Kovács Marcell
A jólét és demokrácia magabiztos Amerikája mögött szorongások cseppet sem szép új világa rejtőzik: a paranoia-mozi, a baljós és titokzatos árnyék-Amerika.
Nem ma kezdték. A mátrix végre megteremtette számukra a totális ellenőrzés lehetőségét, de hosszú volt az út idáig. Kezdetben csak ügynökökkel dolgoztak, kizárólag emberi erőforrásokkal. Megfigyeltek, követtek, fizikai erőszakkal vagy drogokkal kényszerítettek. Azután már a távolból is szemmel tarthattak, lehallgatták a telefonokat, a tévén keresztül manipuláltak. Azonnal akcióba léptek, ha az emberéletnél magasabb rendű gazdasági vagy politikai érdek érvényesítése vált szükségessé.
Nekik dolgoztak Hitchcock kémfilmjeinek mogorva, sötét kabátos figurái. Az ember, aki túl sokat tudott papnak álcázott terroristája például, bármelyik változatból, vagy az Észak-északnyugat permetezőgépének pilótája. Rászálltak az emberre, behálózták, saját alantas céljaikra használták fel, akár egy bábut. George Seaton 36 óra című filmjében angol álruhás német katonák képében úgy próbálták a partraszállás tervét kiszedni a foglyul ejtett amerikai tisztből, hogy elhitették vele, öt év telt el a háború befejezése óta.
A nemzetközi helyzet fokozódásával azután egyre gyakrabban bukkantak fel, és nem válogattak a módszerekben.
Boldog káposztaemberek, pityergő robotok
A Testrablók támadásában alakváltó űrlények képében érkeztek. Megszálló marslakó csapatok felvonultatása bevett gyakorlat volt a hidegháborús fenyegetés megjelenítésére az ötvenes évek Hollywoodjában. Don Siegel filmjében azonban nem a megszállás ténye ébreszt félelmet, hanem a mikéntje: rögtön az emberi agyban történik ugyanis a hatalomátvétel. A vidéki kisváros orvosánál szokatlanul viselkedő családtagokról számolnak be többen is. A tünetek azonosak: tompa egykedvűség, érzelemmentes magatartás és monoton beszéd. „Mintha nem is ő lenne.” Mert nem ő az. A kertek végében méteres gubókból kelnek ki az áldozat külső vonásait tökéletesen reprodukáló, de üresfejű másolatok. „Szerelem, vágyak, célok és hit nélkül sokkal könnyebb az élet.” – győzködi az új létforma előnyeiről a sivár kilátások ellen minden tagjában tiltakozó főhőst a rendőrtiszt bőrébe bújt idegen organizmus. A doktor csinos szerelmével szökni próbál, de a város már a földönkívüliek kezében van, és megkezdődött a gubók kiszállítása az ország minden részébe. A menekülők ereje is fogytán, és nem pihenhetnek, mert az idegenek az elalvás pillanatát használják ki az átváltozáshoz.
A film az egyént felmorzsoló totális társadalom parabolája. Izgalmasan fordítja át a vörös veszedelem rémét űrszörnyek képében megjelenítő sci-fi sémát a veszély ürügyén indított boszorkányüldözés kritikájává.
A figyelmeztetés erejét alig tompítja a stúdió utólagos beavatkozása. A film reményvesztett befejezésében Becky mégis elbóbiskol, az utolsó kockákon a doktor egyedül kiabál segítségért a forgalmas országúton. „Ti következtek!” – kiáltja hisztérikus aggodalommal, de senki nem figyel rá. Megnyugtató keret került az emberiségről lemondó történet köré, egy kételkedő elmeorvosnak meséli a főhős a képtelen sztorit, aki először lázálomnak értékeli a beszámolót. Ám amikor egy közlekedési baleset sérültjét hozó mentős soha nem látott, hatalmas gubókkal teli teherautóról beszél, végül megindul a riadó, talán még időben.
Az agyban matatnak az 1962-ben készült Mandzsúriai jelölt kommunista összeesküvői is. A koreai hadifogságban Raymond Shaw-t programozható gyilkológéppé alakítják át nagy tudású hazai és szovjet szakemberek. Az Egyesült Államokba háborús hősként hazatérő fiatal tiszt azután akaratán és tudtán kívül vállal szerepet édesanyja ördögi tervének megvalósításában. A szovjet kémnő engedelmes férjét, a véresszájú antikommunista álságos szerepében tetszelgő szenátort ültetné az elnöki székbe, és a politikai ellenfelek eltávolításához veszi igénybe a minderről mit sem sejtő fia szolgálatait. A „pasziánsz” a hívószó, amelynek elhangzására és a pikk dáma kártyalap látványára indul az agyba betáplált program, és a fiú robotként hajtja végre az utasítást.
