Spiró György
A magyar sorozatok álmosító hatása csak egyszeres.
Volt a magyar televíziózás első korszakában egy érdekes műfaj, a monoszkópé. Nem a magyarok találták fel, de sokáig használták. Becsületes dolog volt a monoszkóp, eleinte fekete-fehérben, majd színesben sugározták hosszasan adásszünet idején, hogy a készüléket hozzá lehessen hangolni, és szünetjelként is alkalmazták egy ideig.
A monoszkóp később átadta helyét a műsoroknak világszerte, és a hirdetések áradata idején ma már senkinek sem jut eszébe, hogy rövidebb vagy hosszabb adásszünetben monoszkópot sugározzon. Legutóbb monoszkópot Európában akkor láttam, amikor az Astra még csak az egyik műholdját lőtte fel; Amerikában ‘95 őszén a helyi iowai egyetemi adásban és a külföldről átvett hír- és sportösszefoglalók között használták. (Magyar híradót is sugároztak magyarul néha, egy-két hetes késéssel, és többször láthattam a Knézy Jenő által vezetett sportösszefoglalót.)
Az, hogy monoszkóp helyett voltaképpen egyre inkább monoszkópot bámulnak az emberek a világon, Amerikában ötlött fel bennem pár hónapja. Bármelyik államban néztem is a helyi híradót, az garantáltan egyforma volt, és garantáltan egyforma nőnemű és hímnemű műsorvezetők olvasták a szöveget a jobb fülem mellé bámulva. Az összamerikai történések közül ugyanazokat tartották közlésre érdemesnek, a headline-ok csaknem teljesen egyforma sorrendben követték egymást: volt egy kis Gingrich, egy kis Clinton, néhány baleset, némi Bosznia, valamint a helyi hírek: tűzvész (ha ,arson”, vagyis gyújtogatás), gyilkosság (ha felmerül a „sexual harrasement”, vagyis a nemi erőszak), helyi választások (Amerikában folyton van valamilyen helyi választás), iskolai hírek (sztár az iskolabusz), meg időjárás (az országos a nagy képpel, a helyi a kis képpel); a leghosszabb minden hírblokkban az időjárás volt. Ezt az egyöntetűséget leginkább a négy nagy adó hírműsorai produkálták: mindegy, hogy NBC, CBS, ABS vagy CNN (annak az amerikai változata), ugyanazok a képek, ugyanaz a sorrend – és lassanként az is mindegy lett már, Ted Kopper vagy Tom Brokaw néz-e rám hihetetlenül intelligensen a képernyőről. (Mint hallom, a képek hasonlósága nem véletlen: ma már a nagyobb tévétársaságok is összefognak, és közösen küldenek ki egy szál operatőrt valamelyik válságzónába, hogy mindet tudósítsa; ez így jóval olcsóbb.) És rendkívül hasonlítanak egymásra a sorozatok – van belőlük vagy három-négy alaptípus, ezek mindegyikét minden nagyobb adó termeli –, hogy a talk-show-król már ne is beszéljek, amelyek alapjában egyformák. Pedig sokezer adó van az Egyesült Államokban.
Egy kétezer fős kollégiumban laktam pár hónapig, és véletlenül megfigyelhettem, mikor tévéznek a diákok (a földszinten ugyanis néhány diáklakás az utcáról nyílt, és ha tévéztek, azt kívülről sajátos fényként tudtam érzékelni). Azt ugyan nem tudom, mit láttak – úgyis mindegy, de azt bemérhettem, hogy mikor néznek tévét.
Az amerikai fontball-t és a base-ballt persze nézték. Azonkívül azonban alig villogott a hideg fény. Lehet persze, hogy nem voltak otthon; akkor buliztak valahol. Kétségtelen, hogy a bárokban mindenütt be van kapcsolva a tévé, és vagy meccset közvetítenek vagy rajzfilmeket. Az egyik legnépszerűbb helyi bárban, ahová a diákok tanulni járnak egy pohár sör vagy egy kávé mellett, tagbaszakadt, kétméteres diákok bámulták a Tom és Jerryt. Hosszan és harsányan hahotáztak rajta.
De tévét nemigen néznek egyébként. A helyi lapokat – láttam a buszon, a kávézókban, az utcán, a könyvtárakban – lelkiismeretesen elolvasták. A rajzfilmet néző huszonévesek azt jelzik, hogy azok ott Amerikában nemigen akarnak vagy tudnak felnőni. De tévézési és olvasási szokásaik azt is mutatják, hogy a művit a valóságtól azért el tudják választani.
Azonkívül pedig veszettül interneteztek. Az összes nagyobb egyetemi épületben hatalmas helyiségben állnak a számítógépek, az egyetemi polgár bemegy, és ingyen e-mailezik, ingyen tölti le a pornóképeket, és ingyen tölti le a dolgozatához szükséges anyagokat, kinyomtatja, és viszi haza – olvasni.
