Horeczky Krisztina
A magyar film férfias, a hősnő, ha van, többnyire csak lábjegyzet a férfisorshoz. Beszélgetés Deák Krisztinával és Pataki Évával.
Pataki Éva forgatókönyvíró, Mészáros Márta filmjeinek (Napló szerelmeimnek; Napló apámnak, anyámnak; A Hetedik szoba; Kisvilma) alkotótársa, elsőkötetes regényíró, a nemrégiben megjelent Még egy nő szerzője. Deák Krisztina film- és színházi rendező a Jadviga párnája után jó néhány évvel hamarosan elkezdi forgatni Novák Tünde Miskolci Bonnie és Clyde című önéletrajzi munkájának filmes adaptációját, következő filmterve: Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye.
Beszélgetőtársaimmal megkíséreltük körüljárni: milyen ma a Nő a regényben, a filmvásznon, a nyugati nő vajon miért, s főként, hogyan folytat szabadságharcokat „függetlensége” kivívására, s vajon hová tűntek a női sorsok a magyar filmekből?
– A „legújabbkori” magyar kortárs irodalom izgalmas sajátossága, hogy – Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényének kivételével – férfiak, Esterházy Péter, Závada Pál, vagy Parti Nagy Lajos írták a legegyedibb műveket a nőkről. Részben művészi-esztétikai szempontból: van-e női irodalom, női film?
Pataki Éva: Az irodalom felől elindulva: úgy gondolom, van női regény – és ennek nem kritériuma a szerző neme. Az Anna Karenina óta megdőlt az a dilemma, tud-e férfi a Nőről írni – függetlenül a művek nívójától.
– Ezt a kérdést Flaubert (választott családnevén: Mme Bovary) is, majd’ húsz évvel Tolsztoj előtt, megnyugtatóan rendezte.
Pataki: A világirodalommal mindig kissé aszinkronban vagyunk, többek között a tekintetben, hogy a magyar irodalom kifejezetten maszkulin. Összevetve az amerikai, lengyel, kivált az orosz irodalommal – nem megfeledkezve a Szabó Magda-jelenségről – , nálunk a sorsokat általában a férfiak hordozzák. Tolsztoj a nőből tragikus hőst teremtett, és – máig létező – speciális, kizárólag a női létből adódó problémákat emelt be a magas irodalomba. A kétségtelen írói kvalitás mellett ezért válhatott a Jadviga is népszerűvé. Noha szépirodalomról beszélünk, azt hiszem, az ún. „szingli”, és párkapcsolati regények iránti kereslet is (túl a trenden, amit a világ diktál) a százévnyi tradicionális hiányra vezethető vissza.
Deák Krisztina: Nyilvánvalóan több a férfi főhős. Színházi rendezőként, mikor darabot keresek, pontosan látom: a színdarabok többségében a férfi hőshöz kapcsolódnak a nőalakok. Ezért nehéz negyvenévesen színésznőnek lenni. Miután nagyon mélyen foglalkoztam mindkét művel, elmondhatom: nem látok különbséget a Jadviga párnája és Rakovszky Zsuzsa regénye között. Sőt: nagyon gyakran úgy érzem, két, a világról hasonló érzékenységgel gondolkodó ember, lelki alkat, ír a férfiakról, nőkről. Sosem differenciáltam a férfi és a női irodalmat, és az sem fontos számomra, a mű középpontjában férfi vagy nő áll. A Jadvigának is férfi – Ondris – a főhőse. A regény sikerét az őszinteségében találom, amely – ha nem is példa nélküli –, de az emberi kapcsolatok, a szexualitás, annak lelki háttere kapcsán nagyon ritka a magyar irodalomban. Van női irodalom, vagy női film (ahogyan léteznek ún. „machó”-filmek is), de ez nem az alkotó, hanem a mű tematikájának a sajátossága.
– A feminista műértelmezés szerint a filmekben igen gyakran a férfi főhős szemén keresztül ábrázolják a nőt. Ennek eredményeként a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák erősödnek, hiszen a nőt – mint archetipikus ideált – mutatják be.
