Forgách András
Janisch Attila nyáron kezdi forgatni a Hosszú alkonyt, amely három, egymástól elkülönülő, tartalmilag mégis összefüggő epizódból áll. Az itt közölt részlet a film első epizódja, forgatókönyvét Forgách András Shirley Jackson Autóbusz című novellájának felhasználásával írta.
1.
Romkápolna, szelíd dombok között, napsugaras ősz.
Fekete kutya kergetőzik egy fehérruhás kislánnyal a romok között. A kislány kacagása idehallik, visszhangozzák a szemközti dombok. A kutya egy botot kínál vicsorogva a kislánynak, vegye ki a szájából. A kislány rángatja a botot, a kutya morog, játékosan, de egyben fenyegetőn. A romkápolnához egy régi kerengő is tartozik – elvadult buja kert, kőlapokkal kirakott utak. Ahogy a kamera a kőfalak mentén siklik, be-belátunk az elhagyott szerzetesi cellákba. Hirtelen poharak csendülését lehet hallani, aztán megpillantjuk a kápolna mögött álldogáló társaságot. A zöld gyepen, hosszú, damasztabrosszal leterített asztal. Rajta italok és szendvicsek. Eközben a fehérruhás kislány fölkapaszkodik a romkápolna egyik falán. A háttérből idehallatszanak egy felköszöntés szavai:
COPFOS: Emelem poharam...
Mindenki emeli poharát.
COPFOS: ... arra a személyre, aki az utóbbi évtizedek legragyogóbb freskóját hozta napvilágra, olyan leletcsoportot, melyet a közeljövőben számos világvárosban fognak kiállítani, kicsiny országunk hírnevének öregbítésére.
Megtapsolják. A copfos leinti őket.
COPFOS: Így hát e napon, mely nem csupán egy ragyogó emlékhely megnyitásának napja, hanem egyben titkos születésnap is, hadd köszöntsem őt, akit mi mindannyian...
Eközben a kislány, nyomában a kutyával végigfut a kerengő romos folyosóján, amelynek végét omladozó kőfal zárja le. A kislány egyik kőről a másikra lépdelve óvatosan felkapaszkodik a kőfal egy kiszögellésére. A kutya is követni próbálja, de aztán elbátortalanodik, és csak csaholásával kíséri a kislány útját. A fal tetejéről gyönyörű panoráma tárul a kislány elé, aki innen a magasból néz most le az ünneplő társaságra. A törékeny öregasszony, akit felköszöntenek éppen, észreveszi és felkiált.
ÖREGASSZONY: Kié ez a kislány?!
Mindenki fölnéz a kápolnára. Ijedt kiáltások. A kislány vidáman integet. Néhányan szaladni kezdenek a kápolna felé. Rekedt kiabálás: „Gyere le! Gyere le azonnal!” És: „Ne mozdulj! Maradj ott, ahol vagy!” A kutya hörögve ugat. A copfos folytatja a fölköszöntést.
COPFOS: E lelet ma úgy áll előttünk, ahogyan nyolcszázhetven évvel ezelőtt kora legragyogóbb iparosainak kezéből kikerült, és amelyre, mint méhek a virágra, úgy szállnak majd Európa tudósai.
A váratlan befejezésre csönd következik, majd taps. Mindenki koccint az öregasszonnyal. A fehérruhás kislány eddigre már idelent kóborol, nyomában a fekete kutyával. Hallani, amint az öregasszony magyaráz valakinek.
ÖREGASSZONY: Én mindenkinek csak tanácsolni tudom: öregedjen meg. Az öregember keveset eszik, keveset alszik, könnyű az álma, ott vannak az emlékei, szabadon rendelkezik az idejével...
MÚZEUMIGAZGATÓ: Na persze, ha az ember úgy öregszik meg, mint ön. Ön nem megöregedett, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy megáll az időben, mint egy gyönyörű festmény vagy szobor. Csak egy eltitkolt bűncselekmény tehet ilyen széppé, mondják a régiek.
ÖREGASSZONY: Valóban? Ezt még nem hallottam. Nyitott könyv az életem.
MÚZEUMIGAZGATÓ: És hol van felütve?
ÖREGASSZONY (váratlan pátosszal): Itt.
Ebben a pillanatban a fehérruhás kislány odaér a múzeumigazgatóhoz és belecsimpaszkodik.
KISLÁNY: Apu! Apu! Nézd, mit találtam!
Valamit az apja elé tart a tenyerében. Az öregasszony is közelebb hajol, hogy megnézze.
ÖREGASSZONY: Mutasd csak...!
A kislány azonban elrántja tenyerét az öregasszony kutató pillantása elől:
KISLÁNY: Menj innen, csúnya néni!
A múzeumigazgató kissé zavarba esik a szemtelenség miatt, és oktatólag fordul a lánya felé.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Sára! Micsoda butaságokat beszélsz itt?
Az öregasszony a szavába vág.
ÖREGASSZONY: Mutasd, mit találtál? Nekem adnád?
Mit kérsz cserébe?
KISLÁNY: Te csúnya vagy! Nem cserélek veled!
ÖREGASSZONY (nevet): Ha nem, hát nem. Ez nyílt beszéd.
A múzeumigazgató rászól a lányra.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Sára, ne gyerekeskedj. Mutasd meg a néninek.
KISLÁNY: Úgy unatkozom, apa!
És elfut.
ÖREGASSZONY: Igaza van. Én is utálnám, ha egész nap mindenki egy ilyen vénasszonnyal foglalkozna.
Valaki beugrik kettejük közé a képbe: egy kissé kapatos munkazubbonyos férfi, kezében dobozos sörrel. Rákiált az öregasszonyra.
MUNKAZUBBONYOS: Ha nem vette volna észre, itt mindenki szerelmes magába. Én is!
ÖREGASSZONY: Már berúgott, Zsigmond?
MUNKAZUBBONYOS: Én? Táncoljon velem!
ÖREGASSZONY: Majd máskor. Majd ha józan lesz.
Kacagnak. Egy ideje már éktelen dudálás hallatszik távolabbról. Az öregasszony fülel. Mindenki a dudáló autó felé fordul – egy taxi az, amelyik behajtott az ünneplők közé. Valaki átverekszi magát az emberek között az öregasszonyhoz.
VALAKI: Itt a kocsi!
Az öregasszony a munkazubbonyos kezébe nyomja az üres narancsleves poharát.
MUNKAZUBBONYOS: Itt hagy minket?
ÖREGASSZONY: Már eleget ittam!
Nevetés. Valaki erősen köhög. A nagy lármában a múzeumigazgató és az öregasszony kezet fognak. Az öregasszony a múzeumigazgató kíséretében elindul a taxi felé. A fehérruhás kislány közben a nádszékben ülő fiatalasszony ölébe feküdt és mélyen alszik, hüvelykujja a szájában. Az öregasszony egy pillanatra megáll a kislány és az anyja mellett, és kisimít egy hajfürtöt a kislány csapzott homlokából.
ÖREGASSZONY: Szervusz, Sára.
A kislány az öregasszony hangjára kinyitja a szemét. A háttérben valaki erősen köhög. A kislány megrémül, amikor meglátja maga fölött az öregasszonyt.
ANYA: Sára, mi van veled? Kéred a babádat?
Sára elfészkeli magát az anyja ölében és elfordul az öregasszonytól.
KISLÁNY: Nem! Nem! Nem!
ÖREGASSZONY (mosolyogva): Kimerült. Nem csodálom. Én is.
Az öregasszony továbbindul a taxi felé. Egyik oldalán a copfos, másik oldalán a múzeumigazgató. A taxihoz érve a múzeumigazgató szertartásosan, kézcsókkal búcsúzik és udvariasan kinyitja az első ajtót. Az öregasszony már épp beszállna, amikor valaki, akinek szava köhögésbe fúl, megszólítja:
A KÖHÖGŐ: Elnézést, ezt itt felejtette.
Az öregasszony meglepve fordul hátra és veszi szemügyre az illetőt, aki napszemüveget visel. Az illető a kezében tartja az öregasszony világos színű átmeneti kabátját, finom darab. Nyújtja az öregasszony felé, aki elveszi tőle.
ÖREGASSZONY: Köszönöm. Milyen kedves. Milyen feledékeny vagyok.
A KÖHÖGŐ: Elvinnének engem is?
ÖREGASSZONY: Persze. Hova megy?
A KÖHÖGŐ: Útba esik.
ÖREGASSZONY: Akkor jöjjön.
Beszállnak a kocsiba. Az ismeretlen leghátulra ül, az öregasszony a taxisofőr mellé. Amikor kihajtanak a romkápolna mögül, sokan integetnek utánuk. A fekete kutya csaholva rohan a fölkavart porban a taxi után.
2.
A taxiban.
Egy ideig némán suhannak, aztán a taxisofőr megszólal:
TAXISOFŐR: Úgy csináltam, ahogy mondani teccett.
ÖREGASSZONY: Nagyon jól csinálta, gratulálok.
TAXISOFŐR: Dudáltam, mint egy őrült.
ÖREGASSZONY: Különben soha nem engedtek volna el.
TAXISOFŐR: Magáért bármit.
Az öregasszony lopva hátrapillant a velük utazó férfira, aki közben elaludt, majd a taxisofőrfüléhez hajolva belesuttog.
ÖREGASSZONY Elloptam valamit. Valamit, ami az enyém. És a taxisofőr elé tartja a kislánynál látott medált.
