alfejezetének címét megismerjük: 1. Társadalom és pszichiátria, 2. A mindennapok pszichopatológiája, 3. Életrajzok és történelmi témák, 4. Betegségleírások és terápiák, 5. Pszichotikus élmények, 6. Kóros szenvedély, 7. Pszichiátriai ellátás, 8. Thriller, komédia, szórakoztatás.

Számomra ez a kategorizálás legalább olyan önkényesnek és pedáns-rossz viccnek látszik, mint a divatos filmesztéta, David Bordwell Elbeszélés a játékfilmben című túlértékelt opuszának néhány íróasztal-agyalmányos narráció-skatulyája. Használhatatlan ugyan a fenti tudós-felosztás, de arra azért rávilágít, hogy végtelen az őrület tengere. Dacolni szeretnék dr. Caligaris rubrikáival: ugyancsak önkényes kategóriát teremtve szigetre szállanék az őrület nagy mozitengerén: az őrült nők filmjeit vizsgálnám.

Női hagymáz, férfi téboly

A spanyol polgárháború egyik legérdekesebb filmje a Bolondok háborúja, melyben egyetlen női szerep sincs: egy vidéki elmegyógyintézet főbolondja, (aki inkább főápolónak látszik) bolond-büntetőszakaszt indít: a teherautós különítmény mindenkit büntetne-irtana, akit csak ér, de inkább mégis a francóistákat, mert vesztükre azok érkeznek előbb katonás szigorral bolondokat fegyelmezni. Ez az főápoló-főbolond végül szent őrületével azt hazudja elfogatásakor, hogy ő a régóta körözött kommunista parancsnok, csak hogy ne őrültként, hanem eszme-hősként állhasson a kivégzőosztag elé. Holtában az elvek emberévé válik. Ha belegondolunk, efféle női őrület nagyon ritka volna, csak férfi lehet ilyen megszállottan ostoba, s úgy látszik, az elhivatott megszállottság még a bolondokat sem kíméli meg.

Kamaszkoromban szerettem volna ilyen férfi-őrült lenni, eszméért önfeláldozó köz-hérosz. Ma már taszít a férfiak őrülete, a nőké sokkal jobban vonz, még akkor is, ha rettegek tőlük. Munch Sikoly című képének híd-tébolyultja meglehetősen riasztó: a nők mindig szebbek minálunk – de nem ebben az állapotban. Őrültként iszonytatóak, tudott erről a görög mitológia, és tud a hétköznapi férfi-félelem. A híres Szondi-teszt fotóin a legrémesebb, iszonyatot fakasztó őrült-portrék némelyike nőkre emlékeztet. (Magam ez egyiket valóban nőnek hittem, és tévedésemért majdnem klinikai beutalóval bűnhődtem.)

Marco Ferreri az őrület-határán mozgatja normális hőseit egy inkább már őrült világban. Ezek a túl normális hősök majd mindig férfiak. Michel Piccoli a Dillinger halottban a legjózanabb őrület úri gesztusával puffantja le feleségét és száll hajóra. Egy másik férfihőse csak alkoholista és machóbeteg, de rutinos machóságát megrendíti egy igazán kétségbeesett és menthetetlen őrült nő (A mindennapi őrület krónikája). Audencia című opuszában ugyancsak Piccoli beleőrül, hogy nem kérdezheti meg személyesen a pápától, mi az értelme a világnak. Legnagyobb filmjében férfiak zabálják magukat halálra rituális művészettel, nyilván a fenti kérdés kínozza őket is (a jóságos nagyfenekű tanítónőt, aki lezárja szemüket, kevésbé.) De azért van Ferrerinek olyan filmje is, ahol a szerelmes nő kutyává válik, hogy szolgálhassa urát, meg van olyan hősnője, aki férfi-háremet tart egy mediterrán szigeten.

Polanski első nyugati filmje, az Iszonyat erős Hitchcock-hatásról árulkodik, de semmiképp nem szolgai másolat. Már csak azért sem, mert Hitchcocknál a józanságig szigorú asszonyok (mint a Rebecca házvezetőnője), vagy gyermeki traumáktól űzve szélhámossá vált kigyógyítható fiatal nők küzdenek az elmebetegséggel, súlyos klinikai elmebeteg vagy sorozatgyilkos itt csak férfi lehet. A rémület angol mesterénél hagyományos világkép uralkodik, mely ugyan összeomlással fenyeget, de magányos, félelmeiket leküzdő férfihősök megmentik e régi világot, s gondoskodnak róla, hogy idegösszeomlás határára sodródott nők példásan megmenekülhessenek. Bunuel őrültekkel zsúfolt univerzuma – akár Fellinié – férfivilág: csak a Nap szépe frigid hősnője látszik bolondnak, bár neki is van magához való esze: frigiditását titkos kéjelgéssel küzdi le (képzeletben vagy valóságban, maradjon az ő titka): soha jobb orvost, Freud-díjat kellene kapnia.

