Báron György
A tizenharmadik évadánál tartó fesztivál nem küzdött a bőség zavarával, megadta magát a mozgóképek áradatának.
A Mediawave a mi fesztiválunk. A póri többesen értve mindazokat, akiknek a film nem csak ipar, szakma, megélhetés, karrier, pénz – hanem el nem múló szerelem. Mondhatnám azt is, hogy a Mediawave a miénk, műkedvelőké. Komoly népek másutt tolonganak: a Mammutban, Cannes-ban, Velencében; tiszta, jó illat lengedez ott, elegánsan öltözött társaság, halk szó, pezsgőspoharak finom csörrenése. Itt meg: emberszag, ricsaj, sűrű, zavaros élet. Nem véletlen, hogy az úgynevezett szakma alig képviselteti magát. A nyitásra-zárásra le-lejönnek még komoly főhivatalnokok, ám az ismert filmesek közül kevés bukkan fel a nyüzsgésben. Rövidnadrágos, őszülő hosszú hajú örökkamaszok lófrálnak, meg töméntelen ifjú, hátizsákkal, hálóhelyek után kajtatva.
A Mediawave – látszatra – nem öregszik. Mintha megállt volna az időgép. Mintha nem vénültünk volna mi sem. Eljövünk tavaszonta a folyók városába, hogy belelépjünk ugyanabba a folyóba.
Ne áltassuk magunkat. Annak, hogy ez a varázsos happening megőrizte ifjúkori lendületét, hamvas báját, ára van. A győri fieszta sikeresen elkerülte a kommercializálódás csapdáit, nem vált belőle sem divatbemutató, sem politikai protokollesemény; de azért nem élte túl nyomok, sebek és hegek nélkül, mint ahogy senki és semmi sem, a lepergett keserves éveket. Ha közelebbről nézzük a fesztivál-logó ártatlan gyerekarcát, mély ráncok rovátkolják már, öreg koboldpofa az inkább.
Felülről nézvést még minden megvolna. Dübörög a zene a Művészetek szentélyében, hömpölyög a hátizsákos tömeg; ifjak, akik a kezdetkor még óvodások voltak, csapatostul rajzanak a tereken. Ám ez csak a felszín. Mögötte egyre szembetűnőbb, hogy a filmprogram fáradóban-szürkülőben. Igaz, nem könnyű észrevenni, oly áttekinthetetlenül zsúfolt a mezőny. A Mediawave-et is elérte az időskori fesztiválbetegség: az elefántkór. Egyre nehezebb kiigazodni a különböző helyszínek, események, műfajok és kategóriák között. Jólfésült, illedelmes fesztiválokon szigorú válogatás segíti a látogatót. Megértem a rendezőket, hogy e kényszerű önkényt el akarták kerülni, s továbbra is hagyják zubogni-ömleni a mozgóképeket, négy ország tizenegy városában, csaknem két héten át. Az egy-két napra idelátogatónak természetes a káosz, hogy nem látja át a mezőnyt – s ilyen a nézők többsége –, ám a hivatásos fesztivállátogatónak, amilyen magam is voltam, feltűnik, hogy a szemleprogram többnapos ott-tartózkodás után is áttekinthetetlen, csak elveszni lehet benne. Könnyebb kiismerni magunkat a cannes-i vagy a velencei mustra nyüzsgésében, mint a szerényebb győriében. Öt napon át jó húszórányi mozit néztem végig, ám mindig azt éreztem, teljesen esetleges, mit látok, mit nem, a mezőny nem fogy, nem alakulnak ki arányai, körvonalai. Olyan volt, mintha óriási tál ételt raktak volna elém, összeömlesztve a jobb és gyöngébb fogásokat, s akármennyit is ettem volna belőle, magamat pukkadásig tömve, a tálról nem látszott hiányozni egy deka sem.
Nehéz így élvezni az ízeket.