ÖREGASSZONY: Szép, mi?
TAXISOFŐR: Ha a magáé, akkor jól tette, hogy ellopta.
Ezt nem is nevezném lopásnak, nem én.
ÖREGASSZONY: Nem, minden törvényt kell betartani.
Szép gyűrűje van.
A taxisofőr a kisujjára húzott vastag ezüstgyűrűre néz. Mindenféle ábrák vannak benne. Felhúzza a szemöldökét. Percekig némán, maguk elé révedve suhannak tovább a késődélutáni fényekben úszó tájban. Később az öregasszony váratlanul megszólal.
ÖREGASSZONY: Itt álljon meg!
A taxisofőr a homlokát ráncolja.
TAXISOFŐR: Itt? Mindjárt jön egy benzinkút. Csak néhány kilométer...
ÖREGASSZONY: Nem. Most szállok ki. Dolgom van a környéken. Találkozni akarok valakivel. És nem akarom feltartani magát. Ismerek egy kellemes kerülőutat.
TAXISOFŐR: De én oda is elviszem. Ahová csak akarja! Ki van fizetve.
ÖREGASSZONY: Vigye helyettem haza inkább ezt az urat. Kérdezze meg tőle, hogy hova megy.
Az utas mélyen elaludt a hátsó ülésen.
TAXISOFŐR: Nem lehet. Magát kell hazavinnem.
ÖREGASSZONY: De én szeretnék egy kicsit elkóborolni. Oly ritkán van rá módom.
TAXISOFŐR: Hát nem tudom. Azt hiszem, ezt nem tehetem meg.
Robognak tovább, és az öregasszony kissé dühösnek látszik, mert nem teljesült az akarata.
ÖREGASSZONY: Ki akarok szállni. Nem vagyok a maga foglya. Van itt egy templom, amit meg akarok nézni. Maga csak unná. Elbeszélgetek a pappal. Az meg nyilván meghív vacsorára. Mit tudom én? Ezt bízza rám, jó? Itt én otthon vagyok. Látja, most, ha megáll, akkor én szépen átvágok itt ezen a mezőn.
TAXISOFŐR: Mindjárt besötétedik.
ÖREGASSZONY: Még csak öt óra múlt. A templom még nyitva lesz.
TAXISOFŐR: Az eső is eshet.
ÖREGASSZONY: Nem vagyok cukorból.
TAXISOFŐR: Azért mondom. Esőt mondtak. Nézze meg, milyen az ég.
ÖREGASSZONY: Ha esőt mondtak, hadd mondják. Tegyen ki nyugodtan. Ne féltsen engem. Eddig nagyon rendes volt. Legyen rendes most is.
Hátulról köhögés hallatszik. A taxisofőr zavartan hátrapillant.
TAXISOFŐR: Nem is tudom. Nagy baj lesz, ha megtudják.
ÖREGASSZONY: Hát ne tudják meg.
És közben lefékez az út szélén. Az öregasszony vidáman szedelőzködik. A hátsó ülésen mostanáig alvó utas álmos szemekkel néz körül.
TAXISOFŐR: Nem gondolta meg magát?
ÖREGASSZONY: Ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Maga már nem fog megváltoztatni.
És könnyedén kiszáll a kocsiból. A taxisofőr egy kézitáskát ad neki, amit a csomagtartóból vett ki, és amit az öregasszony a vállára akaszt. Az öregasszony visszaszól.
ÖREGASSZONY: Tíz perc, és ott vagyok! Lehet, hogy ott alszom. Akkor majd hazatelefonálok. Vagy inkább fölszállok egy buszra. Nem lesz semmi baj.
TAXISOFŐR: Én várnék itt egy kicsit. Az ember nem tudhassa.
ÖREGASSZONY: Dehogynem tudhassa.
És vidáman elindul, keresztülvág a mezőn. A taxisofőr aggodalmaskodva néz utána. Egyszercsak hátulról ráförmed az utas.
A KÖHÖGŐ: Na, mi lesz? Ítéletnapig itt kell várnom?
A taxisofőr összerázkódik és bekapcsolja a gyújtást. Ebben a pillanatban, mintha megbotlana az öregasszony a mezőn. De nem, kiegyenesedik újra. A taxi egy villanással eltűnik egy kanyarban.
3.
A mezőn.
Az öregasszony nagy lendülettel nekivág egy kitaposott kanyargós ösvénynek a mezőn. Nézelődik mindenfelé. Egyszercsak megbotlik, majdnem elesik. Kissé zilált lesz az arca, kiigazítja a hajfürtöt az arcából. Leveszi az egyik cipőjét és kiráz belőle egy kavicsot. Óvatosabban lépdelve indul tovább. Aztán pár lépés után megtorpan. Visszafordul oda, ahol majdnem elesett. Nézi a földet. Kissé lehajol. A fejét rázza. Mintha nem találna valamit. Kinyitja a retiküljét. Mindezt a távolból látjuk, mintha figyelné valaki. (De nem annyira konkrét személy, mint inkább Isten.) Az égen viharfelhők gyülekeznek. Az öregasszony kutat a retikülben. Csóválja a fejét. Végül nagyot sóhajtva leszakít egy virágot, megszagolja, és így, virággal a kezében megy tovább a mezőn, óvatosan kikerülve a kisebb földbuckákat. Mintha mondogatna vagy énekelne valamit magában. Összehúzza magán a finom átmeneti kabátot. A kézitáskát egyik kezéből átteszi a másikba. Mintha egyre lassabban menne, de alig észrevehetően. Enyhén didereg.
4.
Kocsma: autóút melletti rozzant épület- egyben buszmegálló. Sötétedik. Az öregasszony kedélyesen üldögél egy asztalnál és gyömölcslevet iszogat. Az ajtónyílásban mogorva férfiarc bukkan föl.
TULAJDONOS: A helyében nem üldögélnék idebent. Három perce van. Ha a buszsofőr nem látja meg, lehet, hogy meg se áll.
Az öregasszony nem veszi rossznéven ezt a hangnemet.
ÖREGASSZONY: Majd csak lesz valahogy. Majd kimegyek. Nem tudja, hogy a plébános úr hol van ilyenkor...?
A férfi elfordul, mintha nem hallaná. Az öregasszony utánakiált.
ÖREGASSZONY: Nem ismer meg?
Semmi válasz nem érkezik.
ÖREGASSZONY: Pedig üldögéltem már itt magánál.
De amikor a férfi visszajön, csak annyit mond:
TULAJDONOS: A helyében nem üldögélnék. Le fog maradni a buszról.
ÖREGASSZONY: Bízza csak rám. Azt akartam kérdezni, hogy az a pap, aki évekkel ezelőtt itt...
De a férfi megint otthagyja mondat közben. Az öregasszony megrántja a vállát és iszik a poharából. Egy borostás, bekecset viselő férfi lép be a helyiségbe. Az öregasszony vidám érdeklődéssel néz fel rá.
BEKECSES: Jónapot.
ÖREGASSZONY: Még egy ismerős! Jónapot!
A bekecses úgy néz rá, mintha bolond volna. De az öregasszonyt ez nem zavarja.
ÖREGASSZONY: Mondja, mit tud a papról?
Nem érkezik válasz.
ÖREGASSZONY: Hát akkor ideje menni.
Mégis ülve marad még egy kicsit. A bekecses odamegy egy másik asztalhoz, ahol ketten ülnek, mostanáig némán a poharaik előtt.
BEKECSES: Kint várok rátok egy órája a szervizben.
HANGOK: Miért? Mért vártál kint?
BEKECSES: Csütörtök van, nem?
Az öregasszony nem bírja ki, hogy ne szóljon bele.
ÖREGASSZONY: Elnézést, nem akarok beleszólni, de ma szerda van.
HANG: Ha nem akar beleszólni, akkor ne is szóljon bele.
Dudálást hallani odakintről. A mogorva arc felderül az ajtónyílásban.
TULAJDONOS: Mondtam, hogy le fogja késni.
Az öregasszony sietve ugrik fel. A nagy sietségben felborítja a poharat, amiből kiömlik az ital, a pohár pedig összetörik. Valaki fölnevet. Az öregasszony letesz egy százast az asztalra a pohárért.
ÖREGASSZONY: Látja? Nem voltam kint, mégis megállt.
TULAJDONOS: Én jeleztem, hogy van utas.
ÖREGASSZONY: Köszönöm.
A férfi csak rosszkedvűen legyint, hozza a seprűt meg a lapátot, mint aki előre tudta, hogy a pohár össze fog törni. Az öregasszony kisiet a rozoga épületből.
5.
A buszon.
A busz egy iszonyatosan ócska tragacs, harminc éves darab. Az öregasszony csodálkozva nézi. Ahogy kicsapódik az orra előtt az első ajtó, valósággal visszahőköl. Miközben lépdel föl a nagyon magas lépcsőkön, rendíthetetlen vidámsággal szól oda a buszsofőrnek, mialatt az a jegyét nézegeti és a papírdarabot forgatja az ujjai közt:
ÖREGASSZONY: Ilyen busz már nem is létezik! Ez még nálam is vénebb!
De a buszsofőrt nem hatja meg a bók, durván indít, úgy, hogy az öregasszony lehuppan az első ülések egyikére. Még zihál a magas lépcsőtől, a kézitáska pedig kiesik a kezéből. Miután felveszi a busz olajos, mocskos padlójáról, és maga mellé helyezi az egyik ülésre, udvariasan megkérdezi a buszsofőrt:
ÖREGASSZONY: Nem lehetne egy kicsit óvatosabban?