Bergman-nők és Antonionik

A nők őrületének méltó ábrázolása a modern filmtörténet egyik nagy színeváltozásához, az ötvenes-hatvanas évek fordulójához fűződik. Bergman és Antonioni, a hatvanas évek emblematikus, korszak-jelző rendezői főműveikben a nők őrületbe süllyedését ábrázolták: Bergman irodalmiasan és a vallás sugározta bűntudat elemzésével, az etikai és az esztétikai ábrázolásmód ötvözésével, Antonioni világi, vallástalan, végleg kiürült mindennapjaink vigasztalan horizontjának szemszögéből.

Az éjszakában még csak egy nimfomániás rohamban fetrengő kórházi ápolt ront Mastroiannira. A jelenet elég mesterkélt, de kiválóan világítja meg a férfi-hős lelkiállapotát: mintha csak ő vizionálná a nimfomániást. Az erősebb, igazabb hős nem e villanásnyi epizódszereplő, hanem a feleség, Jeanne Moreau alakja lett. A Vörös sivatagban Monica Vitti a férfi-világot, a férfi-környezetet, a férfi-gondokat és a „társadalom-irányító” hímneműek egész jelenlétét lenyűgöző erővel tudta jelentéktelenné tenni a saját, rendkívül árnyaltan és hideglelősen ábrázolt őrületével. Mind ez a figura, mind Bergman több komor és vigasztalannak ható filmjének – különösen a Tükör által homályosanra áll ez – hősnője őrülten sem ijesztő, sőt valamiképp még rokonszenvesebb, mintha tucat-józan volna.

Mindkét rendező életműve óriási horderejű: az ő filmjeik után a nő igényes filmben hosszú évekig nem lehetett „kellék”, mellékszereplő, vagy ürügy. Utánuk sokáig nem lehetett megmosolyogni a női ideggyengeséget vagy idegrohamot. Talán a mindenkitől független Cassavetes sem alkothatta volna meg példájuk nélkül Gena Rowlands alkoholizmussal leplezett őrült nő-figuráját két remekművében is. A hatvanas évek filmje sokkal érzékenyebb volt a női hősök sorsát ábrázolva, mint a mai lett megint, visszatérve a sokkal régebbi klisékhez. Az irodalomban is hasonló folyamatokat csodálhattunk. Virginia Woolf irodalomtörténeti előzmény, szó szerinti „előfutár” – rám minden főműve kicsit múzeumi hatást tett. De a hatvanas évek után több nemzedék fedezte fel magának Sylvia Plath világító értelmű őrületét. A depressziónak kevés gyötrőbb hitelű dokumentuma van Az üvegburánál. (Kevés? Szerintem egy sem.)

Talán az sem véletlen, hogy a ’68 utáni „elforradalom” értelmes író-esszéistája, Pascal Lainé regényéből akkor, a hetvenes évek elején készült svájci-francia filmje, Goretta A csipkeverőnő című alkotása őrzött meg valamit e világ- és emberlátásból. A rendpárti társadalomból kiábrándult értelmiségi férfi fiatal (nem értelmiségi) felesége csendes katatóniába merül: az őrület joga nem a tanult embereké, hanem az érzékenyeké. Robert Bresson iskolákon és újhullámon kívül, Dosztojevszkijből merítve alkotott már hasonló filmhősnőt A szelíd asszonnyal. Talán hatott Gorettára. Bujkáló téma, vissza-visszatérő téma-patak? Ha igen, ezt a vonulatot melankolikus makacssággal, az őrület zászlóvivői folytatják azóta is.

A mai francia film egyik megkésett, örökifjú újhullámosa, Philippe Garrel csak tragikus és melankolikus történeteket hajlandó elbeszélni a hatvanas évek múltán. Hőseit dacos búskomorság fűti, állandó öngyilkosság-kísértésekkel. Az ő életművében férfi és nő egyaránt melankolikus, egyaránt kész az öngyilkosságra. A Nem szól már a gitár finom vonású hősnője negyedóránként sírva fakadt, de ez a sírás (könnyezés, szipogás, zokogás) sohasem giccses hatást keltett, mert valami egész mélyről fakadó kétségbeesést éreztetett meg: könnyei ritmust adtak a filmnek, mint valami ballada kínzóan szép refrén-sorai.