Az előny válik hátránnyá. A szabadság bősége parttalansággá. Az embernek az az érzése, mindig másutt történnek a dolgok. Hogy csak bele-belekóstolni lehet, akkor és ott, ahol és amikor épp véletlenül vagyunk. Nem lehet beszámolni az egészről, a lényegről, a középpontról, az arculatról, mert nincs lényeg, középpont, arculat: csak mellérendelések tagolatlan halmaza. Az esetlegesen látott egyes filmekről megfogalmazható ítélet, de nem ejthető szó a mezőnyről, mert nincs áttekinthető mezőny. Más metszet más képet mutat, s minden metszet más. Csak kategóriából tizenkettőt sikerült összeszámolnom, de lehet, hogy néhányat összekevertem, s akkor még nem szóltam a speciális bemutatóprogramok címen futó négyféle sorozatról. A kategóriák néha műfajokat takarnak – kisjátékfilm, nagyjátékfilm, dokumentumfilm –, máskor téma szerint osztódnak – zenei filmek, táncfilmek, porlepte dobozok, kisebbségi filmek –, megint máskor az életkor a szervezőelv – ifjúsági filmek –, a dokumentumfilmek dobozán kívül külön van még videódokumentumfilm, s az egészet keresztbe metszi egy úgynevezett „…és a magyarok/national program”, amelyben szintén találhatók doku-, animációs, kísérleti és kisjátékfilmek. E kategóriák némelyikét valamelyik zsűri versenyfilmként bírálja és díjazza, másokat meg nem, de hogy ez hogyan van, azt maguk a zsűritagok sem igazán értették. Az egyik zsűri „a játék-, kisjáték-, animációs, kísérleti és dokumentumfilmeket tekinti meg” (idézet a katalógusból), a másik „a magyar és ifjúsági dokumentum-, valamint a nemzetközi videó- dokumentumfilmeket és a kisebbségi filmeket”. Ezek szerint csak dokufilmből négyféle van a versenymezőnyben, úgymint dokumentumfilm, magyar dokumentumfilm, ifjúsági dokumentumfilm, nemzetközi videó- dokumentumfilm, s valószínűleg e műfajból kerül ki a kisebbségi filmek többsége is. További dokufilmek bukkannak fel versenyen kívül, nem szólva most a többi kategóriáról, valamint arról, hogy a végén a két zsűri közösen adja ki a fődíjat, egyrészt abból a félmezőnyből, amit megtekintett, másrészt abból a másik félből, amit nem tekintett meg.
A filmprogram áttekinthetetlenné duzzadása egyenes arányban áll a filmek szélre sodródásával. Miközben a Mediawave iránti lelkesedés évek óta azonosan magas hőfokú, a figyelem középpontja a zenére tevődik át. A centrum, az agóra nem az évről-évre váltakozó vetítőhely, hanem a düledező zsinagóga kupolás tere, kertje és sátra, vagyis a Művészetek szentélye, ahol a koncertek zajlanak, késő délutántól kora hajnalig. A zenei program ugyanis, szemben a filmkínálattal, áttekinthető és értelmezhető. Hol van már az az idő, amikor tömeg töltötte meg a rútul „modern” művelődési központ, majd a Rába, majd a Lloyd vetítőtermeit? Ma már csak az iroda székel a Richterre átkeresztelt Rába mozgó előterében, ám a legtöbb vetítésen alig lézengenek, a kisteremben többször magányosan üldögéltem, s csak az esti – a programba nehezen illeszkedő, a mozikban már kifutott – nagyjátékfilmekre és a mindig hálás animációs összeállításokra telt meg néha a terem.
Kár. Kár, mert a programban, ha lehántjuk róla a fölösleget, ott egy remek fesztiválmezőny, a kusza és áttekinthetetlen menűsorból összeállítható parádés vacsora. Csak ahhoz hosszan és türelmesen kell kóstolgatni mindenfélét, amihez az egyszeri nézőnek, láthatóan és érthetően, se ideje, se türelme.
Akinek például szerencséje volt (vagy súgott neki a csavartszakállú jóságos fesztiváldirektor) és betévedt a Dokumentumfilmek 2 elnevezésű programra, hideglelős remekművet láthatott. A címe: Utak, egy Lipcsében élő kazah fiatalember készítette, bizonyos Marat Magambetov, német-orosz produkcióban. Valahol Oroszországban járunk, nem tudni merrefelé, végtelenül sivár a táj, por, szürkeség, szegénység – ám ez semmit nem mond el erről a különös szépségű alkotásról. Nem szociofilmet látunk, hanem – mit is?, nehéz a műfaját meghatározni, olyan távol áll a magyar dokumentumfilmes hagyományoktól –, ha nem hangzana ijesztően, azt írnám, költői filmesszét, de ettől, ebben az összefüggésben, csak megrettenne az olvasó, oly sok sarlatán használta már ki mások szenvedését saját művészi nagylelke borogatására; szóval, ez nem ilyen, minden beállítása gondosan megkomponált, a figurák hitelesek, mert nem a dokufilmes ideológia fénye vetül rájuk, amitől óhatatlanul egydimenziósakká lesznek, hanem többrétegűek, talányosak, egyszerre méltóságteljesek és szánnivalók, humorosak és tragikusak; csak bámuljuk őket és a körülöttük zizegő dús tenyészetet, ámulattal, kicsit mintha Hrabal költötte volna vászonra mindezt, esendőek ezek a figurák is, de kevesebb bennük a bumfordiság és több a mély, megszenvedett fájdalom, annyival csak tán, amennyivel az mindig több egy orosz arcon, egy orosz tájon, mint egy csehen vagy moráviain. Nos, én teljesen véletlenül ezzel a filmmel kezdtem az öt napot, s utána már jöhetett bármi, jó és rossz, ez már megvolt, magas indítás, nem jöttem hiába, az utolsó napon azt is megtudtam, hogy az Utak kapja a nagydíjat, rendben van így, nem hiszem, hogy sokat veszekedtek a hölgyek, evidencia, kész.