A buszsofőr azonban meglepően durván válaszol:
BUSZSOFŐR: Ne tegye föl a mocskos útipoggyászát az ülésre.
Az öregasszony nem hisz a fülének. Hitetlenkedve néz a buszsofőrre. A homlokához nyúl öntudatlan mozdulattal, mint akinek megfájdult a feje.
ÖREGASSZONY: Kérem?
BUSZSOFŐR: Hol vette a jegyét?
ÖREGASSZONY: Itt, a megállóban.
BUSZSOFŐR: Itt nincs megálló.
ÖREGASSZONY: Azt akarja mondani, hogy ez a jegy nem érvényes? Hogy engem becsaptak?
BUSZSOFŐR: Azt. Hova utazik?
ÖREGASSZONY: Haza. Az első megálló a városban.
BUSZSOFŐR: Akkor tessék fizetni.
Letép valahonnan egy bilétát és az öregasszony kezébe nyomja. Az öregasszony odatartja az erszényét, a buszsofőr kivesz belőle valamennyi pénzt.
BUSZSOFŐR: Még ez is.
ÖREGASSZONY: Mi baj?
BUSZSOFŐR: Nem tudok visszaadni.
ÖREGASSZONY: Nem baj.
BUSZSOFŐR: Most azt mondja, nem baj, de aztán majd mást mond.
ÖREGASSZONY: Tartsa meg.
BUSZSOFŐR: Ne tegye föl a mocskos útipoggyászát az ülésre.
ÖREGASSZONY: Elnézést, de nem mocskos.
Elsápad, és finom arcán kiüt a veríték. Végignéz a busz közönségén. A félhomályos buszból sápadt arcok néznek vissza rá. Csak egy-két irányjelző fény ég, a busz sötéten rázkódva rohan az éjszakában.
BUSZSOFŐR: Mindegy. Vagy a csomagtartó hálóba teszi, vagy megállunk, és berakom alulra, a többi mellé, és akkor vehet poggyászjegyet is.
Az öregasszony végtelen türelemmel magyarázza.
ÖREGASSZONY: De hiszen van a buszon elég hely. Majd ideteszem a lábamhoz. Így egyszerűbb, és megállnia sem kell.
A buszsofőr azonban hajthatatlan.
BUSZSOFŐR: Azt nem lehet. Mindjárt megállok. Mit képzel?
Az öregasszony csodálkozva néz hátra – látja, hogy több utasnak is a lábánál van a csomagja, de nem akar vitatkozni. Óvatosan feláll és megpróbálja belenyomni a csomagtartó hálóba a kézitáskáját. Ez nagy nehezen sikerül neki, de közben egy élesen vett kanyarban majdnem elesik. Erősen megüti a vállát, felszisszen.
ÖREGASSZONY: Azért vezethetne óvatosabban is.
– mondja, de most már óvatosabban, szinte csak magának. A rosszindulatú buszsofőr azonban ezt is meghallja.
BUSZSOFŐR: Tudja mit? Reklamáljon az útépítő vállalatnál. Vagy az Úristennél.
Az öregasszony úgy tesz, mintha nem hallaná meg ezt a rosszindulatú megjegyzést.
ÖREGASSZONY: Hát igen. Errefelé valóban sok az éles kanyar. A kiszáradt folyómeder miatt, ami...
A buszsofőr a szavába vág.
BUSZSOFŐR: Nézze, asszonyom, én azért közben dolgozom is, még ha ez nem is tűnik föl magának. Nekem nincs időm fecsegni.
ÖREGASSZONY: Hova kerültem?
kérdi félig-meddig saját magától.
BUSZSOFŐR: Jó helyre.
Mintha ezt mondaná a buszsofőr, miközben nem mozognak az ajkai. Az öregasszony nem biztos, hogy jól hallotta.
ÖREGASSZONY: Mit mond?
BUSZSOFŐR: Nincs kedvem megismételni.
Az öregasszony nagy nehezen kiráncigálja a hálóból a kézitáskáját és elindul a busz hátsó része felé. Leplezetlenül kíváncsi arcok bámulnak rá. Beül valahová az ablak mellé. Nézi a tájat és lassan elbóbiskol. Az öregasszony egy hangos kiáltásra kinyitja a szemét. Egy néhány üléssel előtte ülő kislány hátranéz. Világosan le lehet olvasni a szájáról, hogy azt mondja: „Csúnya néni”. Az öregasszony mosolyogva megrázza a fejét, a retiküljéből tükröt kotor elő, megnézi magát, megigazítja a haját, fölteszi a kalapját, amit a kézitáskájából vett elő, hirtelen észreveszi, hogy a kabátján friss olajfolt díszeleg, megtapintja, megszagolja, a fejét csóválja. Közben, anélkül, hogy észrevenné, egy kis koszfoltot ken az arcára. A buszsofőr beszélget egy férfival, aki egyik kezét zsebrevágva, a másik kezével kapaszkodva a busz első lépcsőjén mellette áll. Nyilván valamit az öregasszonyról mond neki, mert újra és újra hátranéznek. A busz megáll. Csak felszállók vannak. A busz továbbindul.
VALAKI: Most mért nem szálltunk le? Meg tudnád mondani, hogy miért? Azt kérdezem, hogy miért nem szálltunk le? Mi? Hát nem itt kellett volna leszállnunk?
Az egyik utas hátulról meglöki a csomagjával az öregasszony fejét. Az öregasszony lebillenő kalapjához kap.
ÖREGASSZONY: Ki az?
Fiatal hang válaszol.
HANG: Aludjon tovább. Csak megszöktem hazulról, ennyi az egész.
Kuncogás hallatszik.
ÖREGASSZONY: Helytelen.
Mondja álomtól fátyolos hangon.
ÖREGASSZONY: Helytelen. Menjen vissza.
HANG: Már késő.
Újabb kuncogás.
HANG: Aludjon tovább.
Az öregasszony, akinek nagy fáradságba került eddig is nyitvatartani a szemét, most újra lehunyja.
ÖREGASSZONY: Meg fogja bánni.
– mondja, de olyan halkan, hogy inkább csak magának szól.
ÖREGASSZONY: Menjen vissza.
Több válasz nem érkezik. Az öregasszonyt lassan elnyomja az álom. Megy a busz az éjszakában. Utasok jönnek, utasok mennek. Változik a busz közönsége, csak az öregasszony változatlan. Két üléssel előtte fiatal férfi készül leszállni. Elindulunk vele előre. Amikor a fiatalember leszáll a koromfekete éjszakába, egy pillanat alatt teljesen átázik a ruhája, arcán, haján ömlik a víz. A buszsofőr is leszáll vele együtt, a busz országúti oldalánál bajlódik szitkozódva a csomagokkal – a fiatalember csomagja elkeveredhetett, ezért több csomagot is ki kell vennie a zuhogó esőben. Mivel a busz sokáig áll, az öregasszony felriad, és mivel mindenki kibámul az ablakon, bámulni kezdő is: nézi a néma, sokáig tartó jelenetet az ablakon keresztül, a zuhogó esőben. Aztán végre a buszsofőr visszaszáll a buszra, de amikor a féket kiengedi, a busz nagy sóhajjal elindul hátrafelé az enyhe lejtőn és fellöki a fiatalembert, aki fölbukik. Ezt már csak az öregasszony látja, és felkiált, hogy álljanak meg. Az éles kiáltásra a buszsofőr hirtelen fékez és kinyitja az ajtókat. Az öregasszony gyorsan és energikusan leszáll a buszról, nyoma sincs benne az előbbi fáradtságnak, tettrekész, hátrasiet a zuhogó esőben, leguggol az ott fekvő fiatalember mellé, megfogja a pulzusát. A fiatalember mellett, a zuhogó esőben, a nedves betonon kinyílt bőröndjének szétszóródott tartalma. Egy könyv, ahogy elrepült, az úttesten kinyílt, veri az eső a lapokat. A fiatalember vérbuborékosan mond valamit, miközben a szeme kinyílik. Ekkor látja meg, hogy odébb a földön, a fiatalember mellett ott fekszik a medál a láncon. Nagyon csodálkozik, arra gondol, hogy most eshetett ki valahonnan a kabátjából. Nyúl érte. Amikor felnéz, látja, hogy az ablakokhoz nyomult emberek a busz halványan megvilágított belsejéből visszanéznek rá. A busz ebben a pillanatban váratlanul elindul. Eláll a lélegzete. Torkaszakadtából kiabálni kezd a busznak, hogy álljon meg. De nem áll meg, sőt, eltűnik egy kanyarban. Ám ebben a pillanatban hátulról nagy sebességgel érkező gépkocsi bukkan elő. Az öregasszony egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ebbe az egészbe belekeveredett. Azt motyogja magában, hogy „ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz”, miközben megfordul és a reflektorok éles fénye ellen védekezve az arca elé kapja az egyik kezét, a másikkal jelezni próbál. A fiatalember szeme most mintha kinyílna...
A buszsofőr rázogatja a buszon.
BUSZSOFŐR: Én nem vagyok ébresztőóra.
Zseblámpával világít az öregasszony arcába.
BUSZSOFŐR: Itt a megálló. Szálljon le a buszról. Hallja, nagysága!
Megrázza az öregasszonyt, aki előtt csak lassan tisztul a kép.
ÖREGASSZONY. Micsoda?
BUSZSOFŐR: Vége az utazásnak. Idáig szólt a jegye. Megérkezett.
