Bojár Iván András
A városlakók használják a várost, a filmesek kisajátítják maguknak. Rómát Fellini, Berlint és New Yorkot többen is. Budapest azonban mintha alkalmatlan volna arra, hogy díszlet helyett szereplővé váljék. Pedig számos magyar film látványtervezője szerint „a város ingyen van”.
– Az utóbbi években kialakulni látszik valamiféle polgári öntudat. A nagy napilapok budapesti mellékleteket jelentetnek meg. Könyvsorozatok dolgozzák főt a város különféle jelenségcsoportjait. Ennek ellenére a hazai filmművészetből máig hiányzik a budapestiség sajátos jellege. Ez a város vajon miért nem ihleti úgy a filmeseket, ahogyan Berlin gyakorolt hatást Wim Wendersre, Manhattan Woody Allenre, vagy Lisszabon Alain Tannerre?
– A közelmúltban nálunk járt Greenaway, ő is azt kérdezte tőlem, hogy a magyar filmekben megjelenik-e Budapest úgy, mint ezekben a filmekben az említett városok. Néhányan kapásból Szabó István filmjeit említették. Szerintem azonban ez mégsem igaz. Tapasztalataim szerint a kilencvenes évek elejéig ugyanis a színes filmeken soha nem jelenik meg az a kép a városról, amit a Magyarországon járó külföldiek is megismerhetnek. Például szinte egyetlen filmben sem szerepel a Budai Vár palotája, vagy a Duna-parti szállodasor. Tehát mindaz, ami a világörökséghez tartozik. A Tűzoltó utca, vagy más lepusztult környékek filmhelyszínekké válhatnak, de, teszem azt, a Lánchíd nem. Látványtervezőként többször javasoltam ilyen helyszíneket, de csak egyszer, Bódy Gábort sikerült rábeszélnem, hogy a Kutya éji dalában megjelenítse a kivilágított Budapestet. Jellemző módon ezt a látványt csak úgy tudta elfogadni, ha egy fontos és szokatlan akció – a főszereplő motorcsónakázása – ürügyet teremtett ehhez. A naplementében fürdő városkép Bódynál sem lehetett egyszerű anzixkép, csupán háttér.
–A magyar filmrendezők talán egyszerűen ódzkodnak a turisztikai sztereotípiáktól. Hamisnak érezhetik ezeket a prospektusokban ajánlott helyeket. Voltak olyan személyes városfilmek, Peter Hutton és Mész András illetve Jancsó Miklós Budapest filmjei, melyekhez Fellini Rómája adta meg a hangot. Jancsó a Szörnyek évadja elején és az azt követő filmjeiben Budapest jólismert színhelyeit változtatta fantasztikus, fenyegető milliővé. Az Atrium Hotelnek például olyan adottságai vannak, amelyek bármilyen évszakban lehetővé tennék nyilvános teret igénylő jelenetek felvételét, mégis mindenki elkerüli. Mintha nem a mi világunk volna, amelyben elképzelhetetlen egy valóságos történet. Igaz azonban, hogy az András Ferenc rendezte Dögkeselyű néhány jelenete nem sokkal messzebb, a Lánchíd lábánál lévő hajóbárban játszódott.
– Ott sem látni viszont a budai panorámát. Azért sem, mert az a hajóbár kicsit lejjebb, a Szabadság-híd lábánál volt kikötve. Egy időben igen kedvelt helyszínnek számított, ahol sokat forgattak, A Gellérthegy megjelent ugyan a háttérben, mégsem úgy, amilyen meghatározó a város látképében.
– Valóban, Budapest panorámáján nagyon jellemzők a természeti vonások. A hegyek kísérte folyó és a lassan emelkedő pesti lapály. A párizsi Montmartre lépcsői sok filmben szerepelnek, a Váré sehol, San Francisco lejtős utcái mindig megjelennek az ott forgatott filmekben, de a mi filmjeink közül talán egyedül a Linda című tv-sorozat bevezető képsora – amelyben gépen szálltak fölébe – mutatott valamit ebből a geográfiai változatosságból.
