Szőke András
Megint azon vettem észre magam, hogy olyan vagyok, mint a rossz amatőr: mire beállítom az élességet, elfogy a nyersanyag... Kiss Vakond a Nagykínában.
Mielőtt az első napról beszélnék, egyszer még ezerkilencszáznyolcvannégyben egy magyar filmben elhangzott ez a mondat: Mehettem volna Kínába szobafestőnek, de nem mentem, mert Kína messze van. Nekem jó itt, nem?
A fiú állt a fal előtt és bizonytalannak tűnt... sok vendéglő van, kínai is, nagyon jó csípős savanyú levest főznek, meg a pálcikás dolgoknak is jó hangulatuk van – innen nézve érdekes hely ez a „Kína”, meg mindenki ezt mondta.
Jenő szólt, hogy Sanghajba meghívták a Kiss Vakondot és menjünk ki, mert Kína messze van. Nem mondtam a Jenőnek, de féltem, mert ezekkel a filmekkel itthon is bajom volt; vannak, akik nevetnek a filmjeimen, most meg attól féltem, hogy már nagy nehezen megszoktam ezt a nevetést és most kimegyünk oda messzire és senki sem fog nevetni és megint kezdhetek megszokni egy másik érzést, meg róluk úgyis azt mondják, hogy sokan vannak, tehát sokan nem fognak nevetni.
Mér’ nem jó az nekem, hogy hetente egyszer elmegyek a Hunniába és egy óra hosszáig nevet húsz ember, ez legalább biztos, ennyit még össze tudok hozni.
Kezdtem reménykedni, hogy a Filmunió biztos nem tud segíteni az utazási költségekben, nekem pénzem nincs, szóval hála a Jó Istennek maradok.
Jobb kedvem lett.
Másnap hívtam a Filmuniót, nem tudják támogatni az utazást. Egyre jobb kedvem lett, végre nem megyek Kínába.
Hív a Jenő másnap, nem baj, ő meg a Tibor állja a költségeimet, vagy legalább egy részét. Elkezdtem izzadni, mondták, hogy nekik fontos, kitaláltam, hogy megpróbálok egy újságot megkeresni, fesztiválbeszámoló fejében támogassanak, még mindig egy reménysugár, hogy legalább ők nem.
Ők is.
Nem tudok visszakozni, megyek Kínába.
Ott állunk a repülőtérre induló busz előtt. Nem tudjuk, honnan száll föl a gép. Úgy érzem magam, mint amikor gyerek voltam és anyám a szabókisipari-szövetkezettől kapott egy szakszervezeti beutalót és indultunk az állomásra, a szülők tettek fel a vonatra, ami vitt Csehimindszentre, nekem akkor Csehimindszent volt a Peking.
Tele van a kezünk csomaggal.
Bukarestbe megyünk először, ott várunk 8 órát. Tarom... Bukarest, még csak másfél óra telt el, de már messzire járunk, az óra magyar időt jelez.
Este van és nagyon sokan vannak a reptéren, nekem ez már olyan, mintha Kínában lennék. Hirtelen kikapják kezünkből a csomagot, Jenő filmes barátai Bukarestből, náluk várakozunk majd a továbbindulásig, Vivi Dragan operatőr, Radu Igazság animációs rendező és mások a FAV stúdióból.
Nagyon nagy szeretettel fogadnak, filmekről beszélgetünk, támogatási rendszerekről, hogyan működik ott egy olyan független szervezet, mint a BBS. Végre valami, amit értek, bár vegyes román és magyar és kézmozgáson alapuló nyelven beszélünk, érzem, hogy közel vagyunk egymáshoz, meg van paszuly, meg füstölt sonka, itt jó...
Vivi és Radu mesélik, hogy náluk a stúdió úgy működik, hogy nemcsak a főiskolákról járhatnak a filmesek hozzájuk dolgozni, hanem bárki, aki kedvet és ambíciót érez magában. A tárgyakból, a vágóstúdió körüli eszközökből úgy tűnik nekem, itt aktív és pezsgő élet folyik, szoros kapcsolatuk van nyugati TV-társaságokkal. Amennyire az ablakon kilátok, ez más világ, mint a miénk, ezek az emberek szívósak és lelkesek.