A buszsofőr az öregasszony arcába hajol és újrakezdi a tirádát, hogy ő nem ébresztőóra és nem az a dolga, hogy leszállítsa az utasokat a buszról. Az öregasszony megpróbál normális hangot megütni.
ÖREGASSZONY: Mondja, mi ez a hang? Hogy beszél maga velem? Mit képzel tulajdonképpen?
BUSZSOFŐR: Maga mit képzel? Ne tartson fel kérem. Nekem még hosszú utam van. Nem maga az egyedüli utas.
ÖREGASSZONY: De mi ez? Én nem kértem, hogy ébresszen fel.
Egyre többen figyelnek oda a beszélgetésre.
BUSZSOFŐR: Én meg nem kértem, hogy aludjon el.
Valahonnan sátáni kacaj hallatszik. Az öregasszony érzi, hogy egyre gyengül az ellenállása. Valaki erősen köhög.
BUSZSOFŐR: Viccel velem asszonyom, vagy mi? Hangnemről fogunk vitatkozni az éjszaka kellős közepén? Köszönje meg, hogy fölébresztettem.
ÖREGASSZONY. Azt sem tudom, hol vagyunk.
BUSZSOFŐR: Az már nem az én bajom. Ha akar, válthat újabb jegyet, és a buszon maradhat, de higgye el nekem, jobban teszi, ha most szépen leszáll.
ÖREGASSZONY: Panaszt fogok tenni ön ellen a központban.
BUSZSOFŐR: Tegyen. Tegyen panaszt, csak szálljon már le végre!
A buszban mindenki őket nézi. Nevetgélnek és megjegyzéseket fűznek az esethez. A buszsofőr határozott fellépésének sikerét élvezve ballag vissza a vezetőüléshez és újra kijelenti, hogy ő nem ébresztőóra. Az öregasszony leráncigálja a táskát a hálóból, és végigbotorkál az ülések között.
ÖREGASSZONY: Okvetlenül panaszt teszek.
Érzi, milyen gyöngén szólnak ezek a szavak.
BUSZSOFŐR: Dehogy tesz.
– mondja szemtelenül a buszsofőr. Aztán hozzáteszi:
BUSZSOFŐR: Menjen már nagysága. Késő éjszaka van, és még messze a végállomás.
ÖREGASSZONY: Modortalanság!
HANG: Nézzen a tükörbe előbb!
ÖREGASSZONY: Szégyelljék magukat.
BUSZSOFŐR: Nézze, nagysága, nagyon szépen kérem, szálljon le erről a buszról.
Az öregasszony lekecmereg a meredek lépcsőn. Ki az esőbe, ki az éjszakába. A buszsofőr, miközben nagy dörrenéssel becsukja az ajtót, újra belekezd az ébresztőóra szövegbe, és elindul a busz.
6.
Az éjszakai országúton. Zuhogó esőben. Útkereszteződés.
Kihalt, ismeretlen kisváros az esőben. Sehol egy üzlet, taxi, sehol egy ember. Csak a sáros út, a házak sápadtan derengő falai és a két út kereszteződésénél egy jelzőtábla, amelyet lámpa világít meg. Az öregasszony behúzódik egy fa alá.
ÖREGASSZONY: Megérdemelted. Miért nem mentél haza egyenesen?
Összeszedi magát.
ÖREGASSZONY: Minden eső eláll egyszer.
Kinéz a fa alól.
ÖREGASSZONY: Ez az eső nem áll el soha.
Néhány lépést tesz a jelzőtábla felé. A szél, az eső és a fagy már kikezdte a feliratot, és a városka neve az idők során kiolvashatatlan betűroncsok halmazává vált. Azok a betűk pedig, amelyek mégis elkerülték az enyészetet, az öregasszonyban semmilyen emléket sem ébresztenek.
FÉRFIHANG: Mért nem akartál leszállni, mondd, miért?!
NŐI HANG: Kapcsold ki már azt a rádiót!
Ajtócsapkodás, és mintha elvágták volna. Hirtelen még nagyobb, még süketebb lesz a csönd. Az öregasszony megtorpan az esőben. Néma csönd. Nedvesen csillog az úttest. Mintha a nedvesen csillogó úttesten, az egykedvű esőtől verve feküdne ott valami az egyik fa sötétes árnyékában. Az öregasszony elindul felé. Ahogy közelebb ér, látja, hogy egy kinyílt bőrönd az, éppen olyan, mint a fiatalemberé volt a buszon, álmában. Az öregasszony hitetlenkedve megrázza a fejét.
ÖREGASSZONY: Úristen!
Lassan közeledik az esőáztatta nyitott bőrönd felé. Ruhadarabok, némelyik szétszóródva az aszfalton. Es a nyitott könyv is ott van, melynek lapjait veri az eső. Nyúl utána, de abban a pillanatban megpillant egy esőtől csillogó cipőtalpat. A cipőtalphoz láb is tartozik. A fiatalember nadrágja. A fiatalember útmenti árokban fekszik, a feje lent dereng halványan, a lába fönt. Ahogy egy jármű elsodorta, bezuhant az árokba, és a bőrönd nyilvánvalóan kiesett a kezéből.
ÖREGASSZONY: Úristen!
– motyogja magában.
A fiatalember mintha megmozdulna, mintha nyögne. Az öregasszony viszont ettől annyira megijed, hogy valósággal felszökell és hátrál néhány lépést. Rálép valamire, és amikor lehajol, ott a medál, a talpa alatt. Elhűlve néz rá. Fölemeli a csillogó láncot, pontosan ugyanaz, mint amit a kislány mutatott az apjának a romos kápolnánál, az aranyló fényben, mint amit ő mutatott a taxisofőrnek. Sáros és nedves a lánc, az öregasszony beletörli a kabátjába és megpróbálja felfeszíteni a kis medál zárját, miközben hitetlenkedve ingatja a fejét. Hirtelen fény hull rá, felnéz, látja, hogy teherautó robog felé a néptelen országúton. Hevesen integetni kezd, olyan hevesen, hogy a medál kiröpül a kezéből. Ijedten pillant utána, de ekkor már nagy csikorgással fékezett is a kis teherautó, a nedves úttesten kissé megcsúszva. A teherautósofőrnek még idejében sikerült annyira elrántania a kormányt, hogy ne veszélyeztesse az öregasszonyt, viszont ezáltal ráhajtott a nyitott bőröndre, amit szétlapított és talán az úttestre kilógó lábra is. Az öregasszony felsikolt. A teherautó-sofőr útitársa letekeri az ablakot és kikiabál.
ÚTITÁRS: Meg akarja öletni magát? Azért áll ide az út közepére?
ÖREGASSZONY: Ne haragudjanak, de valami rettentő dolog történt, ez egészen különös! Kérem!
ÚTITÁRS: Mi a különös?
ÖREGASSZONY: Kérem, a busz nem ott tett le, ahol kellett volna! Segítsenek!
ÚTITÁRS: Az biztos, hogy nem ott tette le.
Az útitárs és a teherautó-sofőr tanácskozni kezdenek. Most ébred rá az öregasszony, hogy a teherautó ráhajtott a bőröndre. A nagy kavarodásban kezdi elveszteni a fejét. Majdnem dadogva kezdi el mondani.
ÖREGASSZONY. És itt történt valami... Kérem... Ráhajtottak egy bőröndre... És egy fiatalember... Kérem, ne haragudjanak, nézzék meg... szálljanak le...
ÚTITÁRS: Mit beszél ez? Miféle börönd? Te láttál bőröndöt?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Szállj le, nézd meg.
ÚTITÁRS: Még ez is.
Szitkozódva leszáll a vezetőfülkéből. Lent az öregasszony dideregve áll, kis kézitáskájával, csapzottan, bőrig ázva. A kabátja olajfoltos és sáros, a térde is, a keze is, az arcán is piszokfoltok. Az útitárs undorral néz rá, miközben megkerüli a teherautót. Sehol semmi. Lehajol.
ÖREGASSZONY: Az árokban! Az árokban!
– kiáltja az öregasszony.
ÚTITÁRS: Itt nincs semmi! Az égvilágon semmi.
Az öregasszony megpróbál józanul gondolkodni. Ha ragaszkodik hozzá, hogy van ott valaki, akkor nem veszik fel.
ÖREGASSZONY: Kérem, ne hagyjanak itt.
Az útitárs egykedvűen felugrik a vezetőfülkébe.
ÚTITÁRS: Mit csináljunk vele?
Kérdezi a teherautósofőrt. Az lenéz a kabátját magán összehúzó csapzott kis alakra.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Nem hagyhatjuk itt.
Rárivall az öregasszonyra.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ugorjon fel, nyanya! Vedd el tőle a cuccát!
Az útitárs valósággal kirántja az öregasszony kezéből a kézitáskáját és hátradobja. Közben a teherautó-sofőr magyaráz neki valamit.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Majd lerakjuk az öreglánynál. Az bukik az ilyenekre, az öreglány.
Felvihognak. Közben az öregasszony nehézkesen, szinte a térdén kúszva felkapaszkodik a vezetőfülkébe, ahol helyet csinálnak neki. Az útitárs annyira elhúzódik tőle, mintha leprás lenne. A teherautó-sofőr rászól.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ki akarsz lökni?
ÚTITÁRS: Nagyon vizes.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Kibírod.