Iselin szenátor bolondosan ijesztő figurája McCarthy direkt paródiája. 207 kommunista párttagról papol a hadügyben, azután 104 főt említ, majd 275-öt, amennyi éppen az eszébe jut. Azzal, hogy mindezt egy kommunista összeesküvés résztvevőjeként műveli, a film mókás egyenlőségjelet kanyarít a kétféle politikai elmebaj közé. A Mandzsúriai jelölt a háborús film utóhatást fejtegető alműfaját a politikai thriller és a politikai szatíra jegyeivel kombinálja, természetesen nem nélkülözi a szerelmet sem, és talán az első amerikai film, amelyben kung fuznak a szereplők. A legnagyobb hatást azonban az anyai szeretet helyett agymosásban részesülő főhős részletgazdag jellemrajzával éri el. Az egyik öntudatlan küldetése során saját szerelmét is kivégző robot, miután tébolyult családjától végül megmenti a világot, immár teljesen magára maradva az öngyilkosságba menekül.
John Frankenheimer négy évvel később a Második lehetőségben is a manipuláció paranoiás témáját boncolgatja. Kezdhetünk-e másik életet, ha mostani nem működik? Milyen áron? És mi történik, ha az új élet sem válik be? Egy titokzatos társaság új személyazonosságot kínál a régit megunt ügyfeleinek. A középkorú bankár befizet a szolgáltatásra, és egy alapos plasztikai műtétet követően máris mint fiatal festő élheti bohém életét a kaliforniai tengerparton. De mégsem elégedett maradéktalanul, továbbra is kínozza az előző életében érzett üresség, újabb beavatkozásra jelentkezik hát a cégnél. Egy emberéletekkel kereskedő vállalkozás figyelme a legapróbb részletre is kiterjed. Arthur Hamilton autóbalesete tökéletesen dokumentált, és Tony Wilson képzőművész addigi pályafutását is temérdek festmény igazolja. A roppant alaposságnak a személyes szabadság látja csak kárát. Kiderül, hogy az új otthon egy újjászületettek számára létesített rezervátum része, ahol mindenki a cég ügyfele vagy alkalmazottja: az inas, a barátok, de még a szeretetre méltó magányos nő is, akibe Wilson természetesen azonnal beleszeret. A nagylátószögű lencsével fényképezett, nyomasztóan sűrű és mesterséges fekete-fehér képek szorításából egy furcsa kakukktojás-jelenet enged csak rövid időre szabadulást. Az újjászületést ünneplő szüreti mulatság pogány rituáléja kapkodós amatőr felvételen látható, ezek Wilson új, hamis életének egyedüli felszabadult percei.
De nincs probléma, az elégedetlen ügyfél bármikor újra próbálkozhat egy másik külsővel, egy új kliens beszervezése csupán a feltétel. Wilson ilyet sajnos nem tud felmutatni. A mindenre felkészült cég azonban erre az eshetőségre is tud megoldást: feladják az utolsó kenetet, és darabokra szedik a hálátlan ügyfelet. Kell az alapanyag az újabb jelentkezők számára.
Megfigyelik a megfigyelőt
A megfoghatatlan és mindenható vállalat lesz a Magánbeszélgetés hősének is a veszte. Ez már a Watergate-időszak, amikor a falnak is füle van. A híradástechnikai ihletésű thrillerek úttörő darabja, az Anderson magnószalagok még viccet csinált a lehallgatási divatból. Egy olyan rablás mókás történetét mesélte el, ahol minden egyes szereplőt megfigyelnek: a prostiról a stricije, a maffiáról az adóhivatal, a fekete fiatalokról pedig a nemzetbiztonság készít éjjel-nappal felvételeket, de az akció előkészületei nem tűnnek fel nekik. Csak amikor meghiúsul a rablás, és a tévé tudósít a lefülelt bűnözőkről, akkor kapcsolnak, és kezdik őrült iramban törölni felvételeiket.
