Bakács Tibor Settenkedő
Az 50. Magyar Függetlenfilm- és Videó-Szemlén ismét megmutatkozott az amatőrfilm profizmusa és szabadsága.
Létezhet-e bármi is Magyarországon, amiből nem lehet azonnal hasznot húzni? A költői – valójában közgazdasági – kérdés kapcsolódik a nemzet történelméhez, szűkebben a harmadik rend, a polgárság kialakulásához (ami, bár sárga volt és savanyú, de legalább a miénk). A két világháború közé szorult polgárság kulturált magatartással viselte el helyzetét, ami így reflektív és kritikai volt önmagára és a környezetére vonatkozóan. Avantgarde gesztusként idő előtt (vagyis időben), de mindenképp szabadidejében fogott a kezébe kamerát vagy fotómasinát, s kezdte el önmaga vizuális reprezentációját. Akkoriban még orvosok, tanárok, kereskedők, úrinők próbáltak a mozgóképpel lépést tartani. Ma már specifikálódott ez a terület, kifejezetten filmesek (akik már nem orvosok, tanárok és semmiképp nem úrinők, hanem ún. művészek), próbálnak képi szekvenciákat fogalmazni kereskedőkről, tanárokról, orvosokról. Vagyis a paradigma kifordult magából. Történetietlen búsongásunkból térjünk magunkhoz, ebben az időben alakult meg a Magyar Független Film és Videó Szövetség jogelődje, amely most, kellő időugrással, 2003-ban, Kaposváron tartotta rendes évi szemlézését. Ők lennének tehát az amatőrök, függetlenek, alternatívok, handmade filmesek. Polgári foglalkozása mindegyiknek van.
Van köztük olyan, akinek már több filmje ment moziban, olyan is, akinek nem. Van olyan is, aki főiskolán tanulta a filmezést, olyan is, aki két beteg ló között fűzte be a filmjét a szuper 8-asba. Van köztük olyan, aki minta lehet a világban dolgozó filmesek előtt, s van olyan is, aki a látott minták alapján próbálkozik. E heterogén társaság egyetlen közös pontja – bárhogy is töröm a fejem, nem találok mást –, hogy financiális haszon nélkül teszi azt, amit szeret. Tehát az első kérdésre a válasz egy suttogó igen, alig látható bólintás. Létezhet, ha nincs benne sok pénz, hatalom és lehetőség. Az is bolond, aki Magyarországon független filmes akar lenni.
Beszélgetni jó
A zsűriről rossz szavam nem lehet (már csak azért sem, mert minden szentnek hajlik a keze). A kaposvári moziban, aminek páholya, függönye és dohányzóterme is volt, helyet fogott Bereményi Géza író, rendező, Csillag Ádám dokumentumfilmes, Schubert Gusztáv kritikus, Orosz Csilla kultúrnő és kalózrádiós, na meg én. Az, hogy két napon keresztül, napi nyolc-tíz órában nézte a színvonalában pulzáló, a pincétől a padlásig ugró műveket – azt mutatja, hogy van még olyan társaság és erő, akiket a hátország jobban érdekel, mint a zsíros frontvonal. Kávé, alkohol, cigaretta mellett a zsűri tagjai a vetítés után magukkal az alkotókkal is találkoztak, vállalva a szemtől-szembe vitákat is. Talán ebből fakad, hogy a profikkal szemben itt hamar kialakult az a szellemi közeg, amelyben beszélgetni kezdtek egymással az emberek. Azt művelték, ami Borges vagy Hamvas szerint a legmagasabb szellemi teljesítmény. Emlékeim szerint soha, egyetlen „nagy” szemlén nem fordult elő, hogy filmesek egymás munkáit nézték volna, s a látottakról egymással, órákon át beszélgessenek. Itt meg még az ebédszünetet is közösen töltik el. A cikk elején megkérdezett haszon tehát felmérhetetlen, talán ezért sem lehet pénzben kifejezni. Jutott ez eszembe, amikor a sajtóból értesültem, hogy ebben az évben háromszor annyi dellát költhetnek magukra a filmesek. A politikusok e váratlan gesztusától valószínűen az összes erkölcsi és esztétikai kérdés magától oldódik majd a gyöngyvásznon. Ez vicc volt. De az nem, hogy ebből semmit nem fog érezni a hátország, azok, akik maguk (amateur) csinálják a filmjeiket. Ettől magyar az ugar.
Magyar filmesek a holdfényes éjszakában
Vége a közel tíz órája tartó vetítésnek. Az arcok kezdenek szétesni, de még nem adják fel. Nevezzük nevén a szereplőket. Egy körben dumcsizik Kotnyek István, Káldy László, Váradi Gábor, egy másikban Czabán György Ferenczi Gáborral és Oláh Lehellel röhögnek, míg a Buharovokhoz Szolnoki József csatlakozik. A harmadik sarokban Merza Gábor oktat szalonspiccesen egy csomó fiatalt, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák. ( Csak miután a Zsebzsötem című filmmel elnyerik a pálmát, tudom meg, hogy semmi huszonévesek, játszottak Török Ferenc Moszkva terében.)