Mondják, indulni kell, megy tovább a gép.
Maradni szeretnék, irány Kína.
Megyünk a repülőn nem tudom mennyit, de erről nem is írok, mert nem jó, vannak, akik azt mondják, tizennégy órát egyszerre, Karachiban megállunk egy órát. Repülünk tovább, aztán hip-hop, mint a táncban, már Pejcsingben is vagyunk, este hét van, ez érdekes, hogy erre emlékszem, mert valahogy az órán mindig a magyar időt néztem, amikor meg hazajöttünk, mindig a kínait.
Ez biztos magyar mentalitás, most ezt így gondolom, mert például, amikor vendégül láttak, én megpróbáltam mindent megenni, hogy bizonyítsam, mennyire ízlik, később mondta valaki, hogy Kínában nem illik mindent felfalni. Nem készültem fel, nem volt nálam széntabletta, térkép és kínai–angol–magyar útiszótár, se útikalauz, se propagandaanyag a fesztiválra a kínai producereknek, ha találkozom velük, mondjuk a Kiss Vakondról (bár arról nincs is szóróanyag) ... Vissza a reptérre.
Ott álltunk, és ha Bukarestben úgy éreztem, mintha Kínában lennék, itt egyszerűen megfogalmazni nem bírtam, hol vagyok. Ugy tudnám összefoglalni, voltunk egy páran.
Egy éjszakát aludtunk Pekingben a szállodában, a szálló előtti körülbelül 8 méteres szakaszt is nagy nehézségekbe került megtenni, annyi volt a biciklis, autós, triciklis és tróglival szaladgáló ember.
A szállodában nem nagyon értenek angolul, vagy mi nem azt az angolt beszéljük.
Alvás, ébredés.
Repülő.
Sanghaj.
Már három napja zajlik a Második Sanghaji Nemzetközi Filmfesztivál. Hatalmas, húsz-harminc emeletes épületek, a fesztiválpalota is az. Izgulunk.
A Kiss Vakond már kétszer ment, a Kínai Filmművész Szövetség munkatársai szerint egyszerre öt helyszínen zajlik a városban a vetítéssorozat. Ezek a termek ezer-ezerötszáz férőhelyesek, jegyeket nem lehet kapni a filmekre, minden elővételben elkel, mondjuk, ez ott nem nagy dolog, tizenkétmilliós városból csak eljön ezer egy filmre. Négy magyar vonatkozású film van kint: Maár Gyula Balkán, Balkán!, Gyöngyössy–Kabay–Petényi: Halál a sekély vízben, Szabó István: Mephisto című filmje, meg a Kiss Vakond.
Csináltatnak belépőt és listát is kapunk, hogy jelöljük be, mit akarunk megnézni.
Hihetetlen mennyiségű film van, európai, sok amerikai (a legkommerszebb is), egy öregedő volt sztárhölgy is a zsűriben van (amikor ez az amerikai hölgy a díjakat adta át, eléggé fel volt neki póckolva), van itt minden, például egyszer (összesen négyszer), amikor vetítették a Kiss Vakondot, láttam, hogy a Badár a Són Konörivel együtt játszott, csak annyi volt a különbség, hogy az egyik az egyik teremben, a másik a másikban, például még az is megtörténhetett volna, hogy a Són Konöri mondja a termében, hogy ugyan már menjenek át a Badárhoz is a másikba, mert ma már minden megtörténhet filmen, legalábbis itt Kínában ezt hirdették.
És van is ebben valami, mert folyamatos tudósítások voltak a tévében és rossz esetben is az állami TV-t Kína negyede nézi, azaz az egyegész-két-tized milliárd negyede.
Ez már a második fesztivál volt, iszonyatos felhajtással, például a záróakkordnál vagy kétezer vörösbe öltözött kislány énekelt pártdalokat, többezer cserepes krizantém sorakozott.