Deák: Ahogyan igen gyakran női vágyképen keresztül láttatnak egy férfit. Elképzelhető, hogy ebből több van, és nem törvényszerű, hogy a filmnek nő a rendezője. Vajon Az órák férfi, vagy női film? Nem definiálnám csupán azért női filmnek, mert nők a hősei, ennél is fontosabb, hogy a női szenvedélyről szól. Az nem okvetlenül női tulajdonság.
Pataki: Bergman számos alkotását, így a Personát is, tipikus női filmnek tartom. És olyan műnek, amely a nézőtől erőfeszítést követel. Az órák különös átmenet a művészfilm és a populáris film között. Ravaszul végiggondolt, intellektuális munka, miközben egyik nő életében, sorsában sem időzünk el túlságosan sokáig. Magyarán: semmi sem fáj nagyon.
Deák: Egy jelenetet tartok reveláció erejűnek: Julianne Moore integetve búcsúzik a férjétől, majd mikor a férfi elfordul, a nő arcára fagy a mosoly. A tökéletes boldogság eltűnik, helyette ott az iszonyat, a szenvedés, a tragédia: valaki úgy viselkedik, ahogyan társadalmilag elvárják tőle (férjhez megy, gyereket szül), miközben vágyaiban, érzelmeiben, netán genetikusan, a nőket szereti. Ez nem csupán női probléma, ráadásul egy regényben legalább tíz oldal. Itt egy közeli. Furcsának tartom, hogy a filmben a testi kapcsolatot három csókkal ábrázolják. Három nő sorsa – három csók.
– Ügyes dramaturgiai megoldás.
Pataki: Azt hiszem, ez részben az amerikai puritanizmussal, prüdériával állhat kapcsolatban.
Deák: Makktól az Egymásra nézve bátrabb film volt?
Pataki: Feltétlenül; nem csak az erotikáját tekintve. Az órákat felszínesnek találom.
Deák: Ugyanakkor egy szempontból unikális: a nők közötti szerelemről beszél. A homoszexualitásról számtalan filmet forgattak, pedig – érzelmi szempontból – nincs különbség a leszbikus, a homoszexuális és a heteroszexuális szerelem között.
– Nő(i) filmeknek tartjátok-e a „libertinus”, a gay-esztétika alapvető stílusjegyeit fölvonultató – és vállaló! – Almodóvar, továbbá a sokak szemében feminista Jane Campion munkáit?
Pataki: A zseniális Almodóvart a sebezhetőség és a magány foglalkoztatja. Univerzális alkotó, nála nagy az átjárhatóság a férfi-nő lét között. Campiont abszolút női filmesnek tartom, mert ebben a mivoltomban ismerek magamra a munkáiban.
Deák: Almodóvar szerencsére nem sorolható be sehová. Rajong a női lélekért – és érti is. Hőseinél szabad az „átjárás” a női és férfi létezésben. Hogy A zongoralecke női vagy férfi film-e, nem tudom. De Harvey Keitel emlékezetes jelenetét fölidézve, azt hiszem, a férfi testről, a férfi meztelenségről így csak egy nő gondolkodhat.
– Mészáros Márta alkotásai – amelyek a maguk korában kifejezetten provokatívnak hatottak – szinte kivétel nélkül azzal foglalkoznak, hogy a politikai-társadalmi korlátok közé szorított nő hogyan tudja beteljesíteni a sorsát. Miként válhat teljes személyiséggé. Így kérdéses: munkái „női” filmek-e?
Pataki: Nagyon jól látod: itt átverés van. Márta alapvető témája, mondhatni: monomániája: a szabadság. Ezt járja körül minden munkájában – így a kimondottan politikai filmjei, vagy A Hetedik szoba, a Kilenc hónap ugyanarról szólnak. És bár természetesen mélyen érdekli a női lét, azért fogalmaz női sorsokon keresztül, mert ez számára a legideálisabb kifejezési forma. Merő tévedés volt, amikor a feministák közé sorolták.
Deák: Az a kordivatból adódott – függetlenül Márta személyiségétől.
– Az irodalom kapcsán már utaltunk a „szingli”-ségre. Miben látjátok ennek lényegét?