Egyébként könyveket is olvasnak, sokat. Olvasnak metrón, buszon, repülőn, bárban, kávézóban, jó vastag könyveket, nemcsak szakkönyveket, nem is elsősorban azokat, hanem szépirodalmat. Már ami nekik szépirodalom, persze. De azt olvassák, nem mást, és olvasnak, és veszettül tudnak gépelni – a számítógépezéshez muszáj.
Az egyik legvirágzóbb iparág Amerikában a könyvnyomtatás. Nem stimmel tehát, amit a médiapapok hirdetnek (paradox módon nem a tévén, hanem ők is újságcikkekben, könyvekben): nem zabálta fel a Gutenberg-galaxist a televízió. Mármint Amerikában.
A televízió az átlagpolgárnak ott arra jó, hogy este vagy hétvégén hullafáradtan szemrágóguminak használja. Erre jó is: műsor közben soha nem kell elgondolkozni. A tíz-tizenöt percenként bevágott hirdetések azt a célt szolgálják, hogy az ember kimehessen egy újabb üveg sörért. És kiváló a tévé altatónak.
Voltaképpen nem sok különbség van a monoszkóp és a mai amerikai műsor között. Van olyan adó, ahol ez a kissé mozgalmasabb szünetjel napi 24 órán át látható.
Nálunk jelenleg többféle monoszkópból adódik össze a sok-sok órányi szünetjel.
1. Vannak a hirdetések. (A médiatörvény garantálja, hogy ezekből még több legyen.) Aminek Amerikában van értelme – elvégre valahogy csak be kell csábítani a vevőt –, az nálunk a lakosság nagy többségének dühét táplálja és nem sok idő múlva még a lázadást is elő fogja csiholni belőlük. Szilárd meggyőződésem, hogy az orosz tévén látható agresszív, amerikai típusú reklámok nagy szerepet játszottak abban, hogy az utolsó orosz választáson a neokommunisták és a Zsirinovszkij-féle jobboldaliak győztek. A Kelet-Európában sugárzott reklámok valódi információt hordoznak, és így nem is egészen tekinthetők szünetjelnek: „Kedves néző, ezt mind nem bírod megvenni, úgyhogy nem is vagy ember – jobban tennéd, ha megdögölnél”.
2. Vannak a híradók. A leghosszabb blokk az időjárás. Egyébként van egy kis magyar Gingrich, egy kis magyar Clinton, egy kis tűzvész, egy kis gyilkosság, egy kis iskola (hogy melyiket zárják be), egy kis egészségügy (gyógyszeráremelés, tb-kártyák), valamint nyilatkoznak hosszasan valakik valamiről, de feltétlenül inkompetensen. Az Objektívet ebből részben kivenném, néha sikerül érdekes dolgot találniuk, csak az a baj, hogy mintha nagyon tervszerűtlenül, rögtönözve tennék.
3. Vannak a sorozatok, miután ezek két-három kivételtől eltekintve amerikaiak és nyugat-európaiak, altató hatásuk kettős: egyrészt biológiailag álmosítanak, másrészt a magyar valóságból altatnak el. A magyar sorozatok álmosító hatása csak egyszeres.
4. Vannak a sportközvetítések. Ma már ezek is álmosítanak. Megjegyzem, erről nem a televízió tehet.
5. Vannak politikai vitaműsorok. Senki sem gondolja komolyan, hogy ezeknek még bármi tétjük lehet.
6. Vannak kulturális magazinok. Sikerült a kultúrát tökéletesen marginalizálni és belterjessé tenni – ez csak részben a magyar televízió bűne –, ezt az érdektelen művészetet aztán a fiúk körülnyaldossák, a nők körülcsacsogják.
7. Vannak a magyar meg a külföldi filmek. A régiek. A száz éves mozira hivatkozva remekműveket is elővesznek az összes csatornán, néha egy hét különbséggel ugyanazt. (Például Zazie a metróban). Ez jó alkalom arra, hogy meggyőződhessünk róla: ami egykor jó volt és hatott, az mára elévült és unalmas. Vannak kivételek, persze, Szabó István ma is jó filmeket válogatott többnyire. De mostanában készült, rólunk szóló film nincs. Ez is csak részben a tévé bűne.
8. Vannak a délelőtti, kora délutáni magazinok; unalom.
9. Vannak a nemzetiségi műsorok, kell lenniük. Pár éve sem voltak jók, de nem ennyire színtelenek. Ez a fekete-fehér szünetjel.
Mint író, örülhetnék is akár, a magyarság szintén kénytelen lesz olvasni. Talán olvasna is, ha közben nem tették volna tönkre az egész magyar könyvkiadást.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=230 |