– Nem tudom, hogy ennek a döbbenetes látványélménynek a mellőzése tudatos elhatározás következménye-e? Olyan spekuláció eredménye vajon, amely azzal számol, hogy a hazai mozinézők zöme fővárosi, ezért talán sokan unják ezt a látvány-klisét? Nyilván kevesebbet járnak a Tűzoltó utcában, mint a Lánchídon. Addig persze követhető volt a film és a város viszonya, amíg a Mese a 12 találatról című filmben amely az ötvenes években készült – láthatók a Nagykörúton fölszerelt vadonatúj ostornyeles neonlámpák. Ezeknek a modern vívmányoknak a soron következő filmben mindig meg kellett jelenniük. Talán emiatt a propagandaízű városportré miatt esett a ló túloldalára az a fiatal filmes korosztály, amelyik a hatvanas évek elején indult. Ők voltak az elsők, akik kimentek a díszletek közül és eredeti helyszíneken kezdtek el forgatni. Mire azonban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján bekapcsolódtam a filmkészítésbe, már borzasztóan zavart ez az egyoldalúság.
– Éppen ebben az időben kezdődnek az osztrák szállodaépítkezések. Ezek a házak aztán jelentősen megváltoztatták a város későbbi arculatát. A rendszer önmagát ünnepelte bennük és az általuk megteremtett képpel valami olyasmit akart mutatni erről az országról, ami egyáltalán nem volt jellemző. A külföldiek ezekben a nemzetközi ízlés szerint formált házakban, terekben mozogtak. Nekik ez lett Magyarország. Érthető, hogy – talán védekezésből – a rendezők kerülni próbálták a téri- és építészeti üzenetek hamisságát, viszont így lettek lassanként a valóság egyedüli közegeivé a nyomorúságos helyszínek. Kádár János akkoriban elhangzott beszédeiben gyakran érvelt úgy, ha külföldön járva a magyarok megnézik a Kärtner Strassét, el kellene menniük a távolabbi városrészek hátsóudvaraiba is. Mondván, ott látszik az igazi valóság, a valódi kapitalizmus. Mintha a rendezők ebben a korban kizárólag a mi hátsó udvarainkat akarták volna bemutatni. A Váci utca is talán csak Fábri Péter Nyom nélkül című filmjében jelenik meg.
–Talán a művészfilm és az úgynevezett kommersz film kategóriáinál lehet meghúzni a határvonalat. A Dögkeselyű, vagy a Nyom nélkül és társaik, esetenként el tudtak távolodni a megszokástól. Saját munkában is kizárólag ilyen filmben tudtam elérni, hogy a Dózsa György úton lévő Művégtaggyár elképesztő Le Corbusier-i tömbje bekerülhessen egy filmbe. A Szerelem második vérig forgatásán ajánlottam Dobrai Györgynek, aki ráérzett az épület furcsaságára. Ugyanebben a filmben adódott egy másik szerencsés eset is. Hosszú vita után sikerült elérnem, hogy ne régi, hanem modern templomban legyen az esküvői jelenet. Épp akkor készült el az óbudai templom a Bécsi út végén, és ott forgattuk le. A művészfilm kategória viszont ragaszkodik az időn- és téren kívüli állapothoz. Döbbenetes, hogy ebben a városban milyen sok magától értetődő látványlehetőség van, amit eddig nem mutattak meg a filmek. Erre akkor jöttem rá, amikor a diákjaimnak, egy külföldi hallgatókból álló osztálynak azt a feladatot adtam, hogy keressenek helyszínt a Brazil című filmhez Budapesten. A filmbéli rendőrségi központ mindig csak belülről látható. Olyan bejárat kellett tehát, ami mögé el lehetett képzelni ezt a központot. A diákok, bár külföldiek voltak, már régen itt éltek. Mégis kicsit más szemmel nézték a várost. Végül két változatot találtak ki és mindkettő kézenfekvőnek tűnik. Az egyik az alagút bejárata, a másik a Népstadion díszbejárati pilonjai közötti rész. Kiválóan látták bele a lehetőséget mindkét építménybe, s mégis egyik sem szerepelt még magyar filmekben. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Népstadion alja, a fölé magasodó íves tömeggel, ugyanebben a filmben akár valamilyen furcsa körútként is használható volna.