A Magánbeszélgetésben a lehallgatás már nem tréfadolog. Az esőkabátos specialista egy férfi és egy nő ebédszüneti beszélgetéséről készít a vállalatigazgató megbízásából felvételt. Egy szerelmi háromszög körvonalai rajzolódnak ki a párbeszédből: a nő az igazgató felesége, a férfi vállalati alkalmazott. A három irányított mikrofonnal készült felvétel szinte tökéletes, egyetlen mondat sistereg csak érthetetlenül, de az elismert szaktekintély nem ismer lehetetlent, addig szűr és erősít, amíg végül tisztán hallhatóvá válik: „Megölne minket, ha tudna.”
Coppola filmjének főszereplője magányos, a társadalomtól biztos távolságban élő figura. A lehallgatás a foglalkozása: tisztában van a megrendelők mindenre kíváncsi természetével, és azt is tudja, hogy a technika nyújtotta lehetőségek határtalanok. Ezért fokozottan bizalmatlan a házmesterrel szemben éppúgy, mint a szeretőjével; a lakását sűrű zár- és riasztóerdő védi, és – állítása szerint – a kulccsomója az egyetlen személyes holmija. Ami nem igaz, mert van egy szaxofonja is, John Coltrane-lemezekre fúj üres óráiban meglepő szenvedéllyel, és egy Szűzmária-szobrocskát tart a polcon, ahogy jó katolikushoz illik. Ellentmondásos karakter: rideg, érzelemmentes alak, mégis sugárzik belőle tompán valami rokonszenves szomorúság. Tépelődő Antonioni-hős egy toronyház garzonjában, titkosított telefonszámmal. A feltevés, hogy szíve is van, beigazolódni látszik, amikor a lehallgatott fiatal pár iránt érzett aggodalomból megszegi szakmai hitvallását, és beavatkozik. Nem figyelmeztet, és nem is lép közbe, de elmegy a megadott időben a megadott helyre, és szokásához híven figyel. „Engem nem érdekel, mit mondanak, csak egy szép tiszta felvételt akarok” – így hangzik krédója, és nagy árat fizet, amiért most az egyszer nem tartja be a szabályt.
Mert a szállodai szobában sok vágással, hitchcocki stílusban megtörténik valóban a gyilkosság, csakhogy borul a szereposztás: az igazgatóból lesz az áldozat. A lehallgató-szakértőben összeáll a kép: nem a házasság, hanem a vállalat volt a játék tétje, és ő bután asszisztált a lenyúlásához. Éppen az amúgy gondosan elfojtott érzelmeinél fogva csalták tőrbe, és a szakmai önérzetét is darabokra zúzzák, amikor poloskát rejtenek el a lakásában. Az utolsó képsor a tégláig csupaszított szoba közepén ülve mutatja. A lakás romokban, de a mikrofont nem találta meg. Szomorú szaxofon-szólóját az igazgatói irodában hallgatják.
A hatlövetű riporter
A politikai manipuláció réme az állam hatalmát is befolyásolni képes vállalat szörnyetegével szövetkezik Alan J. Pakula Parallax-terv című filmjében. A Kennedy-gyilkosságok traumájából született látomásban a politikai merénylet intézményesült tevékenység, önálló iparággá nőtte ki magát, felkészült cégek kínálják teljes körű szolgáltatásukat a maximális szakszerűség és diszkréció jegyében. Az impozáns székházban működő Parallax egy ilyen vállalkozás, politikai merényletekhez gyilkosok toborzása képezi a fő profilját. A feladat speciális jellege folytán csupa olyan feltételt támasztanak jelentkezőikkel szemben, amelyek más munkahelyeken egyértelmű kizáró okot jelentenek: az agresszív hajlam, az indulatos természet alapkövetelmény, nemi erőszak elkövetéséért pedig plusz pont jár.
Egy elnökjelölt meggyilkolásának tanúi rejtélyes körülmények között lelik sorra halálukat, és az ügyet vizsgáló vagány újságírót a nyomok a Parallaxhoz vezetik. Miután kellemetlen tudakolódásáért kis híján az életével fizet, álnéven állásra pályázik a cégnél, de szerencsétlenségére a közvéleménynek feltálalt bűnbak szerepét osztják rá, a következő merénylet során őt hiszik az elkövetőnek, és végeznek vele a biztonságiak.
A film főhőse nem tévedhetetlen sztárriporter. Egy kis lap keménykedő firkásza, nem a telefonon lovagol, ha meg akar tudni valamit, odamegy, és ha úgy adódik, először üt, csak azután kérdez. Nem eléggé körültekintő, de vág az esze, az utolsó pillanatban mindig észreveszi, ha bomba van a gépen. Nem kíméli magát, első kézből szerzi be az információit, akkor is, ha ehhez bérgyilkosnak kell állnia. A felvételi teszt a film védjegyévé vált jelenete: egy ötperces, egyre fokozódó ritmusú montázs állóképekből és feliratokból. A boldogság szó, egy csuklyás Ku-Klux-Klán-tag, egy anya gyermekével, naplemente, egy képregény szuperhőse és hasonló fotók kergetik egymást változó sorrendben, a cél: megmérni a pályázóban fortyogó, lehetőleg minél felfokozottabb, társadalom gerjesztette indulatokat.
