Békés Pál
Valóságos (v) és filmbeli (f) mása kibogozhatatlanul egymásba vesznek. John Malkovich-menet után Kaufman-labirintus.
Az önmaga létrejöttét a műbe illesztő mű igazán nem újdonság. És mielőtt a „posztmodern önreflexió” mára kissé avas közhelye előbukkanhatna, netán a „posztmodern kélgyó enfarkába harap” már-már unalomig ismételgetett mottója megakaszthatná gondolatainkat, emlékezzünk a Hamlet Egérfogó-jelenetére (színház a színházban), a festőt festő festő ősi motívumára (mondjuk: Vermeer) és az írót az írásba emelő gesztusra, mely Cervantes óta (és már akkor is ókori minták nyomán) kísért a regényirodalomban.
De mit művel a filmíró a filmben? A dolgát. Vagyis filmet ír. És természetesen éppen azt, amelynek szereplője.
Ha csak a félmúltra gondolunk, Robert Altman A játékosa és a Coen-testvérek Barton Finkje a lehetséges megoldások tárháza, a „csattanók” némileg hajaznak egymásra: a film, melynek megalkotásával a filmíró a filmben bíbelődik, az a film, melyet mi magunk a moziban látunk.
Spike Jonze rendezőt és Charlie Kaufman forgatókönyvírót sem először kísérti meg a téma, korábbi közös művükben, a John Malkovich menetben mintha már mostani bravúráriájukra, az Adaptációra hangoltak volna.
A történet alapja minden ízében hiteles. A valóságos (a továbbiakban: v.) Charlie Kaufman, a neves hollywoodi filmíró tényleg megbízást kapott, hogy készítsen forgatókönyvet a v. Susan Orlean Orchideatolvaj című könyvéből, mely a v. John Laroche-ról szól, aki a ritka orchideák megszállott gyűjtőjeként és tolvajaként került a floridai kerületi bíróság elé valamikor 1995-ben, mivel egy nemzeti park területén szakított a tiltott virágokból. A v. Laroche kivágta magát, a v. Orlean pedig előbb a New Yorker számára írt cikket a történtekről, majd könyvet szentelt az ügynek – és a virágoknak.
Az említettek tehát v. személyek, még a nevük is v., az eset megesett, dokumentálható.
Ekkor a v. Kaufman megírja a filmbeli (a továbbiakban: f.) Charlie Kaufman gyötrődéseit. Nem megy a munka, az Orchideatolvajnak nincs megfogható, jól adaptálható története. A filmíró kínlódik, ráadásul munka közben olthatatlan rajongás ébred benne a sosem látott f. Susan Orlean iránt. Ikertestvére, a f. Donald Kaufman (akinek feltehetőleg nincsen v. változata – noha ki tudja?) igyekszik segíteni neki. Donald szintén filmíró, gondolkodása, viselkedése a hollywoodi klisék párlata. Ő testesíti meg mindazt, amitől a szorongó, habozó, nem iparos, hanem művészalkatú f. Charlie Kaufman borzad. (Az ikreket Nicholas Cage játssza, egyesek szerint két Oscart érdemel a két alakításért.)
A film története lényegében az általunk látott film létrejöttének története, vagyis az adaptáció folyamatának elbeszélése. A sztori ágbogai messze vezetnek, az alkotók alkalmanként inzertekkel igazítanak el bennünket a különböző idősíkok között, s az érthetőség kedvéért olykor visszaugrunk három, öt vagy kilenc évet, hogy követhessük az Orchideatolvaj című kötet létrejöttét, illetve megismerjük a könyv főszereplője, a v. John Laroche előéletét.
A fordulatos, az előzetes várakozást minden egyes csavarnál szellemesen kicselező, meghazudtoló történet nézője egy darabig talán el tudja különíteni a vélhetőleg v. és sejthetőleg csupán f. eseményeket, ám hamarosan fel kell adnia. És éppen ezért jelent olyan kihívást az utolsó húsz perc szürrealisztikus tébolya, mely végleg elbizonytalanítja a nézőt: lehetséges-e hogy a v. Orlean, az ismert, decens New York-i újságírónő olyan poklokba taszította a v. Kaufmant, az ismert, sikeres filmírót, mint a f. Orlean a f. Kaufmant? És ha nem, akkor a v. Orlean nem perli a v. Kaufmant az olyannyira hitelesnek látszó hitelrontásért?
A helyzet fokozódik: a v. Charlie Kaufman megírja a f. Charlie Kaufmant, aki az adaptációval kínlódva-gyötrődve egyszerre megleli a megoldást, és a filmben íródó forgatókönyvbe beleírja önmagát, vagyis f.f. Charlie Kaufmant, aki talán – ha esetleg a filmben írt film is elkészül egyszer – majd maga is beleírja könyvébe a következő Kaufmant, f.f.f. Charlie-t.
Az Adaptáció mesterien épített tükörrendszere olyan, akár az egymással összekapcsolt monitor és kamera. Ha a kamera a monitort veszi célba, a monitoron egy kamera látható, amint egy monitort vesz föl, melyen egy kamera látható, amint egy monitort vesz föl… stb. Sem a kamerát, sem a monitort nem érdekli semmi, ami rajtuk kívül áll; önfeledten bámulják önmagukat.
És végső soron mi is őket. Ha a v.+f. Charlie Kaufman szemével pillantunk önmagunkra, nem zárhatjuk ki, hogy életünk, úgy ahogy van: adaptáció – de hol az alapmű? És azt ki írta?
P.S.: Állítólag létezik egy olyan valóság is, melyben a földlakók túlnyomó többsége él, s melynek lenyomata sem a valóságot tükröző mozinak tükröt tartó filmvászontükörben, sem a való világ nevet bitorló televíziós műsorokban nem lelhető föl. Mondom: állítólag. Azonban be kell látnunk, ez az állítás mára lényegében ellenőrizhetetlenné vált.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/07 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2320 |