Pataki: Fölfigyeltem egy bank plakátjára: rajta egy helyes, fiatal lány – hátul egy üres szoba. A felirat: „Lakásom már van, most jöhet minden más.” Tíz éve mindez elképzelhetetlen lett volna. Tudniillik az új lakás plakátján nem állhatott volna egy nő, boldog férj, és egy-két kisgyerek nélkül. Tehát itt a szemlélet, a felszabadultság érzése a fontos, hiszen a lakásviszonyokban „áttörő” változás nem történt. A „vénlányságtól” ötven év alatt eljutottunk oda, hogy az egyedüllétre – lakással – büszkék lehetnek a nők.
Deák: Számomra ez egyszerűen társadalmi jelenség: elsősorban vezető pozícióban lévő nők, általában az üzleti életben, jól keresnek, eltartják magukat, és egyenrangúként élnek a férfiakkal. Az egyik napilap melléklete most megjelentette az ötven leggazdagabb magyar nőt.
Pataki: A férfiakból száz volt.
Deák: A nők később kezdték… De – szociológiai értelemben – ennél fontosabb, hogy jelentősen kitolódott a fiatalság határa. Jó volna remélni, hogy ez összefüggésben áll az ember végső életkorával is. Mindenesetre: irigylésre méltó, hogy harmincéves koráig ma fiatal egy lány – tanulhat, járhatja a világot, ösztöndíjakra pályázhat. Ezt elfogadja a társadalom – Európában.
– A „szingli” fogalmához csak Észak-Amerikában társul biztos egzisztencia, önálló lakás.
Pataki: Valóban. Az egyébként önironikus, relatíve szabadszájú Szex és New York még csak nem is érinti, hogy a sorozatban szereplő négy, szüntelenül bárokban üldögélő „ufó” vajon milyen munkát végez, miből él ilyen pompásan. Ez egy kelet-európai számára – akinek életét áthatja a „munka, az alkohol” – kifejezetten különös.
– Ezen túl: miért érdektelen számotokra alkotóként ez a réteg?
Deák: Engem a drámai sorsok izgatnak. Hogy’ is kezdődik az Anna Karenina? „A boldog családok mind egyformák, csak a boldogtalanok különbözőek”. A boldogtalanságot érdemes bemutatni, mert az egyedi.
Pataki: A művészet lényege, amit Kriszta a drámaiságban határozott meg, a kapcsolatok ábrázolása (miért jók, ha jók, és vajon miért, mitől romlanak el.) Ez a „szingliség” rákfenéje. Szerintem ezért fog ez a téma gyorsan lecsengeni. Már láttam is az út végét, mikor megnéztem a Bridget Jones német „változatát” – angol humor nélkül. Lidércnyomás.
– Tünetértékű, hogy – talán bizonyos könyvek, női magazinok hatására is – számtalan nő szinte kizárólag a szexuális szabadságban látja önállósága, függetlensége kulcsát. Ennek szélsőséges példája az irodalomban a Catherine M. szexuális élete.
Deák: Vége a szüzesség „misztériumának”, és annak is, hogy egy hajadon – mint a hatvanas években – inkább hallgat a szexuális tapasztalatairól. Ugyanakkor: minap egy televíziós „szembesítő”-showban azt láttam, hogy egy fiatal nő a legintimebb titkát (szerelme, élete párja, szexuális életük színesítése végett egy másik lányt is visz az ágyukba, nagy örömükre) nyilvánosság elé tárja. A televízió megszabadít a gátlásoktól. Az említett könyv számomra férfiirodalom, sőt, férfiolvasmány. Semmi köze nincs a női létezéshez. Így érdektelen, a saját életét írta-e meg Catherine Millet, vagy fantáziált – bár ha az utóbbi, az eléggé aggasztó.
– Patrice Chéreau Intimitásában egy tisztán szexuális kapcsolatból a férfi akar „kitörni” úgy, hogy emberileg, lelkileg is közel kíván kerülni a szeretőjéhez – sikertelenül.
Deák: Érzelmi szempontból: Utolsó tangó Párizsban.
Pataki: Ám az Intimitás esetében szerepcseréről van szó.
Deák: Van, amivel nem lehet vitatkozni, mert eleve meghatározott: a férfi behatol, a nő befogad. Ezt el lehet utasítani, de változtatni rajta nem lehet: mert így van. Vagyis a női szerep már a szexualitásnál eldőlt. Mit gondoltok erről?
– Azt állítod, hogy ez már eleve determinál?