Alan J. Pakula a Parallax-tervvel a Klute testvérdarabját készítette el. A Klute is a szorongások filmje, ám ott a nagyvárosi félelmek játsszák a főszerepet: a nyomasztóan szűk terek, a betegessé torzuló szexualitás. Az eltűnt üzletember után kutató magándetektív és az állandó fenyegetettségben élő prostituált keserű románca a klausztrofóbiás pszicho-thrillert a melodráma búbánatos jellemábrázolásával keveri. A Parallax-terv viszont inkább a politikai thriller és az akciófilm közötti átmenet. Rövid, mozgalmas epizódokban követi a nyomozás eseményeit, sematikus karaktereket használ, és a félelmei cseppet sem intimek, kimondottan közéleti eredetűek.
Az 1976-os Parallax-terv az egyik első a Watergate-botrány kirobbanását követő, oknyomozó újságírók kalandjait megéneklő politikai thrillerek sorában. Még hiányzik belőle a média önelégült ünneplése, de az államnak elkötelezett, ezért tehetetlen és megbízhatatlan rendőrség helyett már a nyilvánosság emberére bízza az igazság kiderítését. A folyamatos kormányzati sumákolás közepette már csak tőle várható részrehajlás nélküli eredmény, csak ő rendelkezik az ehhez elengedhetetlen függetlenséggel. A riporter ebben az időben az amerikai mozi új hőse, a közjón fáradozó vadnyugati seriff és a dörzsölt magándetektív keveréke, jegyzetfüzettel a pisztolytáskában.
A karakter prototípusát a Watergate-botrányt a Washington Postban megszellőztető két legendás újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein jelentette. Pakula két évvel a Parallax-terv kiábrándító víziója után az ő hiteles történetüket is elmesélte. A Watergate szállodában a demokrata párt irodáit bepoloskázó különítmény kormány-kapcsolatait feltáró nyomozás története a regényes lekerekítések és a közismert végkifejlet miatt kevésbé riasztó hatású. A két riporter kalandjainak színtere a szerkesztőségre, illetve a tanúvallomásra bírt, remegő hangú kormányalkalmazottak nappalijára korlátozódik. A Mély Toroknak elnevezett titokzatos belső informátorral szervezett sötét parkolóházi randevúk érzékeltetik csak a tét komolyságát. A Nixon beiktatási ünnepségével induló és a lemondási beszéddel végződő film érdekes, de ártalmatlan kordokumentum.
A Kína-szindrómában egy atomerőműben bekövetkező, kis híján végzetes üzemzavar eltussolását akadályozza meg a sajtó fellépése, ezúttal egy bátor tévés stáb képében. A függetlenségét megjelenésével is hangsúlyozó szakállas, farmernadrágos operatőr és a ruházatában természetesen szolidabb, de nem kevésbé harcos, egyedülálló riporternő elszánt küzdelmet vívnak a gyilkosságtól sem visszariadó Atomenergia Hivatallal és a tévécsatorna megalkuvó vezetésével a hiteles tájékoztatás megvalósulásáért. Az erőmű lelkiismeretes idős munkatársát, aki az irányítóközpont megszállásával igyekszik feletteseiből kizsarolni az igazság beismerését, meggyilkolja a terrorista-elhárító kommandó, de az adás élő, egyenes, és napvilágra kerül az igazság. Az utolsó kockákon az önfeláldozás láttán könnyeivel küszködve is szenvedélyesen tudósító riporternő jelenete a szabadságharcos sajtómunkásnak állított monumentális emlékmű.
A felsőbb – kormányzati – erők játékának kiszolgáltatott kisember a sajtó védőszárnyai alatt keres oltalmat A Keselyű három napjában is. A CIA-nak dolgozó hivatalnok-címszereplő a titkosszolgálat egy belső, még titkosabb csoportjának mesterkedésére bukkan, ezért hajtóvadászat indul ellene. Az iparvállalatoknak álcázott kormány-ügynökségek labirintusában bolyongó főhős munkatársainak módszeres kivégzésére keresi a magyarázatot, és közben a titkosszolgálatok egyre átláthatatlanabb szövevényébe gabalyodik.
