Vágvölgyi B. András
Létbevetettség, öregedés, magány; „biztonságban”, elemi részekre bomolva. Haynes és Houllebecq kórrajza a szépség zsarnokságáról.
Szingli-férjezett (nős). Nő-férfi. Amerikai-európai. Todd Haynes és Michel Houllebecq. Mindenképpen középkorú (harmincas-negyvenes). Mindenképpen középosztálybeli (évi ötvenezer dollár/euró fölötti jövedelemmel). Mindenképpen kiégett és rettegő. Horror vacui.
*
Carol White háziassz..., hoppá, bocsánat, ő javítja ki magamagát: homemaker a dél-kaliforniai San Fernando Valley-ben, éli a szuburbánus amerikai asszonyok mérsékelt intenzitású – ha tetszik: fékezett habzású – életét, aerobic-ra jár, fodrászhoz, érdekli a biotáplálkozás és a higénia. Carol White – Todd Haynes Safe című filmjében remekbeszabott megformálója: Julianne Moore – steril asszony, minden értelemben, mintha lubrikált vékony gumiban élné az életét, mintha belülről töltene ki egy egészalakos kotont. (Nem csoda, hogy a rendező, Todd Haynes kedvenc filmje, egy interjú tanúsága szerint, a Boy in the Plastic Bubble, illetve általában a „hét betegsége”, mint műfaj.) Carol White forradalmi tettre szánja el magát. Carol White a habdauer nevű eszköz segítségével hullámokat varázsol amúgy unalmas hajzatába. A kész alkotást méregeti kedvtelve a frizőr tükrében, mikor elered az orra vére. Oh my God! Hajcsavarók és a biológia csengő hangjai. Carol White-ra rosszul hat Los Angeles megye közútjain a szmog, köhögésroham gyötri, hozzá „erotikusan” közelítő férjét lehányja. Carol White nem iszik, nem drogozik, egészségtudatos – és kényszerbeteg. Az öregedési pánik mellett civilizációs sokk is gyötri.
„A vihar este kilenckor tört ki. Djerzinski hallgatta az esőt, közben olcsó armagnacot kortyolgatott. Nemrég töltötte be a negyvenet – lehet, hogy kitört rajta a negyvenesek krízise? Csakhogy, hála az életkörülmények javulásának, negyven körül az emberek manapság tökéletes kondícióban és ragyogó formában vannak. Azok a jelek, amelyek az ember külsején vagy a betegségekkel szembeni ellenállásának gyöngülésében arra utalnak, hogy túljutott egy szakaszon, és lassan elindult a halál felé vezető lejtőn, általában csak negyvenöt-ötven éves korban jelennek meg először. Ezt a híres »negyvenes krízist« gyakran hozzák kapcsolatba a szexualitással, azzal a sürgető és viharos vággyal, amely nagyon fiatal lányok teste felé hajtja a férfiakat. Djerzinski esetében ennek nyoma sem volt, ő a farkát csak pisálásra használta, és kész.”
Carol White férjével és barátaival a St.-Tropez étteremben fogyaszt reformvacsorát, pánikbetegségével kínos helyzetet idéz elő, korai véget ér az est. Orvoshoz megy, de fizikai baja nincs, pszichiáterhez, aki a húsevésre ösztönzi: stop the fruit diet, you need protein, élete zárt, mint egy becsukódó virágkehely, teste asztrál, egy vámpír – vagy egy Max Schreck nevű színész – már rég kiszívta belőle a vért, élete az emberi életek létező legnagyobb biztonságához közelít, de ezt mentálisan képtelen elfogadni.