Amihez én biztos, hogy nem kellettem, mert bárki, aki ott lett volna, a legnagyobb erővel érzékelte volna, hogy az ázsiai filmek nyomulnak, minden áron nyugatiak akarnak lenni és mivel iszonyúan sokan vannak és szívósak, előbb utóbb menni is fog nekik, persze vannak még kisebb olajozatlan mozzanatok a gépezetben, nemrég vetítették a kínai TV-ben Pécsi Sándorral és Ruttkai Évával az egyik magyar filmet és elég érdekes volt, amikor ők kínaiul beszéltek, de ez részletkérdés, a dolgokat szerintem az dönti majd el, hogy ahogyan most Kína kereskedelmileg egyre jobban nyit, a felvevőpiaca lesz mérhetetlen. Elképzelhető, hiszen ott a nyugatot nagyon csodálják, minden nem ázsiait nagyorrúnak hívnak, szóval pár éven belül olyan szintű gazdasági hátteret fognak biztosítani, mint az Oscar-átadásnál, és az, hogy mennyire ismert személyiségeket tudnak megnyerni, csak pénz kérdése lesz.
Láttunk a fesztiválon is jó kínai filmeket, kettőt. Az egyik a pekingi rendőrségről szól, egy féldokumentum-fél játékfilm, amely nemzetközi fesztiválokon szerepelt és díjakat is hozott haza, meg egy kutyás filmet, mert Kínában most sokat kell adózni a kutyák miatt és a rendőrség keresi a zugkutyatartókat, ez is egy fél doku-fél játék.
Amikor Sanghajban vége lett a fesztiválnak, úgy éreztem, hogy mégis filmes érdekességek nélkül kell hazajönni, de ezek inkább Pekingben jöttek össze. A nyolcvan négyzetméternél nagyobb alapterületű lakásokat csak az igazán sikeres színészek engedhetik meg maguknak, nem messze Pekingtől van egy kis lakótelep, itt élnek iszonyatos nagy pénzeket kifizetve a sztárok, egy kis erkély három szoba, előszoba, konyha.
Tehetségkutatás állami szinten inkább a zenei életben van, tehát ott még most is működik, hogy vidékre lemennek híres zenepedagógusok és fiatal tehetségeket keresnek, a filmben ez régebben volt meg, ma már nem jellemző.
Az ifjúsági filmakadémiának annyi hallgatója van, hogy saját filmgyárral és gyártással rendelkezik, itt is láttunk egy-két érdekes filmet, személyes kapcsolatra, ismerkedésre mégsem kerülhetett sor.
Kerestük a függetleneket, mindenki mondta, hogy vannak, de nem akart összejönni, aztán csak addig erőlködtünk, amíg végül egy magánlakásban sikerült valakivel találkozni és egy nagyon érdekes filmet megnézni Tibetről, a régi tibeti arisztokráciáról, talán tudják, hogy ma a hivatalos Kínának milyen a viszonya Tibettel.
Az emberek félnek és a magánlakásokba is csak sötétedéskor és a kivilágítatlan lépcsőházon keresztül mehettünk be, mindenki fél nyilatkozni, pedig, ha egymással beszélgettünk, hihetetlenül tisztán elemezték a körülöttük lélegző világot.
Megint azon vettem észre magam, hogy olyan vagyok, mint a rossz amatőr, mire beállítom az élességet, elfogy a nyersanyag.
Eltelt két hét és az előttem pergő képeket az agyam csak most kezdte rögzíteni és valószínűleg hosszú idő kell, míg értelmesen összevágom, persze az is lehet, hogy ami ott van, innen soha nem lehet megérteni.
Most furcsán érzem magam, amikor a Vőfély utcában a kínai filmről kéne beszélnem, talán valahogy ilyen állapotban lehetett volna Són Konöri is, ha tényleg ott van a fesztiválon és nézi, ahogy az akciófilm végén visszaperegnek a film fontosabb állomásai és ő még mindig a vészkijáratnál, a mikrofonnál áll.
Visszaperegtek a képek: Peking, Bukarest, Ferihegy, és az én órám még mindig a kínai időt mutatja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=234 |