A külföldiek egyébként is sokkal szabadabban bánnak a budapesti adottságokkal, ami persze nem minden esetben szerencsés. Amikor például a Vörös zsarut Magyarországon forgatták, az volt a feladatom, hogy Moszkvát csináljak Budapestből. Számomra a nagyvonalúsággal párosult pofatlanságot jelezte, amikor az amerikai rendező megállt a Parlament előtt és azt mondta; ez jó lesz KGB-székháznak. Fölállt a szőr a hátamon, de belegondolva a szempontjaiba, kénytelen voltam elfogadni, hogy egy ekkora épület, amelynek a tetején ilyen hatalmas vörös csillag világít, egy amerikai számára tökéletes választás lehet. Már csak azért is meg kellett értenem a rendezőt, mert addig én sem jártam Moszkvában. Képeken keresztül szűrve, fotók segítségével beszéltünk arról, hogy milyen is lehet. Kiindulásként egyetlen szabályt fogadtam el. A Dr. Zsivágó megszületése óta az amerikai néző számára Moszkva hó nélkül nem Moszkva. Tehát muszáj volt havat terveznem. A Parlamentről pedig végül sikerült lebeszélnem a rendezőt.
– Jónéhány hasonló emléket én is őrzők. A Várban nőttem fel, amely a hatvanas-hetvenes években szinte filmgyárként működött. Majd’ minden héten forgattak valamit. Zömmel persze magyar filmeket – Várkonyi Zoltán Jókai-sorozatát –, de akadt egy-egy külföldi bérmunka is igazi sztárokkal. Ilyen volt például az Anna Karenina Jacqueline Bisset-vel. Nekünk, gyerekeknek csodálatos volt, ahogy egyszer a Koldus és királyfi angol reneszánsz világa elevenedett meg a Szentháromság téren, ahol a koronázási jelenet kedvéért brokátba és bársonyba bugyolálták a házakat. Néhány héttel később pedig a Kommunisták című KGST-produkcióban hadgyakorlatokat megszégyenítően hiteles II. világháborús csata zajlott ágyúkkal, dübörgő tankokkal a macskaköves utcákon, derékig érő vegyszerszagú műhóban. A
forgatás után zsákszámra gyűjtöttük a vaktöltényeket. A statisztériát sokszor a vári lakosokból verbuválták, ezért néha ma is felfedezek külföldi filmekben néhány régi arcot, iskolatársakat, szomszédokat.
– Persze jónéhány híressé vált forgatás folyt a Vörösmarty téren is. Kiválóan alkalmas volt arra például, hogy egy szovjet filmben Brooklyn legyen.
– Nálunk is látható volt a televízióban az az angol Maigret-sorozat, amelyben Budapest alakította a harmincas-negyvenes évek Párizsát. Talán ebben a filmben használták ki leginkább azt az adottságot, hogy Pest a francia főváros szerkezeti és architekturális jellegzetességeit követve fejlődött ki. A Vígszínház neobarokk bejárata kitűnően szolgált párizsi kávéháznak, az Opera pedig – annak ellenére, hogy itáliai reneszánsz jegyeket visel – hamisítatlanul franciás és semleges háttér egy jelenetben.
– Sok minden változott Budapesten ebből a szempontból is. Manapság már nem mindenki örül, ha a háza udvarán filmeznek és felforgatják az életét. A Gozsdu-udvarban, ahol rengeteget forgattak, nemrégiben halt meg az az öreg borbély, aki elsőként lázadt fel a filmesek ellen és vaskampóval kergette meg a stábot, ha zavarták az üzletét. Ma már gyártási kérdés, hogy hol lehet forgatni. Egy helyszín kiválasztásában az is szerepet játszik, hogy tudni lehet, hol és kit kell megkenni az engedélyért. Ezt a gyártás intézi, ha tudja.