ÖREGASSZONY: Velem nem történhet ilyesmi
– mondja magában. A teherautó nekilódul. Az öregasszony még visszanéz egy pillanatra – és nincs ott bőrönd, és nincs ott fiatalember – csak az eső, az eső, az eső.
7.
A teherautóban.
A teherautó-sofőr nagyon élvezi voltaképp a dolgoknak ilyetén fordulatát. Faggatni kezdi az öregasszonyt.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Kezdjük az elején. Minek mászkál ilyenkor az esőben? Mi? Nem csoda, hogy elázott. Mi?
Az öregasszony megpróbálja összeszedni a gondolatait.
ÖREGASSZONY: Az autóbuszsofőr. Azt mondta, itt kell leszállnom. Álmomból ébresztett fel, és azt mondta, itt kell leszállnom.
A teherautó-sofőr kicsit gyanakodva nézi a csapzott és piszkos öregasszonyt.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Azt bárki mondhassa.
Az öregasszony összeszedi magát. Határozott, egyszerű hangot üt meg.
ÖREGASSZONY: Nézzék, én jótállok a szavaimért. Tanár vagyok az egyetemen.
ÚTITÁRS: Azt bárki mondhassa!
Az öregasszony kissé megszeppenve elhallgat. Ki van nekik szolgáltatva, érzi. Meg kell válogatnia a szavait. El kell érnie, hogy segítsenek rajta, hogy amennyire lehet, higgyenek neki.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hogy is volt azzal a bőrönddel? Meg azzal az árokban levő fiatalemberrel?
Az öregasszony zavartan válaszol.
ÖREGASSZONY: Ebben a zuhogó esőben, tudja... És álmomból ébresztettek fel...
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hát ez az.
Az öregasszony kicsit bátrabban folytatja.
ÖREGASSZONY: Amint felszálltam a buszra, valami rejtélyes oknál fogva elkezdett kötözködni velem.
ÚTITÁRS: Kicsoda?
ÖREGASSZONY: Hát a buszsofőr. Be fogom panaszolni.
ÚTITÁRS: Hogy nézett ki?
Az öregasszony megpróbál pontos leírást adni, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire nem bolond.
ÖREGASSZONY: Rajta volt a fején a tányérsapka. Hosszú arca van, kék szeme, ősz a szemöldöke, a kisujján egy vastag arany pecsétgyűrű. Fel fogom jelenteni.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: A haverom
– mondja megfellebbezhetetlen szigorúsággal.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Biztos, hogy ő az. Ezen a járaton van. Már húsz éve ezen a járaton van.
Vészterhes csend a vezetőfülkében.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: És miért akarja az én haveromat bepanaszolni meg följelenteni?
Az öregasszonynak a torkára forr a szó. A teherautó-sofőr lassít, végül fékez és megáll az országút szélén. Állnak. Csak az ablaktörlők suhogása hallatszik. Végül az öregasszony megszólal.
ÖREGASSZONY: Nem akarom a barátját följelenteni.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Akkor jó
– mondja a teherautó-sofőr, gázt ad, és újra nekilódulnak. Mostantól úgy beszélnek az öregasszonyról, mintha ott se volna.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ledobjuk az öreglánynál. Az majd kitalál valamit.
ÚTITÁRS: Aha.
Kis hallgatás után az öregasszony megszólal.
ÖREGASSZONY: Nem lehetne inkább egy buszmegállóban? Vagy nem lehetne inkább egy taxit hívni?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Lehetni lehetne.
Kis szünet után még hozzáteszi:
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Csak semmi értelme.
De több válaszra nem érdemesíti az öregasszony bátortalan fölvetését. Az útitárs felvihog.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: A legegyszerűbb, ha holnap estig vár – akkor jön erre ugyanez a járat, azt elkaphatja, ha résen van.
ÖREGASSZONY: Szeretnék minél előbb hazaérni.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Na ja.
ÚTITÁRS: Csak öt kilométer ide az öreglány. Ott megszárítkozhat.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Na, az az egy biztos. Megszárítkozni megszárítkozhat.
És felvihognak. Az öregasszony óvatosan megszólal.
ÖREGASSZONY: Még életemben nem jártam ebben a városban. Pedig én minden várost ismerek a környéken.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Már hogy ismerhetne minden várost?
Az öregasszonynerc kockáztatja, hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszélt.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hisz itt még a Jóisten se ismer minden várost. Még én se.
ÖREGASSZONY: Nem is értem, hogy jutott eszébe, hogy itt rakjon le.
Az útitárs kis hallgatás után rájön.
ÚTITÁRS: Talán valaki másnak kellett volna itt leszállni, és összetévesztette magával.
Aztán, ezen elcsodálkozva megismétli.
ÚTITÁRS: Biztos valaki másnak kellett volna leszállnia maga helyett.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Akkor az a másik még mindig ott van a buszon.
És nevetni kezdenek, mint az őrültek. Aztán csönd támad. Csak az eső dobolását hallani a szélvédő üvegen, meg az ablaktörlők suhogását, meg a kerekek szörcsögését a vizes aszfalton.
8.
Autóscsárda. Egy nagy és sáros, kibetonozott udvar mélyén fogadónak átalakított, lerobbant régi, hajdan elegáns emeletes villa. A bejárat fölött lámpa lóg, amely, egy ferdén lógó táblát világít meg, amin az áll: SÖR ITALMERÉS FALATOZÓ.
A teherautó begördül az udvarra.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Na, itt van.
Beáll több ott parkírozó kocsi mellé.
ÖREGASSZONY: Más hely nincs, ahova mehetnék?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Mi baja van már megint?
ÖREGASSZONY: Semmi.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ma nincsenek itt sokan. Biztos az eső miatt.
Kinyitja az ajtót és leugrik. Az öregasszony elgondolkodva bámulja a házat a nedves szélvédőüvegen át.
ÚTITÁRS: Na, mi lesz már? Szeretnék kiszállni.
ÖREGASSZONY: Ezt a házat én ismerem.
ÚTITÁRS: Helyben volnánk.
ÖREGASSZONY: Kocsma lett belőle.
ÚTITÁRS: Az, mi más?
A teherautó-sofőr közben megkerülte a kocsit és kinyitja az ajtót az öregasszony oldalán. Mintha részvét is bujkálna a hangjában, nem csak gúny, ahogyan felszól az öregasszonynak.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Jöjjön, segítek.
Az öregasszony hagyja magát szinte leemelni, aztán megáll a teherautó mellett, némileg zsibbadt tagokkal. Az útitárs már leszállt, amikor a teherautó-sofőrnek eszébe jut az öregasszony csomagja.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: A csomag.
ÚTITÁRS: A rohadt életbe!
De szép engedelmesen visszamászik. Közben a teherautósofőr mutatja az utat az öregasszonynak. Még visszakiált az útitársnak.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hozd utánunk!
Aztán az öregasszonyhoz fordul.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ne féljen, nem lesz semmi baja.
A kis menet megérkezik a bejárathoz. Az útitárs is utolérte őket. Belépés előtt az öregasszony még egyszer megtorpan.
ÖREGASSZONY: Tudják, valamikor én is ilyen házban éltem.
A két férfi felnevet.
ÚTITÁRS: El is hiszem.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Jöjjön már, jöjjön.
És belökik a füstös helyiségbe nyíló ajtót.
9.
Az autóscsárdában. Egyetlen mocskos helyiség, az egyik oldalon söntéspulttal, és középütt vagy féltucat ütött-kopott asztallal. A sarokban wurlitzer áll. Az asztalok körül csupa egyforma vendég. Nagy füst.
ÖREGASSZONY: Jaj, nem.
A látvány szíven üti.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Jöjjön, bemutatjuk az öreglánynak.
ÖREGASSZONY: Tudja, sok mindenre fel voltam készülve, de hogy ez a ház, amiben születtem... Vagyis, hogy pont olyan, mint amiben születtem. Csak...
Senki sem hallgat rá. A teherautó-sofőr kiabálása elnyomja a szavait.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Na, hoztunk még valakit, hadd legyetek többen!
– fordul az egész társasághoz. Az öregasszony zavarba jön, mintha ez igazi bemutatás volna, azt hiszi.
ÖREGASSZONY: Kérem, ne foglalkozzanak velem...
De senki se figyel rá. Az útitárs és a teherautó-sofőr lassan a pulthoz ballagnak, mint akik otthon vannak itt, és hagyják az öregasszonyt egyedül állni a helyiség közepén. Most már a fáradtság is kezd kiütközni rajta, de még tartja magát. Kicsit mereven, a hidegtől remegő lábakkal a két férfi után indul, táskája a lábának ütődik. A teherautó-sofőr a pultfáján kopog a slusszkulccsal, mire meglibben a pult mögötti ajtónyílás függönye és egy nagydarab nő jelenik meg.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ide nézzen, miféle kóbor jószágot találtunk az úton.
ÚTITÁRS: Aszongya, hogy egyetemi tanár, meg ilyesmi.
A nagydarab nő alaposan végigméri az öregasszonyt, aki vizes ruhában dideregve áll a két férfi között, arcába az eső valóságos koszcsíkokat vájt. A két férfi mindenféle jeleket ad a nőnek, amit az nem ért, csak felhúzza a szemöldökét.
NAGYDARAB NŐ: Mi a fene.
Aztán, kis szünet után megint.
NAGYDARAB NŐ: Mi a fene.
ÚTITÁRS: Nem kell minden szavát készpénznek venni
– mondja jóindulatúan az útitárs. De az öregasszony csak hallgat.
ÚTITÁRS: Megázott.