Sajnos, „látom, hogy nincs” itt (paradoxon Sartre-tól) Dyga Zsombor, Csáki László vagy Szőke András. Fájnak nekem e hiányok, csak annak örülök, hogy ők legalább már sikeresek. Valaha ők voltak a függetlenek, ma inkább műfaji filmben és talkshowban köteleződnek el. Ami nem baj, csak vajon kivel beszélgetnek két film nézése között ? Míg ezen tűnődöm, megszólít egy tizenéves fiú : filmes szeretne lenni, mit csináljon ?
– Hát, csináld. Az a titka. A profik ott szúrják el, hogy mást csinálnak. Míg csinálod, minden eldől.
Elég macsósan mondom, de közben hiszem is.
Pofonok és zsötemek
Nem vonok mérleget, mert hamis lenne. Lehet, hogy ebben az évben nem volt olyan eredeti társaság, mint a Buharovok, oly finom és kényes munka, mint amikor Csáky animál. Nem volt Dyga sodrású alkotó, illetve bocsánat, lehet, hogy ezek a Zsebzsötemes srácok azok, de hát ők tényleg csak most kezdték. Nem volt, nincs Kotnyek István, és mint azt ígéri – nem is lesz. Az európai rangú kisfilmes a filmezést befejezte a huszadik századdal, nem kíván az elektronikai kultúra része lenne. A szünetben a képébe vágom a talentumról szóló példabeszédet a Bibliából, mire azt mondja, hogy igazad van, de mit csináljak, ha befejeztem. Őszinte vagyok, ebben az évben egyszerre éreztem a remény folytonosságát, s a rettenetes hiányt. A hiány most itt áll velem szemben, Nagykanizsáról Kaposvárra utazott filmet nézni, pedig kevesen látnak nála többet. Nincs jó kedve, de nekem igen, mert itt van.
S nemcsak ezért, hanem mert láttam hármat, amit számon is kérnék az írás és a nézés jogán. Számon kérném a január végi-február eleji szemle elő- és főzsűrijétől, hogy miképpen ment el Dési-Móray-Csukás Pofon című kisjátékfilmje mellett. E fekete-fehér filmben egy klasszikus duettet látunk, egy juppie-t (Anger Zsolt) és egy homelesst (Mucsi Zoltán), az öltönyös manipulál és hatalmaskodik, végül rajta veszt, a hajléktalan bezúzza a fejét. Káin mára már végképp lecsúszott, Ábel meg Mercivel jár, a kamera szigorúan az arcra és a képkivágásra koncentrál, nincs benne semmi sallang, tiszta. A színészek lekötik a nézőt, karaktert hoznak, méghozzá jól, nem karikatúra, hanem egy tipikus arc a hosszú sorból.
Ferenczi Gábort meg kiszórták a vetíthető filmek közül a februáriak. Ez elképesztőnek tűnik számomra, nem lehet két zsűri között ekkora különbség, különben is, megnéztem háromszor, figyelmesen, s hiszem, hogy igazam van. Magamról rövid ennyit, vagy a Magyar bulletin című filmmel Ferenczi Gábor egyértelműen bejelentette, hogy van, dolgozik, s nemcsak véleménye van, hanem közvetítő ereje is. Igazi médium, akinek megnyílik a szolga, a rab, a nyugdíjas, a rendőr. Ha arra gondolok, hogy senkitől nem láttam ekkora lényeglátást a szerkesztésben egy olyan pikáns és bonyolult ügyben, mint a magyar igazolvány, kétségbeesem. Egyrészről a politikusok ostobaságán, akik nem riadnak vissza semmiféle kreatív ötlettől, amivel mások életébe gázolhatnak gőzerővel. Nem tudnak ezek saját ötleteik valóságerejéről semmit, ami sorállásban, utcán alvásban, kölcsönökben, hiába való reménykedésben ölt testet. Csak a disznópásztor tudja a valót. Ő szolga, itt alszik az állatokkal, nem hallott még semmit a magyar igazolványról. Végül rákérdez, csak nem az a műszer, amit az ő arcába tartanak. Vágás.
A másik Ferenczi Gábor film egy kettős gyilkos balladisztikus portréját adja közel húsz percben. A sztori lehetne Dosztojevszkijtől is, gonosz metafizika lappang a srác sorsa mögött. Megöl két idős embert, olyanokat, akik szerették őt. A postás nem hozza időben a – pár órával később kiderül, elfogadott – fellebbezést, deus ex machina és fellélegzés helyett diabolikus délelőtt következik, kettős emberölés, aminek a vége életfogytiglan. Miután egy Aszódról szabaduló fiúról van szó, nem sok mindent tudnék mondani neki a szabadság fontosságáról és a gondviselésről. Mindezt úgy mondja el Ferenczi, hogy nem mozdul a kamera. Csak az elejére, meg a végére rak egy kis keretet, egy zöld mező, benne öles hársfák, egy gyerek.
