Murai András
Tari János könyve legalább annyira szól a filmtörténet és filmelmélet, mint az antropológia iránt érdeklődőknek.
A vizuális antropológiai története meglepően sok ponton találkozott a hagyományos értelemben vett filmművészet históriájával, miközben nem keveset kapott a film az antropológiától: önreflexivitást, fikció és dokumentum határainak feloldását, a cinema véritét, alkotókat és megkerülhetetlen opusokat, elég csak Jean Rouch munkáira gondolni. És mit adott a film az etnográfiának? Le nem jegyezhető arcokat, gesztusokat, rítusokat, a résztvevő megfigyelés módszertani problémáját. És megint sorolhatjuk a klasszikusokat: Flaherty és a Nanuk, Grierson és a Heringhalászok, hazánk tájáról Fejős Pál (akinek életrajzára önálló fejezetet szán Tari), vagy Szőts István, aki kényszerből, a játékfilmtől való eltiltása miatt forgatott néprajzi filmeket, de ide sorolhatjuk Forgács Péter filmrégészetét is.
De mi is az antropológiai film? Kutatási eszköz vagy műalkotás? Vizuális terepjegyzet vagy a nyilvánosság számára készült dokumentumdráma? A valóság lenyomata vagy átalakítása? Legyen objektív, tényszerű, a szerzői szándékot elrejtő tudományos értekezés, vagy inkább szubjektív esszé? Már az elnevezés is zavart kelt: antropológiai, néprajzi, etnográfiai filmről egyaránt beszélhetünk, s a fogalmakkal mégsem tisztáztuk e műfajok határait. Merthogy nincsenek. Tari János külön fejezetet szán az antropológiai film rendszertani megközelítésének, de ő sem tehet mást, mint hogy a már eddig, neves szakemberek tollából megszületett elképzeléseket ismerteti. Az etnográfiai film behatárolhatatlanságának érzékeltetésére itt csak jelzem a két szélsőséges válfajt. Az egyik póluson a filmjegyzet áll, a vágás nélküli, elsősorban kutatási célra használható, a lehető legkevesebb beavatkozást tartalmazó mozgókép. A skála másik végpontján a dokumentum-játékfilmek találhatók, bár Tari megemlít olyan rendszerezést is, amely a néprajzi témájú fikciós filmeket is az antropológiai film fogalmába helyezi. (Ilyen lehet Herzog rendezése, az Ahol a zöld hangyák álmodnak.) S hová soroljuk a film készítőjét? Etnográfus, kezében kamerával, vagy néprajzi érdeklődéstől vezérelt hivatásos filmkészítő? Persze láttunk már mindkettőre példát: Rouch-t az előbbire, Szőts Istvánt az utóbbira. Természetesen mondhatjuk, minek tépelődni taxonómiai kérdéseken, amikor úgyis a végeredmény az érdekes, besorolástól függetlenül. Csupán érzékeltetni szerettem volna, nem egyszerű feladatra vállalkozik az, aki e témáról kíván könyvet írni. Az etnográfiai film árva gyerek. Ha nagyon akarjuk, megkereshetjük a papát és a mamát, de igazából senkihez sem tartozik. Lehet tudomány, de ehhez hiányzik az objektivitás, s kamerával mégsem lehet teóriát gyártani. Esetenként inkább a fikció felé hajlik, de talán legtöbbször dokumentumnak tekintjük. Határeset.
Tari János vállalkozása a hazai helyzetet tekintve hiánypótló. Meglepő tény, hogy film és antropológia kapcsolatáról magyar szerzőtől ez az első átfogó igényű könyv. Tari célja ezért a beavatás. Hazai és nemzetközi intézményekről, katalógusokról, a legjelentősebb szakmai konferenciákról olvashatunk, és természetesen nem hiányzik a történeti áttekintés sem. A szakma nagyjaival pedig nem csupán filmek leírásán és életrajzokon keresztül ismerkedhetünk meg, hanem saját maga által készített fotókon láthatjuk őket. Tari János és Jean Rouch – olvashatjuk az egyik képaláírást. A két éve készült felvételen az idős mester mellett ott a könyv szerzője. Nincs ebben semmi nagyképűség vagy magamutogatás, inkább hitelesíti mindazt, amit a könyvben találunk.
Tari ugyanis „belülről”, a gyakorlat felől érkezett, több tucat etnográfiai alkotás rendezője, operatőre és vágója. Az ismeretterjesztés mellett ezért a terepmunkára, az antropológiai film készítésére helyezi a hangsúlyt. A terepen szerzett jártassága áthatja a könyv egészét; saját forgatási tapasztalatai, példái, élettel töltik meg a néprajzi filmezés számos elméleti problémáját.
Az etnográfiai leírásra mindig mint konstrukcióra kell tekintenünk – állítja Clifford Geertz amerikai antropológus. Vagyis nem elég az adott kultúra jeleire rákérdezni, a kutató saját lejegyzéseit sem tekintheti magátólértetődőnek. Mindig felül kell vizsgálnia a munka eredményének a valósághoz való viszonyát, folyamatos revízió alatt kell elkészítenie a terepmunkáról szóló beszámolót. A hitelesség egyetlen tisztességes útja a probléma érzékeltetése. Ez persze nem újdonság, csupán tanulságos, hogy a dilemma megoldására tértől és időtől függetlenül ugyanaz az elvi megoldás az ötvenes évektől napjainkig: a résztvevő megfigyelésből következik az antropológiai filmek önreflexivitása. Innen pedig már nem lehet megállj-t parancsolni filmnek és alkotónak, a határok elmosódnak, műfajok és eszközök keverednek – a dokumentum átlép a fikció területére. Tudjuk, így született a cinéma verité és a cinema direct.
Tari János bár tájékozott a különböző teóriákban, és jól ismeri az antropológiai filmezés történetét és szerepelőit, inkább gyakorlati ember. Talán ez is oka lehet annak, hogy most kicsit kapkod, siet, sok mindenről akar szólni, de egyik témakörben sem mélyed el igazán. A könyv elején található filmtörténet például kivonatolt lexikonra sikerült, aminek semmiféle funkciója nincs. A szerző lelkesedése mégis hat az olvasóra: a könyv olvasása közben kedvet érez arra, hogy kamerával a kezében járjon idegen tájakon vagy a mindennapok világában, hátha az objektíven keresztül neki is sikerül a kultúra rejtett dimenzióit felfedeznie.
Európai Folklór Intézet, 2002.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2354 |