– Laikusként úgy képzeltem, a díszlettervezőnek van egy kis füzete, amelybe – miközben járja a várost – időnként följegyzi a használható helyszíneket, és alig várja a filmet, amelyikben felhasználhatja azokat.
– Egyetlen ilyen díszlettervező van, akit ismerek és rendkívül tisztelek: Romvári Józsi bácsi. Neki ma már hihetetlenül gazdag archívuma van. Ő az az ember, akinek mondjuk azt lehet mondani, hogy szükségem van egy Habsburg-sárga, szőlővel enyhén benőtt, csupán három oldalán gangos udvarra, aminek a közepén ecetfa áll. Biztosan tud egyet. Ha mégsem, megnézi a kis kockás füzetében.
– Ez a kis magánarchívum egyszer talán alapja lehet egy olyan kiállításnak is, amilyet Párizsban láttam tavaly ősszel a Városháza kiállítótermében. A mozi századik születésnapján hatalmas apparátussal összegyűjtötték az összes olyan film dokumentációját, díszleteit, videóváltozatait, amely Párizsban játszódik. Ott derült ki, hogy a legtöbb eredetinek hitt helyszín (kávéházak, lakások, jelentős közterek) díszlet volt.
– Nem hiszem, hogy nálunk valaha is lehetne ilyen kiállítást rendezni. Fóton talán megvan még egy-két díszlet, amit a hatvanas évek filmjeiből megőriztek. Rengeteg érték: díszletek, járművek, kellékek azonban elpusztultak, vagy újabb filmekhez alakították át azokat. A Filmgyárban is ugyanaz a rablógazdálkodás folyt, mint másutt az országban. Egyébként, mint már mondtam, voltak klasszikus helyszínek, amelyeket a különféle filmeken keresztül érdemes lenne egyszer összeszedni és bemutatni a nézőknek Ilyen a régi Curia (ma Néprajzi Múzeum) pompás belső tere, az egykori Állami Egyházügyi Hivatal Lendvay utcai épülete, ahol most a Fidesz központja van, a Tisztiház, vagy a Szabó Ervin Könyvtár nagyterme. Nem is beszélve a balatonszepezdi, a dégi és más vidéki kastélyokról.
– Milyen összefüggés van az architektúra és a film jelentése között?
– Az emberi emlékezet mindig sűríti a vizuális elemeket. Ha például valaki azt mondja, hogy emlékszik a régi iskolájára, ahová járt, képzeteit nagy valószínűséggel többféle iskolaépületből rakja össze, és nem is biztos, hogy tudja ezt. Én megkísérlem ezt a képet előállítani. A film gyakran alkalmaz csúsztatásokat. A hatvanas évekről szóló filmekben mindig csak harmincas évekbeli villamosok szerepelnek. Soha egyetlen stukát nem látni, és Ikarusz 55-öst sem, pedig akkor azok jártak a Körúton. Természetesen a szigorú korhűség is rengeteg lehetőséget rejt. A Miss Arizona például 1919 és 1945 között játszódik. Ezalatt Budapesten megváltozott az autóközlekedés szabálya, jobbra hajtsból balra hajts lett. A forintból pedig pengő. Ezekről persze nem mindig tud a forgatókönyvíró, ezért kell nekem figyelni. Következetes megjelenítésük viszont akár életet is lehelhet a filmbe, ha a párbeszédbe vagy a történetbe szőve hitelessé válik a jelenet. Mindkettőre szűkség van tehát, az autenticitásnak és a csúsztatásnak együtt kell működnie. Ha magamat akarnám ostorozni, a Megáll az idő például tele van hazugságokkal. Mindazok az effektek, amelyek miatt dicsérték a film hitelességét, meg azt, hogy milyen jól jelenítette meg a hatvanas éveket, legalább egy évtizedet összevissza csúsznak az időben.
– Erre mi szükség volt?
