Kelecsényi László
Bíró Yvette ismét hazai pályán. Az elmúlt évtized szellemi hozománya.
Esemény ez a könyv, az volt már az idei, meglehetősen langyos hangulatú Filmszemle vetítései közepette, s megmaradt izgató olvasmánynak fontolgató lapozgatás, lassúdad tanulmányozás után is. Üdítő oázis, még ha megismerkedve vele egy percre sem tudunk spirituális nyugalomban ejtőzni. Felkavar, nyugtalanít, provokál.
A Bíró Yvette tanulmányfüzéréből áradó kihívó szellemiség ma is merésznek számít. A gondolkodás dogmáknak fittyet hányó bátorság, a hevület, amellyel a mozgókép és a média szüntelenül alakot váltó legapróbb rezdüléseit fogadja, ma, hetvenes életévei elején ugyanúgy sajátja a szerzőnek, mint volt legszebb hazai éveiben, a Filmkultúra folyóirat fénykorában, a hatvanas évek második felében.
Szocializmustörténeti adalék, a magyar filmszakma mindenkori kiszolgáltatottságának jellemzője az a történet, melyet az ifjabb olvasók kedvéért most közreadok. A mozdulatlanságra berendezkedő hetvenes évek legközepén jártunk: új gazdasági mechanizmus visszavonva, zászlóvivői sarokba állítva, kényszerpályára terelve. Bíró Yvette-et is leváltották már kedves folyóirata éléről, de még idehaza volt, csak később ment világgá. Közös munkahelyünk, a Filmtudományi Intézet (akkor így hívták) vezetősége kötelezővé tette a beosztott tudományos munkatársaknak, hogy végigüljék a magas rangú, idős szovjet filmes vendég, állami díjakkal gazdagon dekorált rendező, főiskolai tanár előadását. Savanyú képpel, kényszeredetten ültünk, és hallgattuk a rosszul fordított dogmatikus körmondatokat, amikor fertályórás késéssel belibbent a terembe ő, s mindannyiunk elképedésére, igazgatónkat egy újabb infarktus határára sodorva, a Le Monde aznapi számának buzgó olvasásába fogott. No comment.
Új könyve, amely a Nem tiltott határátlépések címen vált az idei év gondolkodásra kísértő meglepetésévé, húszegynéhány, egymástól függetlenül, nem egy leendő kötet számára íródott tanulmány összefűzésével vezet be az ezredvégi film és média kaotikusnak tetsző világába. Műfaja meghatározhatatlan. Éppolyan bolondosan rendszertelen, mint az a mozgóképi világ, amely a kötet lapjairól ránk köszön. De hát a rendszerek kora lejárt, a nagy narratívák kimentek a divatból. Mihez kezdenénk manapság, mondjuk egy Aristarco szisztematizáló szándékával?! Az értelmezésre azonban mégis nagy-nagy szükség van, nem mehetünk el a kilencvenes évek vásznain, képernyőin s egyéb látványhordozóin megjelenő érzékien gazdag képtobzódás mellett anélkül, hogy legalább valamiképp ne magyarázzuk, nem egyetemi katedrák vagy cédulákkal szöszmötölő szobatudósok, hanem a mindenevő néző számára az olykor alpárinak tetsző, néhol sokkoló látványosságokat.
Bíró Yvette egy mindvégig a film közelében eltöltött élet összes tapasztalatával nyújt segítséget az értelmezéshez. Nem dől be látszatújításoknak. A „dogmások” igéit kétkedve fogadja – minden negyvennél idősebb filmbolond látott már ilyet. Greenaway-t is megcsipkedi – a képíró mester megbűvölt rajongóinak legnagyobb bánatára. A posztmodern bálvány, Wim Wenders szinte a sorok között kap bizonyítványt: a Lisszaboni történet előkelő helyezési száma más filmjeinek rovására, jelzi a szerző véleményét a rendező nagy dérrel-dúrral körülnyaldosott világvége-vízióiról.
Jellemzőek a hiányzók is. Jeleztük, nem teljességre törő ezredvégi krónika ez. Az origó, ki is lehetne más, mint Jean-Luc Godard. Aztán következnek a leginkább korjellemző újítók és felfedezők, Alain Cavalier, Wong Kar-wai, Atom Egoyan, Kiarostami. Ők az új „kötelező olvasmányok”, magára valamit adó filmkutató nem lehet meg – nem a szeretetük – ismeretük nélkül. De talán más lehetne ennek a mindvégig érzékeny beleéléssel írott tanulmánykötetnek a hangulata, ha szó esnék benne például Kie¶lowski, Tanner, Joszeliani nem elhanyagolható életművéről. Igaz, ők nem kalandoztak, nem fürödtek meg minden forrásban – letették a kamerájukat az általuk egyedül helyesnek vélt bizonyosság elé. »Kétes létben ők a bizonyosság, lábaik kígyóink tapossák«, parafrazálhatnánk némi szabadossággal a költő sorait.
Nemcsak filmesek kaptak helyet a kötetben. A vizuális határterületekkel foglalkozó harmadik részben (egyébként is csupa-csupa határsértés a könyv) szó esik – többek között – Pina Bausch táncszínházi „egyperceseiről”, Bill Viola haiku-videóiról, a digitális fényképezés új lehetőségeiről, egyszóval csupa olyan látványosságról, amelyek megmozgatták a szerző fogékony fantáziáját.
Aki manapság tud valami biztosat, annak titkokat kell fejtenie, bizonytalansággal, zűrzavarral teli görcsöket oldania. Ilyen ez a könyv is. Bíró Yvette képkalandozásokra szólít. Nem ígér csodát, csak járatlan szellemi utakra csábít. Nem kell a könyvét szabályosan, az elejétől a végéig olvasni. Bárhol föl lehet ütni, belekezdeni. Aztán persze alaposan végigtanulmányozni. Nem filmtörténet, nem az ezredvég mozgókép-analízise. Dehogyis az. Módszert lehet belőle tanulni: hogyan maradjunk sokáig, értelmünk létezésének utolsó pillanatáig nyitottak, szenvedélyesek, kíváncsiak. Örök felfedezők, folyton úton lévők, soha meg nem érkezők – azaz fiatalok.
Osiris Kiadó, 2003.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2324 |