A Keselyű ugyan a kormánynak dolgozik, mégis egy civil rácsodálkozásával fogadja a megrázó eseményeket. Ártatlan, az állam sötét ügyeitől tiszta figura, az a foglalkozása, hogy kémregényeket olvas különböző nyelveken, és a megismert módszerekről jelentéseket készít. Jámbor természetét jelzi, hogy a hadseregben is csak telefonközpontos volt. Az ott elsajátított ismeretek és a rengeteg olvasmányélmény képezi majd munícióját az arc nélküli ellenfelekkel vívott harcban.
A Keselyű fegyvere a telefon. Egy szálloda telefonközpontjába fészkeli be magát, hadműveleteit onnan irányítja. Összegubancolja a vonalakat, hogy ne bukkanhassanak a nyomára, majd akcióba lép. Lehallgat és dekódol, idegen neveket ismeretlen beszédhangokkal párosít és telefonszámokat rendel hozzájuk: keresi a felelősöket. Lassacskán felfejti a köréje font hálót, és megrázó felfedezéséről a sajtóban tervez hatalmas leleplezést. De az újságok mindenhatóságába vetett hit meginog, amikor Higgins titkosszolgálati középvezető a film utolsó mondatában kajánul megkérdezi: „Honnan tudja, Keselyű, hogy le is közlik az anyagot?”
A Keselyű három napja a mindig beváló Hitchcock-recept szerint rokonszenvesen zavarodott főhőst kerget sötét, mindenre képes alakok karmai közé, hogy aztán kalandok sorával bizonyítsa rátermettségét. Nem mulasztja el szerelmi viszonyba sodorni útközben, és az aprólékosan kimunkált, emlékezetes jelenetek sorozatával is a mestert idézi. A bérgyilkos és az áldozat találkozása a liftben, a postásnak öltözött merénylőt leleplező nem megfelelően kiválasztott cipő és a többi hasonló finom apróság lehel életet az amúgy kissé modoros és érzelgős filmbe.
A hatvanas-hetvenes évek közéleti paranoiáját feldolgozó filmes ciklus furcsa lezárását jelenti 1977-ben a Dominó-elv. A zárt ajtók mögött zajló politikai játszmák, az állampolgári bizalommal visszaélő nemtelen kormányzati technikák, a gazdasági társaságok homályos politikai szerepvállalása és a szünet nélkül minden irányból maximális fokozaton érkező manipuláció erre az időre természetes velejárójává vált a mindennapoknak, az emberek ugyanúgy hozzászoktak a jelenlétükhöz, ahogy megtanultak együtt élni a drog-problémával vagy a színes tévével.
A Dominó-elv jól tükrözi ezt a szemléletváltást. A közhelyes történetben a börtönben sínylődő vietnámi veterán mesterlövész a szabadulásért cserébe elvállalja egy titkos kormányszervezet gyilkosságra szóló megbízását. Az adott pillanatban azután mégis szándékosan mellélő, legnagyobb meglepetésére azonban az áldozat holtan zuhan a medence vizébe, a tartalék gyilkos vagy gyilkosok gondoskodnak a feladat teljesítéséről. A szervezet figyelme mindenre kiterjed, nem engedheti meg magának a hibázás lehetőségét. És már nem lehet kiszállni a játékból, sakkban tartják, eltüntetik az útlevelét, megölik a feleségét, majd vele is végeznek.
A film a manipuláció témáját a B-filmek nemtörődömségével dolgozza fel. A Parallax-terv alapötletére írt variációból hiányzik az eredeti feszült izgatottsága, az aktuális probléma bizsergése helyett a kedvetlen kötelességteljesítés unalma érződik. A ponyva habzsoló természetével sorakoztatja fel a kötelező műfaji jegyeket, és már a bevezetésben lebukik. Nyomasztó híradó-képek és sajtó-fotók kísérik a befolyásolás lélektanát elemző felvezető monológot, amely paródiába hajló igyekezettel gyűjti csokorba a tárgyban felmerülő számtalan kérdést. „Minél többet tudunk, annál kevésbé tudjuk, hogy ők kik” – foglalja össze a lényeget a narráció, és annyit biztosan tudunk: a magánéleteket programozó állam is betagozódott végül a számtalan csábító thriller-téma közé. Mintha csak kalapból húzták volna ki, a testvérbosszú és a sorozatgyilkos cédulája mellől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 08-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2337 |