„A szexuális vágy lényegében a fiatal testek felé irányul, és a fiatal lányok vonzereje iránt megnyilvánuló kereslet hatalmas növekedése valójában a normálishoz való visszatérést jelentette, a vágy igazságához való visszatérést, mint ahogy egy abnormális tőzsdei áremelkedés után az árak is visszatérnek a maguk igazságához. Ezért azok a nők, akik ’68 környékén voltak húszévesek, negyvenéves korukra kellemetlen helyzetben találták magukat. Addigra általában elváltak, és alig számíthattak arra, hogy megint egy – meleg és undorítóan ragacsos – házasságban találják magukat. És mivel olyan generáció tagjai voltak, amely – társadalmi szinten mindenképpen elsőként – a fiatalság felsőbbrendűségét hirdette az öregséggel szemben, egyáltalán nem csodálkozhattak azon, hogy az őket felváltó generáció undorodik tőlük. A testkultusz, amelyet éppen ők fejlesztettek ki, végül oda jutatta őket, hogy saját hervadó testük láttán ők maguk is egyre élénkebb undort érezzenek – ráadásul ugyanezt az undort látták mások szemében is.”
Talán Carol White-ot is foglalkoztatják efféle kérdések – a Safe, Todd Haynes filmje nem az a túldumálós fajta –, a dél-kaliforniai asszony francia kortársa, Christiane mondja: „Én nagyon szerelmes voltam a férjembe. Megszállottan simogattam és szopogattam a farkát, és nagyon szerettem magamban érezni. Büszke voltam rá, hogy fel tudom állítani, volt egy képem a merev farkáról, mindig a tárcámban tartottam. Szentkép volt a szememben, és az, hogy örömet adtam neki, a legnagyobb öröm volt az életben. És mégis elhagyott egy fiatalabb nőért. Az előbb nagyon jól láttam, hogy nem találod vonzónak a pinámat, egy kicsit már olyan, mint egy öreg nőé. Érettebb korban a kollagén beépülése lelassul, a mitózis folyamán lassan lebomlik az elasztin, és a szövetek fokozatosan elvesztik a rugalmasságukat és a lágyságukat. Húszéves koromban nagyon szép vulvám volt, de tudom, hogy a nagyajkaim mostanra egy kicsit megereszkedtek.”
„Do you smell fumes?” – kérdezi Carol White-ot egy szórólap, „szagokat érzel?”, és máris egy csoportterápián találja magát, ahol kiderül, hogy „a szép, új kanapénk teljesen toxikus”, hogy a szuburbánus élet teli van veszélyforrásokkal, mint a vietkongoktól hemzsegő Ho Shi-minh-ösvény, elborít mindent a betegség érzése, a testi (valójában persze: lelki) dolgok hitchcocki suspense-e. (Noha én régi hipochonder család sarja vagyok, de ezen a ponton némi – bár nem indokolatlan – túlrajzoltságot is éreztem.) Ki él tovább, a csendes-óceáni gyöngyhalász, közel a Bikini-atollhoz, gombafelhővel a háttérben, vagy a keletnémet barnaszénbányász, akinek savas eső áztatja kalapját, és fosszínű nyákos ködben éli az egész életét? Az egészség/fiatalság-centrikus médiaképpel szembeni deviancia Carol White magatartása, lakóhelye pedig az egyéni- pár- és csoportterápiák melegágya, a dél-kaliforniai pszichiáter-Paradicsom, a film a HIV-vírusra (Ebola, SARS, stb.) adott mozgóképes válasz. Régi történet: pestis-félelem, járványfrász. De hipochondria-e, ha az ezredforduló embere fizikailag, testileg nem tud alkalmazkodni a vegyi szennyezéses környezethez, és ebbe a szennyezésbe a vizuálisan szennyezett környezet nagyon is beletartozik. Létezik-e toxikus film? Haynes azt bizonyítja: igen.
Carol White végül is Új-Mexikóba megy - ismert New Age kultusz-fészek -, Albuquerque mellett van egy telep, Wrenwood, rekreációs tábor, neo-poszt-pszeudo-Varázshegy, szakralitás nélküli rítusok gyakorlópályája: „dobjuk el az összes negatív, destruktív gondolatot, beszéljük a szeretet nyelvét”. Az amerikai kultúra progresszív oldalának furcsa individuál-miszticizmusa. Thoreau és Emerson. Zenmall. A Zenmall létező japán áruházlánc, de értelmezhető olyan plázának is, ahol a Zen kapható. A létbevetettség ellenszere, a megbölcsülés. Ha.