Deák: A különbség determinál. És hazugság eltitkolni, úgy tenni, mintha nem innen datálódna minden.
Pataki: Miközben ezt éled meg a szexualitásban, az életben nagyon sokszor be akarsz „hatolni”: az élménybe, a pénzbe, a kapcsolatba, a karrierbe.
Deák: Fölül akarsz kerekedni a szerelemben.
Pataki: Ebből az következhet: női irodalom és női film mindazon alkotás, amely erre a kérdésre reflektál.
– Magyar filmekben egyre ritkábban látok karakteres nőket, különösen: női sorsokat. Szabó Ildikó filmje, a Csajok, az I love Budapest, a Presszó és a Szerelemtől sújtva számomra határeset, így utolsó maradandó „emlékképem” e tárgyban Enyedi Ildikótól Az én XX. századom.
Deák: A Szép napok – Hauptmann Patkányok című színművének variációja – biztosan női sors. És nem mondanám, hogy Mundruczó férfi szemmel ábrázolta, nézte volna ezt a történetet. Enyedi munkája – szemléletét tekintve – gyönyörűségesen női film.
Pataki: Egyetértek abban, hogy ritkák a karakteres nők a vásznon. Most nagy nehezen „elővakartuk” Mundruczót és Enyedit.
Deák: De az ő filmjeikben sincsenek „hősök”.
Pataki: A magyar filmekben nem csak nők nincsenek. A magyar filmgyártásban nagyon sok ki nem hordott gyerek van. Ennél is elkeserítőbb, hogy mennyire nincs jelen a nő és a család a televíziókban. Volt idő, amikor évente hetven tévéjáték készült, és a fele családi problémákról szólt. A filmgyártás szerkezetének torzsága részben abból adódik, hogy nincs tévéfilm és tévéjáték. Rengeteg olyan téma, egyszerű történet van, amelyre gyorsan kellene reagálni, amelyhez nélkülözhetetlen a dialógus, és amely nem kívánkozik 35 mm után. Föl sem mérjük, mindez – kulturálisan, kommunikációs szempontból, és az alkotók életében – milyen pusztító következményekkel jár. Nem segítenek élni az embereknek egy olyan országban, ahol ilyen magas a családon belüli erőszak, az abortusz, a gyerekét egyedül nevelő nők és a válások száma. Azt, hogy erről hallgatnak, nem biztos, hogy egyedül a játékfilmen kell számon kérni.
– Láttatok-e az utóbbi években olyan gondolatébresztő, női sorsról, sorsokról szóló filmet, amelyet fontosnak tartotok megemlíteni?
Pataki: Kedvencemet mondom: Thelma és Louis.
Deák: Jafar Panahitól A kör. Erre hihetetlenül pontosan emlékezem, és millió kérdés ma is nyitott számomra. Ilyen epizód, amikor a film végén a nő beül a taxiba. Ez a jelenet minden jó érzésű emberben lázadást ébreszt.
Pataki: A tavalyi Kairói Filmfesztiválon nagyon jóba lettem az iráni delegáció tagjaival, így Tahmineh Milanival, a hazájában híres, sokszor támadott, „feminista” rendezőnővel is. Egy nap – miután tudta, hogy már voltam a szálloda uszodájában – följött hozzám, nagyon izgatott volt, és elmondta, Iránban nem mehet nyilvános uszodába egy nő. Megkért, menjek le vele. Mert ki akarja próbálni, milyen. Mi a nyugati nő problémáiról ejtettünk szót mind ez idáig, de a világban ma egyre inkább a keleti nők kiszolgáltatottságával kell foglalkozni. Iránban nagyon fölerősödött az alapvető emberi jogokért való küzdelem, az iráni filmben erkölcsi tartás van, és szenvedély – akárcsak nálunk, a hatvanas években.
Deák: Alexandriában láttam, hogy az üres tengerpart alkonyatkor váratlanul megtelik csadort viselő nőkkel – addig kizárólag kisfiúk és férfiak voltak a parton –, akik férjükkel kézen fogva, lefátyolozva bemennek a vízbe. Egy olyan világban, ahol egy neves iráni filmrendezőnő félszegen lopakodik le egy uszodába, Alexandriában pedig csak alkonyatkor mehetnek a nők a tengerpartra: miről beszélünk?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2331 |