A gonosz zsákmánya

Férfiasabbá, militánssá, rendpártivá kezd válni a világ a hetvenes évek közepe, majd főleg 1980 óta. Ilyen szemhatárból fontos Az ördögűző: a gonosz egy kislányba bújik bele, a kislányból gyilkos és kínoztató rituálékkal kell kiűzni, kiverni kihajtani a gonoszt. Innen kezdve a rokonszenves bolondok közül is előtérbe kerülnek a férfiak. A Száll a kakukktól a Csodálatos elméig érdekes ív húzható. Már a bolondokházában sem a női osztály az érdekes. Makavejev áldozatai mindig nők voltak, a Postáskisasszonytól a WR-ig, gyilkosaik mind férfiak: történelmet jelképező magán-őrültek, de nem véletlenül jelenik meg minden őrület-filmjében a gyilkos férfi mögött mosolygó-büntető mesterként Hitler, Sztálin, Tito. A férfiak történelme.

A hatvanas évek két majdnem-kultuszfilmje, A bostoni fojtogató, és csak nálunk kultuszfilmmé lett érdekes Hitchcock-epigonság (És hamarosan a sötétség) csupán áldozat-nőket ismert. Polanski Iszonyata azért volt érdekesebb, mert az ő szép őrültje ugyan áldozat, de sósavas fürdőben áztatja lemészárolt udvarlóját – a Psycho megfordítása. Hitchcock nemes konzervativizmusa legfeljebb bosszúra éhes gonoszságát leplező házvezetőnővel riogat A Manderley ház asszonyában (Rebecca), de nála a gyilkos mérget tartalmazó pohár tejet azért soha nem nők viszik a férjük betegágyához, ahhoz ki kellene zökkennie a világnak. A klasszikus, régi Hollywood egyik alapfigurája volt a gonosz, hidegszívű gyilkos nő (Asszony a tóban; A máltai sólyom) és legnagyszerűbben e hideglelős vonzást ébresztő minden idők leggonoszabbja, Bette Davis játszotta. Bette Davis azonban épp jéghideg gonoszságával kivétel volt, talán megkerülhetetlen jéghegy az amerikai film tengerén, de kivétel voltában semmiféle utánozható, vagy prototípus-jellege nem lehetett, talán szerencsére.

A századforduló új hollywoodi filmnő-típusa őrült, gonosz és kegyetlen. A Végzetes vonzerő nem véletlenül vált „alapfilmmé”. Kim Basinger felelőtlen és akaratosan kárt okozó nőket eljátszott ugyan, de cinikusan gonoszt nem: fél évtized sem kell, hogy Sharon Stone ilyen nőtípussal arasson hatalmas sikert (szelídebb szerepeiben feltűnően gyenge a játéka). Figyelemreméltó az amerikai rendezővé vált Barbet Schroeder (egykor a Rivette-hősnő Bulle Ogier férje Párizsban) borzadályos „női thrillere” (Egyedülálló nő megosztaná) a címe tanulságos, meg az, hogy a gonosz-őrült nő és az áldozat-nő mintegy önmaguk helyettesíthető hasonmásai, a gonosz a jó maszkjában-ruhájában, mintegy a jó bőrébe belebújva gyilkolja a férfiakat. Stephen King híres adaptációjában a nő fenyegető, gyilkos mivoltában már leplezetlenül alaptípussá válik: a Tortúra írót megkötöző gyilkos ápolónője fenyegeti az értelmes és okos férfit: legyőzhetetlennek látszik, a férfinak semmi esélye vele szemben. Hitchcock az anya-figurától való rettegést erősítette volna fel: a mai rendező általában a fenyegető nőt.

Többségi terápia

A klisék régimódi butasága ellen azonban mindig szembeszáll néhány szabadabb szellemű alkotó. Lars Von Trier nálunk is népszerű előző őrült-filmjét, a Hullámtörést én nem tudtam elfogadni, kimódolt agyrémnek, olykor önparódiának véltem, holott – elismerem – visszatért a női őrület jogához. Idióták című prvokatív bolond-filmjét viszont nagyra tartom, Makavejev bolond-opuszaival majd' egyenértékűnek. Ebben ugyanis nem feltétlenül kell komolyan vennünk a bolondériát, illetve épp azért vehetjük komolyan, mert a rendező játékos pszichoterápiába vonja nézőit. Miként a Sweet Movie bécsi bolondokháza-jelenetében sokáig nem tudjuk, amatőr színtársulat tagjai játsszák-e az egymás szájába hányó (!) terápiás őrülteket, avagy dokumentumot látunk. E jótékonyan zaklató bizonytalanság az Idióták elmebetegeit nézve is elkíséri a nézőt, s legvégül együtt mosolyoghatjuk meg a „normális társadalmat” (ráadásul dühös mosollyal: miért ők parancsolnak?).