*
A dokumezőny, akárhány kategóriába osztódott, most is masszívan erős volt. Peregtek a budapesti szemlén és másutt már látott magyar filmek, helyesen, elvégre alig van fórumuk, köztük olyan érdekes és érdes munka, mint a nagyon tehetséges Surányi Judit ott és itt is megérdemelten díjazott Tiszta románca, Moharos Attila megrendítő modern balladája, a Mikor szolgának telik esztendeje, amely az És immár itt vagyok…-ban bemutatott erdélyi summásgyerekek sorsát követi tovább, Papp Gábor Zsigmond érdekes ezredvégi látlelete a partik és a flaszterek népéről, sorolhatnám, egészen a csalódásokig: Bódis Kriszta szimpla tévés körinterjújáig, a bebörtönzött prostituáltakat körbekérdező Rabszolgavásár II.-ig (ez nem a női, hanem a kisebbségi filmek kategóriájában szerepelt), s a máskor kitűnő Elbert Márta menthetetlenül felszínes és banális hosszú dokumentumfilmjéig (Utcaképes) a hajléktalan kisgyerekes családokról.
Az úgynevezett videódokumentumfilmek mezőnyében volt látható az idei Mediawave egyik legérdekesebb darabja, az iráni Mehrdad Oskouei Anyám otthona, lagúna című munkája. Dokumentumjátékfilm ez inkább, Visconti natúrszereplőkkel megrendezett klasszikusához, a Vihar előtthöz hasonló. Tengerparti halászfaluban játszódik ez is, két asszony a hőse, anya és lánya, jócskán középkorú az egyik, ágyhozkötött ősöreg a másik. A fiatalabb kemény férfimunkával, illegális halászattal tartja el édesanyját. Kettejük látszólag eseménytelenül pergő mindennapjait követi végig ez az alig húszperces remeklés: az éjszakai halászatot, a zsákmány eladását a nyüzsgő, zajos piacon, a szegényes bevásárlást, a hazatérést, a szűkös vacsorákat, melyeknek monotóniáját meg-megtöri egy-egy ünnepi vagy tragikus pillanat: egy új kendő vásárlása és felpróbálása, vagy a fináncok megjelenése és az ócska halászhálók elkobzása.
Egészen más a témája, de hasonló a tárgya a természetfilmjeivel híressé vált, többször Oscarra jelölt jugoszláv Petro Lalovic Ganajtúró bogarak-jának: a létért folytatott monoton, konok küzdelem. Apró ganajtúró bogarat mutat a mikroszkopikus kamera tíz kemény percen át, amint a testénél jóval nagyobb galacsint hajtja fölfele, az visszaesik, újra kezdi, el akarják venni tőle, megvédi, nagyon emberi történet ez, olyan akár egy westernfilm (a hős legyőzi az akadályokat és eljuttatja a rábízott küldeményt a céljáig), vagy Szüsziphosz ősi meséje, melyből hajdan Jankovics Marcell készített hasonlóan metaforikus rajzremeklést.
Seeing is believing, azaz látni annyi, mint elhinni (találó magyar címén: Hiszed, ha látod). Katerina Cizek és Peter Wintonick kanadai dokumentumfilmje azt mutatja be, imponálóan gazdag archív anyag segítségével, hogy miként változtatta meg világunkat a könnyű, mindenki által hozzáférhető kamerák elterjedése, miként lett minden tettből dokumentáció és bizonyíték, s hogy a politikában, a közéletben ez milyen hatalmas fegyvert jelent az önkényeskedő helyi, országos és globális hatalmakkal szemben. A film tengelyében egy kamerával bizonyítékokat gyűjtő Fülöp-szigeteki emberjogi aktivista küzdelme áll, de az egyórás összeállítás ismert és ismeretlen példák tucatjaival illusztrálja, milyen erős civil hatalom lehet egy kézben tartott apró felvevőgép.