A mi zsűrinket nem frusztrálta a tény, hogy eddig senki nem vette észre e dokumentumfilmeket, kapott is értük oklevelet azonnal (legjobb rendező), pénzt is, nyomorultul keveset.
A fődíjat, aminél megint senkinek ne jusson eszébe sok-sok millió, a Zsebzsötem című, gyors vágású rövidfilm kapta. Amikor a srácok megtudták, hogy az oklevél mellé még kapnak háromszázezret, úgy döntöttek, hogy továbbra is filmezni fognak, mert bemutatkozó filmjük csak kettőszáznyolcvanezerbe került. Nem látszik rajta. Lendületes, levegővel és szabadságvággyal teli tanmese. Ami jobban látszik, hogy most kezdték: zavarja őket néha a kamera, nem mindig feszes a dialógus, mintha amatőrök lennének...de sokkal jobb nézni őket, magával ragad. Bereményi mondja ki az igazat: „Hol láttatok ennyi szabadságot és életerőt?” Bólintunk. Különben is mindenkinek tetszik a mese. Zsebtolvajfiúk úgy döntenek, hogy profitjuk kárára néha belelopnak egy kis zsetont a többgyermekes anyák, nyugdíjasok szatyrába. Persze, lebuknak, lecsap rájuk a BRFK.
Vasárnapi Magyarország
A magyar független filmezés Andy Warholja egy volt mérnök, aki amint nyugdíjba ment, eldöntötte, hogy ráver a fiatalokra kreativitásban és dinamizmusban. Hiába éles, mint a penge, megvan benne a bölcsességgel együtt járó humanizmus is, amely avantgarde művészek esetében kifejezetten ritka. Káldy László számára falusi életének porral és akáccal díszített szinterei az esztétikai gondolkodás és a formai kísérletezés terepe ( Jövök, ha tudok; Kísérleti nyúl). Fejére kamerát rögzít, s úgy motorozik, majd az eredményt még aznap este a kocsmában összeverődött közönségen teszteli. Folyamatosan reflektál magára, kiszól a kamera mögül, narrációja ironikus és álnaiv. Számára minden tárgy, állat, ember alkalmas arra, hogy nyersanyaggá, majd a vágás után, poézissé váljon. Ha nem állna humora oly közel az abszurdhoz, azt mondanám, hogy Arany János-i derű tölti el a képeket. Termékenységét férfiasan szégyelli, ha több kisfilm csinál egy évben, eltesz belőle párat jövőre, jobb időkre. Kétségtelenül ingadozik ezeknek a filmeknek a színvonalával, de mindig tiszta és meglepő az intenció, amivel munkáihoz lát. Ha úgy érzi, hogy a titkok nem nyílnak meg előtte, kiválasztja a faluban kerekes székben ücsörgő öreget – aki miután egész életét megfigyeléssel tölti – s csatlakozik hozzá. Beszélteti őt, anélkül, hogy riporterként funkcionálna. A beszélgetés, tehát módszer, régi, dokumentarista módszer, amelynek természetessége adja azt a könnyűséget, amelytől a vetítés alatt a néző végig somolyog. Vagyis beszéli a nyelvet, azonnal adatközlője bizalmába férkőzik, nem is él vele vissza. Miért is tenné? Hisz ő ugyanúgy marad ott, ahova más csak beutazik. A helyben maradás moralitását nem lehet művészeti iskolában tanulni. Káldy László hatvanhárom éves, de rá is igaz a Jancsói paradigma: minél idősebb, annál radikálisabb és spontaneitása is egyre eredetibb. Abban bízik kritikus és néző, hogy életművének korai korszakát látjuk.
A Közgáz Vizuális Brigád új arcával mutatkozott be. Bár soha nem állt tőle távol a dokumentumfilmek valóságérzékenysége, a szociális tér képzete vagy a riporteri kérdés-válasz helyzet, ezen attitűdjével, iróniájával könnyedén túllép. Kétségtelenül a politika és a politikusok hülyesége és önleleplező mohósága magas labdákat ível a kamera elé – ezeket mind le is üti – de miután kerüli a blikkfangot és a bulvár-poént, a KVB filmje összegezni is képes. Kaleidoszkópszerűen ragadja meg az anyagot, amit csak úgy lehet elérni, hogy az időben szabadon mozog, összehúz vagy egymáshoz, ollóz. A 6 vasárnap Magyarországon közel három választási forduló tizenkét évét simítja ki elénk. Hát, van min szégyenkeznünk és röhögnünk egyszerre.
Három választási ciklust forgattak végig, hogy ennyi idő távlatából kijöjjön, micsoda piszlicsáré ez a magyar politikai közélet. Az ember tudja előre a végeredményt, mégis jól szórakozik a hájfejeken, az időközben eltűnt politikai szerencselovagokon, a semmivé váló hatalmakon. Közben megszólal a csúnya arcú magyar nép is, amely minden leharcoltsága ellenére is bölcsebb annál, hogy ezeknek higgyen. Leginkább az ő másságuk ültet a vászon elé. A 6 vasárnap arról az országról szól, amiben élek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 45-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2361 |