Végre megszólal ő is. Szinte hallja a hangját, hogy milyen cérnavékony, mint egy elveszett kislányé az utcán.
ÖREGASSZONY: Kérem, van itt telefon?
NAGYDARAB NŐ: Van, van, hogyne volna.
ÖREGASSZONY: Tudna adni egy érmét?
NAGYDARAB NŐ: Érme, az nincs. De nem is kell. Majd kifizeti a hívást.
És a pultra tesz egy tárcsás telefont. Az öregasszony gémberedett ujjakkal tárcsáz félénken. Sokáig hagyja kiesengeni, de senki nem veszi fel. Amikor leteszi, a két férfi még mindig a pultnál áll, előttük két korsó sör.
ÖREGASSZONY: Nem vették fel.
ÚTITÁRS: Mindjárt gondoltam.
De a társa, a teherautó-sofőr oldalba böki. Mindhárman várakozóan az öregasszonyra néznek. Ő visszanéz rájuk. Egyikről a másikra néz, végül megállapodik a nagydarab nőn.
ÖREGASSZONY: Kérem, engem rossz helyütt tettek le a buszról, és most nem tudom, hogyan juthatnék haza. Kérem.
NAGYDARAB NŐ: Mi a fene.
Majd kis szünet után.
NAGYDARAB NŐ: Hát igen, megázott.
ÖREGASSZONY: Nem tudna segíteni? Nem lehetne egy taxit hívatni?
ÚTITÁRS: Mondtam neki, hogy nem lehet, de nekem úgy látszik, nem hiszi el.
Az öregasszony ekkor kap észbe és a retiküljéből kiveszi a pénztárcáját – egy fénykép hull a földre, a teherautó-sofőr jóindulatúan felveszi és visszaadja neki (egy fiú és egy lány van a képen, kicsit besározódott a sáros és töredezett linóleumpadlón) – és a két férfinek egy-egy százast ad, amit azok egy darabig megvetően tartanak még a kezükben.
ÚTITÁRS: Kösz
– mondja az egyikük, és tüntetően a pultra dobja a pénzt. A teherautó-sofőr viszont gondosan összehajtogatja és zsebreteszi, aztán a nagydarab nőhöz fordul.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Vállalja?
Kis szünet után a nagydarab nő megszólal:
NAGYDARAB NŐ: Itt maradhat éjszakára.
ÖREGASSZONY: Őszintén szólva én legszívesebben továbbmennék. Nem akarnék alkalmatlankodni magának, látom, hogy itt erre nincsenek berendezkedve...
NAGYDARAB NŐ: Vannak kiadó szobáink.
ÖREGASSZONY: Hát akkor inkább maradnék. Illetve köszönöm szépen.
Kirak egy ezrest a pultra, amit a nagydarab nő hanyagul elrak.
NAGYDARAB NŐ: Az emeleten. Választhat. Nincs más vendég. Reggel majd kap egy csésze kávét.
ÖREGASSZONY: Köszönöm szépen.
NAGYDARAB NŐ: A lépcső arra van.
ÖREGASSZONY: Tudom. Valamikor én is ilyen házban laktam. Jó erős, régi ház volt, amelyet örök időkre építettek és akik benne éltek...
NAGYDARAB NŐ: Mi a fene
– mondja és elfordul az öregasszonytól, aki átvág a termen, és mint egy alvajáró, mint aki tökéletesen ismeri a járást, úgy indul a lépcsőfeljáró felé. Valaki pénzt dobott a wurlitzerbe, ami teljes hangerővel megszólal. Röhögés és füst.
10.
Vendégszoba.
A szűk, elhanyagolt folyosóról a vendégszobákba néhány ajtó nyílik. Lentről hallani a wurlitzer üvöltését. Az öregasszony a lépcső mellett jobbra az elsőhöz lép. Az ajtó félig nyitva, a szobában sötétség. Ösztönösen nyúl a villanykapcsoló után, jobbra fel. A meztelen villanykörte olcsó, csúnya és sivár szobát világít meg. Hámladozó tapéta és roggyant padló. Egy ágy, vetett ágyneművel, egy szekrény az ágy lábánál, egy asztalka, és egy homályos tükör a falon. A még romjaiban is szép franciaablak az ajtóval szemközt. Az öregasszony belép a szobába. Táskáját leteszi az ágy mellé, a retikült az ágyra. Ő maga is az ágyra ül. A rugók megnyikordulnak. Kezével végigsimít a nyirkos ágyneműn, orrában érzi a szoba áporodott, savanykás illatát. Feláll, a szekrénybe épített tükörhöz megy. Csúnya, fáradt arc tekint vissza rá. Az arca csupa mocsok. Felsóhajt. Csuromvíz haja az arcába tapad. Kinyitja a táskáját: a ruhák szerencsére nem nedvesedtek át. Egy vaskos könyv is előkerül a kézitáskából, kiveszi és gondosan az asztalkára helyezi, rá a szemüvegét. Kiveszi hálóingét. Ahogy a táskában keresgél, egyszercsak megakad valami csillogó tárgyon a pillantása. A medál az, amit, úgy hitte, elvesztett az esőben. Nagyon megörül neki, bágyadt mosollyal veszi szemügyre. Kiveszi és megpróbálja fölfeszíteni, mégsincs türelme hozzá. Leejti azt is az asztalkára, a könyv mellé.
A fürdőszoba még lehangolóbb. Hideg van, és a kád olyan mocskos, hogy a várt meleg fürdőről szó sem lehet. Kevés vízzel megmossa az arcát, élvezve a víz melegét, és szárazra törli haját. Sietve kibújik a nedves, tapadós ruhákból és magára veszi hálóingét.
Amint felhajtja a paplant és az ágyba bújik, megborzong a hidegtől. Nyitott szemmel fekszik az ágyban. A szemüvegét az orrára teszi és a könyv után nyúl. Abban a szent pillanatban, hogy kinyitja a könyvet, az égő villanykörte fényénél elalszik. Aztán váratlanul felriad. Lent valaki egy ébresztőóráról üvöltözik, a zene irritálóan hangos. Felkel az ágyhól, és mezítláb, undorodva minden lépésnél, lábujjhegyen a villanykapcsolóhoz megy. Közben megáll egy pillanatra a szekrény előtt, kicsit kinyitja az ajtaját. A tükörben elmozduló szoba. Odabent tátongó üresség. Végigsimít a szekrényajtón. A villanykapcsoló azonban nem működik. Forgatni kellene, most akadálytalanul forog, viszont a villanykörte nem alszik el. De az öregasszony nem veszti el a fejét, a széket a villanykörte alá húzza, egy zoknit a kezére húz, kinyújtózkodva éppen hogy eléri a körtét és egy ügyes mozdulattal – másik kezével a foglalatot tartva – kicsavarja a helyéről. Sötétség támad a szobában – most ott áll a széken, csak sziluettjét látjuk a folyosóról beszivárgó fényben. Tapogatózva jut vissza az ágyig, és fekszik le mély sóhajjal.
ÖREGASSZONY: Senki se tudja, hol vagyok, és mi lesz velem.
Ebben a pillanatban elalszik. De máris felriad, mert most meg az ablakot rázza a szél, veri az eső. Fölkel az ágyból és megpróbálja rendesen becsukni az ablakot, de be van dagadva a fakeret, üti, veri, püföli, amíg jól-rosszul a helyére kerül. Botorkálni kezd visszafelé az ágyba, de megint valami zajt hall, azt hiszi, hogy megint az ablak, de nem az, ha nem a szekrényajtó. Nyikordulva kinyílt magától, és mintha valaki játszana vele, nyikorogva jár ki-be. Nem tudja felkapcsolni a villanyt, hiszen kiszerelte a körtét, így hát a fürdőszobában kapcsolja fel, de az épp csak pislákol. A szekrény belseje sötéten tátong, de mintha mocorogna odabent valaki. Talál egy skatulya gyufát a retiküljében, és égő gyufaszállal a kezében közeledik lassan a nyikorgó szekrény felé.
ÖREGASSZONY: Mit csinálsz te itt?
– kérdezi és sarkig tárja a szekrényajtót. A szekrényben játékok vannak. Egy fakígyó izeg-mozog, ez okozza a zajt.
ÖREGASSZONY: Az én kígyóm. Az én régi kígyóm: életre kelt
– mondja az öregasszony és elneveti magát. Egy kis széken gyönyörű baba, aranyhajjal és kék szemekkel. Az öregasszony örömében utánanyúl és ekkor a baba kinyitja a szemét és feláll.
ÖREGASSZONY: Rosabelle! Rosabelle, én vagyok az!
A baba odafordul, szája kinyílik és száraz, éles hangon megszólal:
ROSABELLE: Eredj innen, csúnya néni, eredj innen, csúnya néni, eredj innen.
Az öregasszony döbbenten hátrálni kezd, becsapja a szekrényajtót, és nekitámaszkodik. Odabentről még mindig hallani Rosabelle hangját. Az öregasszony felsír:
ÖREGASSZONY: Mamuskám! Mamuskám!
– kiáltja, és keresztülszalad a szobán, ki a folyosóra, a lépcsőhöz.
ÖREGASSZONY: Mamuskám!
– kiáltja, és elesik, zuhan alá a sötétbe, gurul lefelé a lépcsőn, lejjebb, egyre lejjebb, és egyre sötétebb van, és egyre nehezebb megkapaszkodnia, és lezuhantában zokog, fuldokolva zokog.
11.
