Tarr Béla
Hát itt hagytál minket, nem tudom megmondani, hogy miért, de valójában mindig hiányoztál, amikor nem láttalak. Tudtam, hogy élsz és dolgozol, hogy jól vagy, de mégis hiányoztál.
Tudtam, hogy buta dolog lenne minden problémámmal és kétségemmel zaklatni téged, számomra elegendő volt az a tudat, hogy te vagy, és ha minden kötél szakad, számíthatok rád.
Számíthatunk az eszedre, a kitartásodra a kérlelhetetlen és könyörtelen kritikádra, arra a felelősségteljes szigorúságra, amely mindig is jellemzett téged.
Meg a mosolyodra, mert ahogyan mosolyogtál vagy nevettél, az mindig erőt adott és a te nevetésed mindig tartotta bennem a lelket.
Mert te mindig az erős voltál, én meg mindig a gyenge.
Most már bevallhatom, egy kicsit mindig az apámnak éreztelek, és mintegy tizennyolc éve minden munkámat először neked mutattam meg, és ma már azt is megmondhatom, hogy remegő szájszéllel.
Féltem, hogy nem tetszik, egyszerűen szólva: meg akartam felelni neked.
Meg akartam felelni annak a hihetetlenül magas esztétikai elvárásnak, amely nálad Mozartnál kezdődött.
Szomjasan ittam minden szavadat, és évekig szerettem volna elnyújtani azokat a perceket, amelyeket sikerült ellopnom vagy kizsarolnom tőled.
Egy dolog egészen biztos, az én egész életem és munkásságom más lenne nélküled!
A hír, hogy beteg vagy, nem csak engem, hanem mindenkit szorongással és félelemmel töltött el. A hír ellenére valahogyan mindannyian bíztunk benned, hittük és nagyon akartuk hinni, hogy téged senki és semmi nem győzhet le.
Hiszen te erősebb és szilárdabb vagy mindannyiunknál!
Most, visszanézve, és tudva a visszafordíthatatlant, azt kell mondanom, hogy ismét példát mutattál, megmutattad, hogy, hogyan kell a poklot végigjárni, hogyan lehet az elviselhetetlent méltósággal tűrni, és mintegy már-már legyőzni.
Ebben a győzelemben hittem sokadmagammal, és elképzelhetetlen volt, hogy nem nyersz. Elképzelhetetlen volt, hogy nem nyerünk!
Én mindig azt gondoltam, hogy rinocérosznak, egy oroszlánnak vagy egy elefántnak nincs, és nem lehet ellensége.
Te is egy igazi nagyvad voltál, és mi, akik itt maradtunk, megszeppent és megriadt, kétségbeesett apróvadakként remegve szeretnénk megbújni az árnyékodban.
De erre nem lesz több esélyünk, magunkra maradtunk, és meg kell tanulnunk felnőtté válnunk, tudomásul kell vennünk, hogy nem számíthatunk többet rád, csak az az iszonyatosan nagy hiány marad velünk, és az a hihetetlenül nagy fájdalom a szívünkben.
Az idők végezetéig emlékezni fogunk szép, okos homlokodra, átható és huncut tekintetedre és arra a mély és tiszta erkölcsre, amely sokunk számára kijelölte az utat és életünk végéig mutatja nekünk, hogy hogyan éljünk.
Még azt is megmutatja, hogy hogyan éljünk nélküled.
Örök barátsággal
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2308 |