A mai amerikai film sajátos alkotópárosa Amos Kollek és állandó színésznője, Anna Thomson. Csődmagányos, idegösszeomlás határán álló, szexuálisan túlfűtött, más kapcsolatra képtelen harminc év körüli nőt formálnak meg. Kollek és Thomson filmjeiben szinte ijesztő módon kerül közel szerepéhez a színésznő. Vékonynak érezzük a szerep és a szerepet játszó magánember fikciót és valóságot elválasztó sávját – talán ezen bolyong Anna Thomson, ettől válik érdekessé: hol rút, hol vonzó, hol egyszerre mindkettő. Utóbb már a nagyobb közönség, a tömegszórakoztatás krampusza is megkísértette Amos Kolleket, s tehetségét talán az is dicséri, hogy ez a filmje (Gyorsbüfék, gyors nők) sem lett igazán hamis.

Borús és kevéssé ismert mexikói filmmel vennék – lehet, csak ideiglenes – búcsút e fájdalmas témától. María de mi corazón a címe. García Márquez végtelenül szomorú, esős története az esőtengerben ázó sárga ház rabjáról, egy asszonyról, aki buszra várt, és a kórházba szállított elmebetegek autóbuszának lett véletlen foglya: szabadulni már képtelen az elmekórházból. Férje előbb nem keresi, majd, amikor meglátogatja, ott is hagyja magára, a bolondok között. De hát nem mind véletlenül kerülünk a bolondok házába? Javier Humberto szép filmjének akaratlanul ellenpontja, bár nem ilyen súllyal – néhány évvel ezelőtti kedvencem, A normális emberekben nincs semmi különös. Ebben a női főszereplő (Valeria Bruni-Tedeschi) féltékenységi dührohama okán kerül a tébolydába, és ott azt tapasztalja, alkalmi sorstársai nyugodt, megfontolt, védtelen szeretetre méltó emberek. Elég hamar elhagyhatná az elmeházat, nem zárt osztály ez, szabadon lehet távozni – de ő egyre kevésbé akar, fordított María de mi corazón.

A nyolcvanas évek talán egyetlen maradandó francia kultuszfilmjének értékeire megint rácsodálkozhattunk, most, amikor a Betty Blue hosszabb „rendezői változata” magyar moziba került, tíz évvel a francia „teljes változat” premierje után.

Betty Blue a teljes szabadságot kínálja vad szerelmével, de a vad szerelem teljes szabadsága a pusztulással egyenértékű: mákonyáról nem könnyű lemondani. Betty Blue őrülete későn, a lány pusztulása után segíti a férfit, akit e lázban égő bolond lány életében múzsaként akart ihletni, de szolgálni nem. Életében ihletése dühöngésbe fordul, nincs veszedelmesebb a tébolyult múzsánál, de a tébolyult múzsa is nagyobb kincs, mint a szolid háziasszony-feleség.

Kicsit egyszerűsítőnek hangzik ez, sőt férfi-sovinizmus is belemagyarázható volna, ha nem lenne olyan vad és lenyűgöző a Bettyt játszó Béatrice Dalle, ha Beineix kamerája és vizuális képzelete nem volna olyan élettel teli, keresettségében is őszintén vad. Keresett, mert majd minden beállítása szokatlan akar lenni, mert ritkán enged pihenőidőt a nézőnek, őszinte és szenvedélyes, mert száműzni tudja a tucatfilmek vizuális kliséit. Philip Djian regénye afféle bestseller, a történet sok váratlansága mögött irodalmi klisék lapulnak. Beineix képi nyelve olyan erős (volt), hogy élettel telítette a kiszámítható fordulatokat.

„A többi suttog: a bolond...” Az őrült lehet áldozat, és lehet gyilkos. Hollywood és nyomában a sleppje régebben az áldozat-nőket szerette vászonra vinni, újabban inkább a gyilkos nőket. Ezért szeretem a fenti, fősodorral szemben úszó kivételeket. A „nap szépei” mindig reményt fognak sugározni a legkegyetlenebb mozivásznakról is.