Az autóbuszon.
A busz sofőrje gyengéden költögeti az öregasszonyt. BUSZSOFŐR: Ébredjen, asszonyom.
Az öregasszony riadtan tér magához, szeme sarkában még az álomsírás könnycseppje.
BUSZSOFŐR: Ne haragudjon, hogy fölébresztettem, de itt a megálló, ahol át kell majd szállnia. Kért, hogy figyelmeztessem.
Az öregasszony némileg gyanakodva néz a buszsofőrre, még mindig képtelen megszólalni.
BUSZSOFŐR: Tíz perc múlva jön a másik busz, és itt kell átszállnia. Emlékszik?
ÖREGASSZONY: Átszállni?
BUSZSOFŐR: Igen. Jöjjön, segítek.
És szolgálatkészen leveszi az öregasszony kézitáskáját a hálóból, és elindul az utasok között. Az öregasszony botorkálva követi. Mosolyognak rá az utasok. Köztük az a fiatal férfi, akiről azt hitte, hogy elütötte a busz. Ő visszamosolyog rá. Kint esik az eső, de nem túl vészesen. A buszsofőr erős karjára támaszkodva leszáll. Kivilágított buszmegálló.
BUSZSOFŐR: Tíz perc az egész, nem több, és itt lesz a csatlakozó járat.
ÖREGASSZONY: Köszönöm, Nagyon kedves.
BUSZSOFŐR: És ne haragudjon, ha kicsit udvariatlan voltam, amikor felszállt.
ÖREGASSZONY: Nem számít. Megesik. Ilyenkor már fáradt az ember. Tudom, milyen ez. Viszontlátásra.
BUSZSOFŐR: Viszontlátásra
– mondja a buszsofőr-, aki ebben a pillanatban észreveszi, hogy a busz alján levő csomagtartó ajtaja valamiért lecsapódott, és éktelenül káromkodva az újra zuhogni kezdő esőben, megpróbálja helyretenni. Az öregasszony nem bírja ki, odamegy hozzá:
ÖREGASSZONY: Segíthetek!
BUSZSOFŐR: Ugyan, hagyjon már békén a hülyeségeivel!
– mondja durván, és egyetlen mozdulattal felcsapja a csomagtartó ajtaját, majd köszönés nélkül felugrik a buszra, indít és otthagyja az öregasszonyt. Az öregasszony néz a busz után, az eső végigcsorog az arcán. A kivilágított táblán az ismeretlen városka nevét hirdető betűk, széltől, esőtől és fagytól olvashatatlan maradványai.
12.
Az útelágazás.
Megint a magány, és megint a sötétség. De most a buszmegálló pavilonja valamennyire véd az eső és a szél elől. Oda húzódik be. Távolról házak derengenek, a falevelek nedvesen csillognak az esőben.
Egyszerre kényelmetlenül kezdi érezni magát. Néhány méterre előtte, a nedves úttesten ott hever egy könyv. Valami olcsó krimi, ahogy elröpült, kinyílt és borítójával fölfelé esett a földre. Följebb emeli a tekintetét. Mintha az út túloldalán, az árokparton ott lenne a kinyílt bőrönd, kinyitva. Meg egy nedves cipőtalp. Megrázza a fejét.
ÖREGASSZONY: Nem megyek oda. Nem megyek oda. Nem megyek oda.
A könyv mellett egy elgázolt ébresztőóra törmelékei.
ÖREGASSZONY: Nem megyek oda.
Mintha varázsigét mondott volna, ebben a pillanatban a kanyarban felbukkan egy teherautó. Az öregasszony úgy dönt, hogy nem vesz tudomást a teherautóról, nem tekinti valóságosnak. Leszegi a fejét, elfordul. A teherautó azonban megáll. A teherautó-sofőr kihajolva az ablakon lekiált neki:
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Mire tetszik itt várni ilyenkor?
Amikor nem érkezik válasz, megismétli a kérdést.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Mire tetszik itt várni ilyenkor?
ÖREGASSZONY (összeszedi magát): A csatlakozásra.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ki volt az az ökör, aki azt mondta magának, hogy itt van csatlakozás?
ÖREGASSZONY: Miért, nincs?
Majdnem elesik az izgalomtól.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Már hogy lenne! Jöjjön, elvisszük.
Rászól a kísérőjére:
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Nyisd ki az ajtót és húzódj beljebb, hadd szálljon fel a néni.
ÖREGASSZONY: Köszönöm. Inkább megvárom a csatlakozást.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: De mondom, hogy nincs. Reggelig itt akar várni? Itt megfagy.
ÖREGASSZONY: Hova akarnak vinni?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ahova parancsolja. Na, húzódj már beljebb.
A kísérő jólnevelten odébbhúzódik. Az öregasszony még mindig nem szánta rá el magát, hogy felszálljon. A pillantását az úttestre kényszeríti, hogy látja-e még a könyvet vagy az összetört ébresztőórát. Ott vannak. Felsóhajt. Még görcsösebben markolja a kézitáskája fogantyúját.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Valami baj van?
ÖREGASSZONY: Nem tudom, kik maguk.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ez komoly kockázat, elismerem.
A teherautó csak nem indul el, a sofőr járatja a motort. Végül az öregasszony elszánja magát, hogy fölszálljon. A kísérő a hóna alá nyúl és valósággal beemeli a vezetőfülkébe. Amint becsapódott az ajtó, a teherautó nagy zökkenéssel elindul az országúton.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Pardon. Vén tragacs. Néha a lelket is kirázza az emberből.
Hallgatnak. A teherautó-sofőr rágyújtana. Szájával kiveszi a cigarettát a dobozból, letekeri az ablakot és rágyújt az öregasszony fázósan összehúzza magán a kabátját.
KÍSÉRŐ: Kér egy kis teát?
És hátranyúlva egy ütött-kopott termoszt vesz elő. Az öregasszony közben egy régi ébresztőórát vesz észre a műszerfal fölött. Ösztönösen nyúl érte, de a teherautó-sofőr mondata megakasztja a mozdulatot.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Rég megállt. Nem tudom, miért nem dobtam ki még. Szeretem.
És vígan fújja a füstöt.
KÍSÉRŐ: Teát?
– kérdezi még egyszer, udvariasan.
ÖREGASSZONY: Hálás lennék. Már kezdtem fázni.
A fiatalember lecsavarja a termosz kupakját és tölt az öregasszonynak.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Ne haragudjon. Borzasztó tapintatlan vagyok.
És kidobja a cigarettát és feltekeri az ablakot. Az öregasszonyt valósággal új életre kelti a forró folyadék. Kezd feloldódni. Kezdi magát jól érezni. Kezdi érezni, hogy van.
ÖREGASSZONY: Jó édes.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Úgy szeretjük. Ha cukros.
ÖREGASSZONY: Ha cukros?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Meg ha citromos.
KÍSÉRŐ: Meg rumos.
Nevetnek.
ÖREGASSZONY: Rum is volt benne?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Csak egy kevés. Meg se kottyan az ilyenkor!
ÖREGASSZONY: Remélem, nem fogok berúgni tőle.
KÍSÉRŐ: Ugyan már. A maga szervezetével!
Némán robognak az éjszakai országúton. Az öregasszony egy idő után megszólal.
ÖREGASSZONY: Most tulajdonképpen hova visznek engem?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hova vigyük?
ÖREGASSZONY: Hát haza. De tudom, hogy az kerülő lenne maguknak.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Gondolja?
Vidámság, könnyűség költözik az öregasszony szívébe.
ÖREGASSZONY: Tudják, olyan rémes álmom volt az imént. Elaludtam a buszon. Hosszú nap volt ez, nagyon hosszú.
Hirtelen gondol egyet, kinyitja a retiküljét, keresni kezd benne valamit. Meg is találja. A medál az. Megmutatja a kísérőnek.
ÖREGASSZONY: Mondja, ki tudná ezt nekem nyitni?
KÍSÉRŐ: Megpróbálom.
Előbb ujjal próbálja felpattintani, aztán körömmel; végül egy kis bicskát vesz elő.
ÖREGASSZONY. Inkább ne. Még megsérül. Majd otthon, ha több időm lesz. Majd otthon.
Kis csönd.
ÖREGASSZONY: Na és hova megyünk?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Mondtam, hogy hazaviszem.
ÖREGASSZONY: De hiszen meg sem mondtam, hogy hol lakom!
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Az nem számít.
ÖREGASSZONY: Hogyhogy nem számít.
KÍSÉRŐ: Ne tessék törődni vele. Néha ilyen. Néha rájön.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Fogd be a szád.
KÍSÉRŐ: Te fogd be.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Te kis rohadt kurva.
ÖREGASSZONY: Tessék? Mit mond?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Csodálkozik? Hát készüljön fel még egyébre is. Meglepetés.
ÖREGASSZONY: Miféle meglepetés?
KÍSÉRŐ: Meglepetés-meglepetés.
ÖREGASSZONY: Kik maguk? Kicsoda maga?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Teherautó-sofőr vagyok.
ÖREGASSZONY: Álljon meg. Álljanak meg! Ki akarok szállni!
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Magának az a gyengéje, kedves tanárnő, hogy mindig mindenhonnan ki akar szállni. Miért nem tud rendesen a fenekén megülni.
ÖREGASSZONY: Ki akarok szállni! Álljanak meg.
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Nagyon szívesen. Amúgyis megérkeztünk.
ÖREGASSZONY: Megérkeztünk? De hova? Hova?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Hát haza. Haza.