Voltak a versenyben úgynevezett nagyjátékfilmek is, szám szerint kettő, egy német és egy iráni. Ezért aligha volt érdemes elindítani a mezőnyt, jól megfértek volna az információs blokkban, különös tekintettel arra, hogy amelyik közülük rendezői díjat nyert, a német Michael Hofmann Sophiiie!-ja elég gyönge produkció. A vele versengő másikat, az iráni egészestéset nem láttam, de sokak (például a zsűri) szerint az még rosszabb, amit, ismerve az iráni filmeket és látva a Sophiiie!-t, nehéz elképzelni.
Vissza hát az éjszakai nagyvárosban tébolyultan dübörgő Sophiiie kisasszonytól a kisterembe, két filmtörténeti dokumentum pereg ott, egyetlen kitartó kolléga ül magányosan a vetítőben, ketten vagyunk már. Közülük az első gazdagon dokumentált portré az olasz film nagyasszonyáról, Mamma Rómáról, azaz Anna Magnaniról, a vérbően temperamentumos színészkirálynőről, aki még a zseniális Fellinit is úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet (mint erről a Fellini/Róma – mint most megtudhattuk, valósághű – zárósnittje is tanúskodik). Olasz filmes hölgy a hőse a másik portrénak is, ám róla, szemben Magnanival, senki sem hallott, mára elfeledte az utókor, idézzük hát vissza a nevét és a filmjét, érdemes: Lorenza Mazzettinek hívják. Az itáliai zsidó családot, amelyben nevelkedett, a gyerek szeme előtt mészárolták le a nácik, a fiatal lány Angliába menekült, filmes lett, jelen volt Richardsonnal, Andersonnal, Reisz-szel a free cinema zászlóbontásánál, első nagyjátékfilmjével, az Együtt-tel 1956-ban díjat nyert Cannes-ban – majd eltűnt. Csaknem fél évszázad elteltével tér vissza Londonba. A régi társak közül már csak Reisz él, vele idézik fel az emlékeket – fekete-fehér képeken elevenedik meg a hajdani swinging London, a dühös fiatalok mozgalma, melynek lázadó hősei mind elmentek már (nem sokkal a forgatás után Karel Reisz is), csak komor, dacos filmek maradtak utánuk, köztük Mazzetti remeklése, az Együtt.
Porlepte dobozok között kurkász a kanadai Mike Hoolboom is. Életimitációk című bő egyórás filmje Forgács Péter munkáit idézi – azzal a különbséggel, hogy a kopott home movie felvételeket ő készítette az elmúlt évtizedekben, ő maga az alany és a mesélő. Forgáccsal ellentétben ő nem puritán minimalista: bőven él a kép manipulálásának experimentalista fogásaival, többféle zenét használ – kicsit olyan, mintha Forgács és Szirtes András találkozna a képzelet boncasztalán.
Az animáció volt talán az egyetlen műfaj, amely iránt élénk érdeklődés mutatkozott. Több filmmel is figyelmet keltett a moszkvai Pilot Stúdió: a legsikeresebbek közülük a vélhetően kereskedelmi tévéknek készült ügyes-vicces Andrej Szokolov-munkák voltak, ám e műhelyből igazán komoly tehetséget Sztyepan Birjukov mutatott a Szomszédokkal, amely egy zűrös moszkvai társbérlet több játékfilmből, köztük Mihalkov munkáiból ismerős világát idézi fel – Jurij Norstejn stílusában.
„Akik kefélnek, jobban élnek” – szögezi le a Lettországban született, New York-ban élő Signe Baumanne, s bizonyítja (ha ez egyáltalán arra szorul) Öt elkefélt mese című elképesztően szabad, bizarr, szürreális animpornójával.
All you can eat, azaz Ami beléd fér – ez a címe egy edinboroughi diáklány, Kate Anderson animációs vizsgafilmjének, amely az önmagát masszívan fölzabáló világ lüktetését ábrázolja, végigkövetve az étek útját a vetőmagtól a moslékosvödörig. Ha a Mediawave logófilmje, Wim Mertens repetitív zenéjére, nem volna olyan lenyűgöző (magam az egyik díjat neki adtam volna), akkor logónak javasolnám ezt a hétperces animációt. Az All you can eat példásan kifejezi a győri művészeti nagy zabálás érzéki örömét, és azt a zavart és csömört, amit a filmlakoma megemészthetetlen bőségtálja láttán érzünk – belefulladva a jóba, akár Ferreri élveteg hősei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2329 |