– Akkor úgy éreztem, hogy a hatvanas évek „szűk levegőjét” így lehetett jól megjeleníteni. Persze nem csak én gondoltam így, hiszen az a munka sokkal inkább közös volt, mint bármelyik másik. Eredetileg nem is döntöttünk a csúsztatás mellett. Én is a ruhákon vettem észre először, hogy néha egy kicsit megelőzték az ábrázolt időszakot. Az is komplett hazugság volt, amit a világítás hitelességéről mondtak. Annyi neon nem is volt abban az időben Budapesten.
Egyébként nem csak olyan csalás van, ami az érzékelés szintjén csal. Vannak olyan erős építészeti gesztusok is, mint a Psychében az Országgyűlés termében forgó hatalmas valami. Lehet, hogy ez az elem a nálunk jóval fiatalabbak számára már mulatságosan hat, mivel ez a veszély fennáll minden ilyen direkt beavatkozás esetében. A Megáll az idő féle hazugságban, csúsztatásban természetesen fölvetődik az építész felelőssége amiatt, hogy a nézők tudatában az ő látványának képe rögzül. Elképzelhető, hogy egy mai huszonéves egyéb forrás híján ebből a filmből alakítja ki a maga hatvanas évek-képét.
– És mi lesz a mi jelenkor-képűnkkel? Azzal a Budapesttel, amely tehát csak más városok vagy régmúlt korok díszleteként képes megjelenni. Miért van az, hogy a korosztályod filmrendezői – kissé sarkítva – nem úgy élnek ebben a városban, ahogy Godard élte az életét a maga Párizsában? Miért nem lehet Budapestet akár filmcímben is vállalva ma megjeleníteni? Ez nem a rendezők ruhája, nem az ő életűk?
– Az bizonyos, hogy a saját élethez való viszony furcsasága magyarázat lehet. A magyar filmrendező szégyelli filmjében bevallani, hogy a Rózsadombon lakik és nem Pesten. Szégyellte bevallani, hogy jár éjszakai lokálba, holott tudjuk, hogy mindenki járt ilyen helyekre, a Pipacsba, ide-oda. Épp Gothár Péter nemzedékénél kezd megjelenni, hogy vannak éjszakai kalandok. Azelőtt ilyesmi nem létezett. Pedig a filmrendezőnek óriási átjárása volt a társadalom különböző rétegei között, de ezt sem volt illendő bevallani. Lehet, hogy csúnya dolog ezt mondanom, inkább takargatni valónak tekintették a saját miliőjűket. Woody Allen nyugodtan büszkélkedhet azzal, hogy a milliomos partiján ő egy félreeső helyen baseball meccset néz a televízión. Elképzelhetetlen viszont, hogy valaki arról csináljon filmet, hogy Aczél György ultipartiján ő volt a kopogtató ember és ezért arra is ideje lehetett, hogy kinézve a Szent István parki lakása ablakán a Dunát látta. Egyetlen rendezőre sem akarok célozni, de az alaphelyzetet nem szabad bevallani. Talán egyedül Mész András Zsúr című filmjében jelent meg ez a világ. Ez egy kisgyerekről szól, aki elmegy a pártfunkcionárius otthonába, ahol születésnapot ünnepelnek. Ezen kívül csak Mészáros Márta Naplójában látni hasonlót, de ott is egy gyerekekkel történnek meg a dolgok. Felnőttel soha. Lehet, hogy igaztalan vád ez, mert akkoriban talán nem lehetett volna ilyen jeleneteket egy filmben megcsinálni. Kivágták volna. Vagy valaki mégis megcsinálta, csak nem tudunk erről.
Egyébként úgy érzem, ez a szemlélet most van átalakulóban. Főiskolai diákjainkon érzékelhető, hogy már másként látják Budapestet. Együtt élnek a várossal. Nem akarok materialista ideológiát gyártani ehhez a jelenséghez, de tény; egyre kevesebb pénzük van bérelt helyszínekre, díszletre. Az emberek pedig mindig a kézenfekvő megoldásokat választják. Rászoknak majd, hogy a meglévő látványban gondolkozzanak, mert a város ingyen van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 10-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=23 |