„Nem az a szándékom, hogy úgy fessem le Cap d’Agde-ot, mint holmi fourier-i idilli falansztert. Cap d’Agde-on, ahogyan máshol is, egy fiatal és formás testű nőt vagy egy vonzó és férfias megjelenésű férfit hízelgő ajánlatokkal vesznek körül. Cap d’Agde-on, ahogyan máshol is, egy elhízott, öregedő vagy nem szemrevaló egyén a maszturbációra ítéltetik – bár hozzá kell tennem, hogy ezt a külvilágban megvetett tevékenységet itt szerető jóindulattal figyelik. Cap d’Agde-on az a különlegesen meglepő, hogy a sokszínű szexuális tevékenységek, amelyek egyébként jóval izgatóbbak, mint bármelyik pornófilm jelenetei, úgy zajlanak le itt, hogy a legenyhébb erőszakot sem váltják ki a résztvevőkből, akik mindvégig megőrzik tökéletes udvariasságukat. Szeretném újra felvetni a »szexuális szociáldemokrácia« fogalmát, mert úgy gondolom, hogy ezen a helyen a minden szerződésnek kijáró figyelem és tisztelet parancsol, ugyanaz a fegyelem és tisztelet, amely lehetővé tette a németek számára, hogy két, szörnyen gyilkos világháborútól egy nemzedéknyi távolságra a romokban álló országban újra felépítsenek egy hatalmas és exportképes gazdaságot.”
A Safe nemcsak a járványfrászra adott válasz, de Larry Gross szerint – aki a Filmmaker magazin 1995 nyári számában készített interjút a rendező Todd Haynes-szel – politikai film is, mely szinte soha nem említ politikai kérdéseket, horrorfilm is, szörnyek, speciális effektusok és gyilkosságok nélkül, és szerelmi film bármiféle pszichológiai hullámzás nélkül. Ez az egy film leírja az amerikai baloldali-ellenzéki kultúra teljes összeomlását. Haynes a formavilágot is meglelte, Kubrickot nézett készülésképpen (2001. Űrodisszeia), főleg a nagylátószögek miatt, de az operatőr végül is egy nem túl ismert Los Angeles-i pornófilmes, Alex Nepomniaschy volt. A nagylátószögű felvételek izolálják a hősnőt, lassúságukban is dinamikusak. Julianne Moore játékához: traumatizálta a forgatás, hat hónapra elmaradt a menstruációja. Julianna Moore egy másik filmben (The Hand that Rocks the Cradle) a következőket mondja: „Manapság egy nő kudarcnak érezheti az életét, ha nem csinál ötvenezret egy évben, úgy, hogy talál időt faszt szopni és otthon lasagnét csinálni”. Ehhez jön még pluszban a wellness, a health, a fitnesz, az egész társadalmi elvárásrendszer, valamint a közismert angolszász hipokritizmus.
Todd Haynes, ha európai lenne, akkor Michel Houllebecqnek hívnák, és ő írta volna az Elemi részecskéket; az idézetek onnan származnak (Magvető, Budapest, 2001. Tótfalusi Ágnes fordítása). Az a könyv sem szól másról, mint ez a film: a wellness-autoritarianizmus és fitnesz-fasizmus keretébe vont (szexuális) magányról, a Torschusspanik promiszkuitásáról, higénia-fetisizmusról, vírusfélelemről, az embertől elidegenedett, önálló életet élő genitáliákról, a nembeli lényegről a középkorúság állapotában. Ám Michel Houllebecq férfiközpontú, macho-centrikus regényének megfilmesítéséről jelen pillanatban nincs tudomásom. A válaszok dél-kaliforniaiak és dél-franciaországiak, aszex és szex, de egy rugóról.
Haynes és Houllebecq dolgozatai fontos társadalmi, tömegességük folytán politikai problémákat boncolnak. Ezek voltak a fejlett világ éltesebb-tehetősebb egyedeit befolyásoló legfontosabb problémák 2001 szeptember 11-e előtt. Azóta más problémák vannak.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 24-25. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2332 |