És begördül egy villa szépen ápolt kertjébe a ház elé. Az öregasszony nem hisz a szemének.
ÖREGASSZONY: De hiszen én itt lakom!
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Megmondtam, nem?
ÖREGASSZONY: Ki maga? Kik maguk?
TEHERAUTÓ-SOFŐR: Most el kell búcsúznunk egymástól. Pihenjen jól.
Míg az öregasszonynak elakad a szava a teherautó-sofőr leszáll, megkerüli a teherautót, kinyitja az öregasszony felőli ajtót és majdhogynem erőszakosan leemeli az ülésről, a kísérő pedig leadja a kézitáskát. Már majdnem elállt az eső, csak a fák leveléről hull alá néhány csepp, és az égen halványan fel feltűnik egy-egy csillag. A teherautó elhajt, és az öregasszony ott áll a ház előtt, mely sötétségbe burkolódzik. Igen, éppen olyan ház, mint az Autóscsárda. De a kert szép, az őszirózsák világítanak a sötétben. Szintúgy a kaviccsal felhintett út, melyen az öregasszony imbolyogva végighalad. A kertben időmarta középkori kőszobrok fürdenek a holdfényben. Mert immár a hold is ki-kibukkan a felszakadozó felhők közül.
13.
A házban.
Néhány lépcsőfok megtétele után az öregasszony a bejárati ajtóhoz ér. Előveszi a kulcsait és csöndben kinyitja az ajtót. Megáll a sötét előszobában. Minden csöndes, holdfényben úsznak a szobák, a régi bútorok. Az öregasszony halkan megszólal.
ÖREGASSZONY: Mama! Mama!
Ebben a pillanatban fényár gyúl, és most látjuk, hogy a ház tele van vendégekkel. Ugyanazok az arcok, mint a kápolna romjánál az ünneplők. Itt van a copfos, a múzeumigazgató, a munkazubbonyos és még számosan, és egyszerre kezdik el énekelni, pezsgőspohárral a kezükben:
MIND: Happy birthday to you, happy birthday to you! Happy birthday dear lady, happy birthday to you!
Mindez általános ovációba csap át. Az öregasszony azonban látszik, hogy semmit sem ért. De ugyanakkor könnyed és emelkedett hangulatba kerül, most már hagyja magát sodorni, átadja magát a kalandnak.
ÖREGASSZONY: Hogy kerültetek ide? Valami varázslat van a dologban. Csalás az egész.
Ekkor valaki széttárja a nappaliba vezető ajtó szárnyait, ahol hosszú, terített asztal várja a vendégeket. Mintegy a délutáni fogadás folytatásaként. Két elegáns gyertyatartó az asztal két végében, középen sült kappan gőzölög ezüsttálon.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Nem képzeli, tanárnő, hogy hagyhattuk megszökni. Épp ma? A születésnapján?
ÖREGASSZONY: Na, de hogyan? Honnan tudtátok, hogy le fog tenni a busz? És a teherautó.
COPFOS: A teherautót mi küldtük. A buszsofőrt pedig megkértük, hogy tegye le az útkereszteződésnél.
ÖREGASSZONY: Jó kis tréfa.
Elgondolkodik.
ÖREGASSZONY: És az a fiatalember, akit elütött a busz?
COPFOS: Arról nem tudok.
ÖREGASSZONY: Adjatok egy kis időt, egy kis időt.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Kihűl a leves. Asztalhoz
– mondja és tapsol. Mindenki átvonul a nappaliba, a terített asztalhoz, leülnek enni. Az öregasszony jó étvággyal eszik, nagyon vidáman.
ÖREGASSZONY: Senki nem fogja nekem elhinni, ha ezt elmesélem.
MUNKAZUBBONYOS: Fő, hogy mi elhisszük. Az öregasszony fölnéz.
ÖREGASSZONY: És Sára? Hol van Sára?
ELEGÁNS ÚR: Fönt alszik.
ÖREGASSZONY: Az én szobámban?
ELEGÁNS ÚR: Lefektettük odafönt. A gyerekszobában. Egy Rosabelle nevű babát kért. Gyönyörű baba. Rosabelle.
Az öregasszony elgondolkozik.
ÖREGASSZONY: Vagy úgy.
Körülnéz a gyönyörű, kandallós helyiségben. Régi olajfestmények a falon, pompás szőnyegek. És a kandalló előtt a szőnyegen a wurlitzer.
ÖREGASSZONY: Ez hogy került ide?
COPFOS: Kibéreltem.
MUNKAZUBBONYOS: Kibéreltük. És most végre táncolni fog velem.
Felugrik, pénzt dob a wurlitzerbe. Megszólal a zene, de a társaság zajosan tiltakozik. Akkor kirántja a falból a konnektort és a wurlitzer elhallgat. Kis szünet után,
ÖREGASSZONY: Itt az ideje megváltozni, gyerekek. Én egész életemben rettenetesen önző voltam. Azt hiszem, ezt most megváltoztatjuk.
Leülnek az asztalhoz. Csöndben esznek. Az öregasszony nevetni kezd. Mindenki ránéz, de nem értik. Maga elé mutat az ujjával, mindenki arra néz, de nem látnak semmit.
ÖREGASSZONY: Hát persze! Hát persze!
Nem tudja abbahagyni a nevetést. Van valami riasztó ebben a nevetésben.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Valami baj van?
ÖREGASSZONY: Semmi, semmi.
A nevetés köhögésbe csap át. Aztán fuldoklásba. Egyre csúnyább a köhögés. Már mindenki őt nézi. Föláll az asztaltól. Megtántorodik. Többen is fölpattannak, hogy segítsenek neki, de ő int, hogy ne, egyedül is eligazodik. Hiszen otthon van, tudja a járást.
Kimegy az előszobába és elindul fölfelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva. Aggodalmas pillantásokkal követik a vendégei, de ő int nekik, hogy nem lesz semmi baj, menjenek vissza enni. Egyre csak köhög. Meg kell állnia, alig kap levegőt.
Fönt az emeleten bemegy az egyik nyitott ajtajú szobába, sötét van, de a folyosói világítás halvány fényében látja, hogy a fehérruhás kislány ott fekszik a hatalmas diófa ágyban, hófehér hímzett paplan alatt, feje belesüpped a puha tollpárnába. Az ágy mellett az éjjeliszekrényen mesekönyv. Mellette tányéron cikkelyekre vágott, mézzel leöntött alma, kis villával és késsel, és egy metszett kristálypohárban víz. Odamegy az ágyhoz, megnézi egészen közelről a kislány arcát. Kisimít egy rakoncátlan hajfürtöt a verítékes homlokából és gondosan betakargatja. Az felnyög és megfordul álmában. Az öregasszony közben az öklét nyomja a szájába, alig tudja visszafojtani a köhögését. Menne tovább, amikor észreveszi, hogy a kislány valamit szorongat a kezében. Magában bólint egyet. Lehajol és óvatosan szétfeszíti a kislány ujjait. A medál az. Nézi, nézi, de nem veszi el, hanem szépen visszazárja rá az ujjacskákat és hangtalanul belép a fürdőszobába.
De amint belép oda, rettenetes meglepetés éri, halálos rémület szorítja össze a szívét. Ez nem az a fürdőszoba, amire számított, ez nem az ő fürdőszobája. Hanem a másik, az álombeli. Ugyanolyan sivár és mocskos. A kinyílt fürdőszobaablakot rángatja a szél, veri az eső. A fakó tükörből csapzott vizes arc néz vissza rá, mintha nem is ő lenne. Felsikolt és visszatántorodik a szobába. De nincs szoba. Csak az üres ház. A foszló vakolat. Kiabálni kezd.
ÖREGASSZONY: Segítség! Mama! Segítség!
A kiáltás köhögésbe fullad. És nincs segítség, az öregasszony megbotlik és lezuhan a lépcsőn, és odalenn már nem mozdul. Belezuhan a sötétbe.
14.
A romkápolnánál. A baleset.
Az öregasszony a sárban fekszik, sápadt arccal a sáros földön egy falomladék tövében. Mellette a kinyílt retikül. Talán lezuhant valahonnan. Talán csak elszédült. Az ünnepség mindenesetre félbeszakadt. Egy szmokingos úr guggol az öregasszony mellett és fogja a pulzusát. Hátrébb a copfos izgatottan magyaráz valamit az elegáns úrnak. A fekete kutya nyüszít valahol. Az emberek utat adnak a csöndesen érkező mentőautónak. Hordágyra teszik az élettelen testet és betolják a mentőkocsiba. A fehérruhás kislány egyedül ül a fűre felállított hosszú asztalnál és tömi magába az édességeket, miközben a lábával kalimpál. A mentőautó kikanyarodik az országútra és szirénázva távozik. A döbbent ünneplők kimerevedett csoportja.
15.
A buszon. Az alagút.
Éjszaka. Szakadó eső. A sötét éjszakából előbukkan az autóbusz. Gyönge fényszórói az esőfüggönybe hasítanak. A buszban félhomály, az utasok szenderegnek. Az öregasszony homlokát a nedves, hideg üvegnek döntve ül. Szeme nyitva, mozdulatlanul, üveges tekintettel néz az éjszakába, a semmibe. Az öregasszony halott.
A busz egy kisváros sötét útkereszteződésén vág át. Az utak találkozásánál egy tábla, és a táblán egy felirat, a kisváros nevének eső- és fagymarta, olvashatatlan betűemlékei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 34-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=231 |
